Mai mese a falusi életről

Ismeritek ezt a képet? Elég régi már, de én mindig rácsodálkozom (az eredti forrás a képre kattintva érhető el). A kérdés, hogy merre forog a hölgy:

Nos, az óramutató járásával egyezően vagy azzal ellentétesen?
 

Kicsit tele van a mintás liberóm, úgyhogy ez egy mérges, cinikus, rosszindulatú bejegyzés lesz. Tessenek gyorsan olvasni, mert holnapra lehet, hogy elmúlik a depresszióm, és törlöm. Persze, lehet, hogy nem.

Az itt felsorolt dolgok természetesen csupán a képzelet szülöttei. Bármi egyezés valós személyekkel, falvakkal pusztán a paranoia műve lehet.

Végy egy népes, de öregedő falucskát. Válaszd meg polgármesternek az orvos feleségét, aki egyben az orvosírnok is. Gondoskodj róla, hogy húsz éven keresztül ő legyen a polgármester. A kiszemelted fontos, hogy ne rendelkezzen túl nagy ambíciókkal, csupán némi anyagi hasznot, biztonságot reméljen. Megválasztásakor legyen legalább középkorú, vagy azon is túl kicsit, konzervatív nézetekkel, lehetőleg irtózzon minden változástól, és lehetőleg legyen híján mindenféle asszertivitásnak. Ezzel eléred, hogy mindenféle újítás, kezdeményezés már csírájában elhaljon.

Drukkolj, hogy a falu papja távozzon főnökéhez. Halála után ügyelj rá, hogy nehogy fiatal, új papot kapjon a közösség, aki esetleg valamit formálhatna rajta. Lehetőleg hivatkozz arra, hogy itt túl kevés a hívő, és nagyon kevés a katolikus pap, így maradjon üresen a szép paplak, menjen tönkre az évek során, hogy még véletlenül se költözhessen bele senki. Majd keress olyan környékbeli papot, aki elvállalja a helyettesítést, de azt lehetőleg terheld le annyira, hogy erre a falura már végképp ne legyen energiája, és legfeljebb csak a szertartások idejére legyen itt. Legyen kevéssé ékesszóló, hogy a fiatalok még véletlenül se akarjanak önként járni hozzá. A közeli város iskoláiban tedd kötelezővé a hittant, követeld meg, hogy a gyerekeknek muszáj legyen misére járniuk, aláírással igazolva a paptól, és ezzel mindent megtettél, hogy a faluban még vallásos közösség se jöhessen létre.

Gondosan üldözz el minden értelmiségit. Kit azzal, hogy csak negyven-ötven km-rel arrébb találjon munkát, kit azzal, hogy bármibe fog is, balul süljön el, de legegyszerűbb, ha csak rászoktatod az alkoholra, az biztosan tönkre teszi.

Számolj fel minden intézményt. Ne legyen iskola, idősek otthona, művelődési ház (illetve szigorúan csak vacakok árulására szakosodjon), lehetetlenítsd el a könyvtárat, mozit. Az önkéntes tűzoltóegyletet pénz hiányában szüntesd meg. Gondoskodj róla, hogy semmilyen előadó ne kaphasson publicitást, hiába vállalta, hogy bármilyen témáról bármit is akarna tartani nektek. Ha mégis eljönne valaki, hogy akár lakossági fórumot, akár oktatást tartson, arról hivatalos, pecsétes papíron, lehetőleg apró betűs kettő darab falragasz útján tájékoztasd a lakosságot, hadd higgyék, hogy megint valami díjat akarnak rájuk lőcsölni.

A falu iskoláját nagyon gyorsan számold fel, nehogy bármelyik ott tanító pedagógusnak eszébe jusson, hogy a faluban telepedjen le. A húsz éve kitartó védőnőt az első adandó alkalommal passzold le a szomszéd falunak, hogy ide csak helyettesíteni járhasson, és egyébként is tegyél meg mindent annak érdekében, hogy rosszul érezze itt magát. Legyen pocsék az iroda, amit neki adsz. Bármilyen eszköze elromlik, intézd úgy, hogy csak nagyon hosszú idő után, és csak az ő személyes közbenjárása folytán javítsák meg. Tégy számára kötelezővé mindenféle munkaidőn kívüli elfoglaltságot, lehetőleg úgy, hogy ő is csak a falragasztól értesüljön róla, hogy dolga lesz mondjuk szombaton. Egyáltalán, gondoskodj arról, hogy utálja meg az egész falut, nehogy véletlenül bármelyik fiatal anyát arra biztasson, hogy jó lesz neki itt élnie, és hogy vállalja csak fel a nehézségeket, amik a falusi élettel járnak, mert megéri. Inkább biztosítsd számára, hogy saját bőrén tapasztalhassa meg: annak jó, aki elmenekül innen.

Az óvónőkkel is igyekezz kitolni, ne adj nekik dadust, de ha mégis, a két lehetséges jelentkező közül azt válaszd, amelyik egyáltalán nem akar dadus lenni. A rátermett, három gyerekes anyát, akinek két gyereke is odajár, szóra se méltasd, mert még esetleg nem lennének túlterhelve az óvónők, és jutna idejük, energiájuk a gyerekekre is. Ügyelj rá, hogy a frissen felvett dadus négy munkanap után elmenjen legalább két hónapra táppénzre, elvégre a polgármester a munkáltató, a férje pedig az orvos.

Ha még nem sikerült volna tökéletesen elnépteleníteni a falut, akkor megpróbálkozhatsz a jegyző ellehetetlenítésével. Próbáld úgy rendezni, ne is tudjon arról, hogy körjegyzőt csinálsz belőle, és kész tények elé legyen állítva: még két kis falu összes ügyes-bajos dolgát neki kell intéznie. Bármi javaslata lenne, színleg adj neki igazat, majd a testületi ülésen a megmondó-emberekkel szavaztasd le.

Ha véletlenül nyertek valami pályázaton pénzt, intézd úgy, hogy a felépítendő dolog egy idő után használhatatlan legyen. A játszóteret ne takaríttasd, hagyd, hogy a játékok teljesen tönkre menjenek, a világért se gondoskodj az állagmegóvásról. Igyekezz persze lehetőleg távol maradni a pályázatoktól, de ha valamire mégis muszáj a jegyző miatt jelentkezni, a pályázat legyen csapnivaló.

Mindig és minden esetben hivatkozz a pénzhiányra.

Semmilyen kistérségi kezdeményezést ne vállalj, nehogy a te faludban kelljen megrendezni. A kistérség eseményeiről a falu lakóit semmiképpen se informáld.

Az üresen maradt iskolaépület hasznosítására keress egy csőd felé tartó vállalkozót, aki papíron bérbe veszi, majd miután már a falusiak kezdenek reménykedni, hogy végre lesz valami munkahely, bárakármi, hátrálj ki a szerződésből valami indokkal. A vállalkozó törvényszerűen bekövetkező csődjét nézd csendes beletörődéssel, és emlegesd sűrűn: mindent megpróbáltál.

Ha véletlenül kapsz egy kisbuszt, amivel a gyerekeket iskolába szállíthatod, meg ne tartsd az üzemeltetését magadnak! Add bérbe a buszt egy vállalkozónak, aki aztán sokkal, de sokkal több pénzért vállalja a gyerekek fuvaroztatását. Nem baj, ha a szerződésben azt is rögzítitek, hogy egyéb célra a busz csak akkor vehető igénybe, ha kilométerenként vagyonokat fizetsz érte, nehogy valakinek az a gondolata támadjon, hogy a falu kisbuszát felhasználja valami program megszervezéséhez.

A többit elvégzi helyetted a közösség. Pletykálni fognak mindenféléről. Bárki bármit akar majd csinálni, az irigység és a változatlanságba vetett hit megteszi a magáét. Húsz-harminc éven belül minden fiatal elmenekül majd, az öregek lassan, de biztosan kihalnak szépen, a középkorúak meg egyhangúan morzsolgatják napjaikat, és arra várnak, hogy minél hamarabb elköltözhessenek öreg napjaikra a gyerekeik közelébe. Negyven év múlva a faluból csak kísértetházak maradnak.

Múlt hét kedd óta a következők történtek ingatlan-ügyben nálunk:

Kedden itt járt egy holland házaspár, egy magyarul pár szót beszélő, őket kísérő, de nem rokon másik holland férfival és egy ingatlanügynökkel, aki nem beszélt hollandul, és németül is csak néhány szót. A hölgy láthatólag beleszeretett a házunkba, és az úrnak is tetszett. Megkávéztak, főként mutogatással és német-angol-holland-magyar keveréknyelven alapinformációkat cseréltünk, illetve a hölgynek adtam egy üveg baracklekvárt, mert kérdezte, hogy készítek-e ilyesmit.

Szerdán a másik ingatlanügynök hozott egy osztrák hölgyet, akinek bécsi és pozsonyi otthona mellé eszébe jutott egy magyarországit is venni. A hölgy nagyon kedves volt, gyönyörűen beszélt angolul, remekül elbeszélgettünk, de látszott rajta, hogy nem ez az a stílus, ami keres. Később megtudtuk, hogy egy balfi házat vesz meg, nem a miénket választotta.

Csütörtökön visszajöttek a hollandok. Egy pillanatra nagyon megdobbant a szívem, mert az ingatlanügynök - aki nem kísérte el őket, mert hármójukkal végre egy tolmács érkezett - arra biztatott, hogy biztosan előszerződést fognak kötni, szóljak, ha igen, mert már megy is a papírokért, neki ugyanis azt mondta a hölgy még az irodában, hogy ezt a házat akarja (bár a vételárat szerette volna lejjebb szorítani, de ez teljesen az ügynök hibája szerintem. Az történt ugyanis, hogy a meghirdetett forint vételárat 300 Ft-os euróval számolta át, holott már akkor, mikor szerződést kötöttünk vele, sem annyi volt, csak 285, jelenleg meg, ugye, még kevesebb, múlt csütörtökön épp 270 Ft volt. Emiatt a hollandoknak bemutatott papíron 27.000 € volt, amiről én nem tudtam, és mikor kedden itt voltak, volt arról szó, hogy kicsit még engedünk az árból - én a megbeszélt forint-árra gondoltam, ők meg a feltüntetett eurósra. Ebből következően, mikor csütörtökön meghallották, hogy 27.000 helyett a kicsit alkudott ár 28.500, az elég gázos jelenet lehetett, de aztán csak sikerült az ügynöknek kimagyaráznia magát, holott neki kellene azonnal felhívnia a figyelmet arra, hogy a feltüntetett eurós árak csak tájékoztató jellegűek, nálunk, ugye, a forint a fizetőeszköz, ami napi árfolyamtól erősen függ). Na mindegy, csak arra akarok kilyukadni, hogy elmondása szerint ezen a ponton kezdte ajánlgatni a hölgynek, hogy akkor válasszon inkább a két nap alatt megnézett, olcsóbb házak közül, de ő azt válaszolta: neki ez kell, a miénk. Ezért gondoltam, hogy na, végre lesz valaki, aki megveszi, de aztán csak eljöttek, megint kávéztak, erősen megdicsérgettek, hogy milyen finom, meg mennyire nagyon szép a ház, lefotóztak mindent, megkérdezték, miért akarjuk eladni, majd távoztak, mondván, majd később jelentkeznek. Ilyen már volt, aki azóta sem jelentkezik, úgyhogy valószínűleg ez is ennyi volt.

Pénteken egy osztrák házaspár járt itt, végig ó-zták meg vundersőnözték a látogatást, de teljesen lehetett érezni, hogy nem, ez annyira nem az ő esetük. Bár az, hogy a kinti negyven fok után idebent volt 23, tetszett nekik, de más nem.

Hétfőn pedig egy német (bajor) házaspár jött, negyven körüliek, akik jelenleg nyaraló, később, nyugdíjas korukban lakás céljára szolgáló házat keresnek (miért akar valaki vajon Magyarországon nyugdíjas lenni?), rengeteget kérdeztek, mit, hová, hol, mi marad, mi nem, mi hol van, lehetőségek, ez, az, amaz. A pasinak szerintem nagyon tetszett, a nőnek viszont nem annyira, és számomra úgy tűnt, hogy ebben a kapcsolatban a nő az, aki dönt, úgyhogy ők sem fognak visszajönni.

Volt egy jó hetünk. Gondolom, most fél évig megint senki nem nyitja ránk az ajtót. Brühühü.

Pszichológusként kifejezetten imádom a krízishelyzeteket (na, átélni már nem annyira, de általában meg szoktam benne találni a pozitívumot). Az emberi élethez teljesen hozzátartozik, hogy időről időre alkalmazkodni kell a megváltozott körülményekhez, ilyenkor éljük át ezt a kellemesnek egyáltalán nem nevezhető állapotot, mely azonban alkalmat ad egy sor olyan változásra, amit enélkül egyáltalán nem tennénk meg, azaz lehetőséget teremt a személyiség fejlődésére, ami, lássuk be, felnőtt korban már nagyon nehéz szokott lenni.

Sokféle krízissel szembesülünk életünk során, és nem csak a negatív életesemények (betegség, közeli hozzátartozó halála, válás, stb.) azok, hanem az általában pozitívként értékelt, várva-várt változások is, például a gyermek születése-szülővé válás, de akár az esküvő-összeköltözés is lehet kritikus. Nekem személy szerint kétfajta krízis "jön be" legjobban, amivel a leginkább tudok dolgozni (a többivel is, természetesen, de ezek külön csemegét jelentenek), az egyik a házassági krízis, amikor azonban a felek nem a válásban gondolkodnak (egyébként az a legegyszerűbb, de sokszor nem a legjobb megoldás), hanem mindketten szeretnék megtartani a kapcsolatot, de ezt saját erőből már nem tudják megoldani, ezért fordulnak tanácsadóhoz. A másik hazánkban kevésbé ismert, bár szerencsére egyre több szó esik róla, ez az életközepi forduló. Nagyjából harminc és negyven éves kor környékén jön el az az időszak, mikor a halandó ember felméri: elérkezett életútjának delelőjére, és azt is felméri, mi mindent ért el eddig, mit akart anno, 18 évesen, és mit szeretne majd 60 évesen. Ugye, hogy mekkora a különbség? Na, ez okozhat kisebb-nagyobb kríziseket, van, akiknél épp csak egy futó gondolat, de van, akinél akár öngyilkossági kísérletig fajuló depresszióval jár.

A krízis igazából jó: fellazítja a felnőtt korra már megmerevedett személyiség-struktúrát, és ugyan mindenféle külső-belső szenvedés árán, de lehetőséget teremt valami újra. Vég is, hiszen krízisben valami mindig véget ér az életünkben, ha más nem, egy adott szakasza, de akár egy házasság, a szülőtől való függés, egy adott élethelyzetből való kimenekedés is múlhat rajta. Ugyanakkor kezdet is, hiszen ha nem fúlunk bele, ha nem törődünk bele, hogy az élet ennyi, és nem több, meg kell tanulnunk együtt élni a kínjainkkal, hanem szisztematikusan végig megyünk a problémákon, megkeressük azok megoldásait, vagy jövőbeli megoldásait, akkor egy minőségileg jobb, élhetőbb, boldogabb életet, rugalmasabb, erősebb személyiséget nyerhetünk rajta.

Krízisben a professzionális segítő (elnézést a csúnya szóért, de itt nem írhatom, hogy pszichológus, mert krízisintervencióval nagyon sokan foglalkoznak, a lelkésztől a szociális munkáson át a telefonos segélyszolgálat dolgozójáig) dolga egyfelől az, hogy felmérje, szükséges-e kórházi/gyógyszeres kezelés (időnként, bizonyos helyzetekben, pl. akut öngyilkossági veszélyeztetettség esetén igen), mennyire erős az adott személy, és ha úgy látja, a megoldásra van reális esély, akkor a kritikus helyzet átbeszélésével, a személy megküzdési képességeinek felmérésével kell segítenie a klienst. Ez sokszor egyszerűbb, mint így első hallásra látszana: a krízisben lévő benn kuksol egy gödör alján, ahonnan nem és nem tudja észrevenni még a teljesen nyilvánvaló dolgokat sem, amik/akik segíthetnének neki a megoldásban. Ugyanakkor legtöbbször depressziós is, ami miatt késztetése sincs rá, hogy kimásszon a gödörből, a depresszió ugyanis az önsajnálatra sokkal inkább motivál, mint a megküzdésre. Így általában négy-öt beszélgetés elegendő szokott lenni arra, hogy az adott krízishelyzetre reális, jó megoldás szülessen, ami alkalmat nyit nem csak az aktuális esemény feldolgozására, de a megküzdési képességek ugrásszerű fejlődésére is.

Egy dolgot azonban a professzionális segítőnek sosem szabadna elfelejtenie: a kliens és a barát/családtag nem ugyanaz. Sosem szabadna egy épp krízist átélő barátnak, családtagnak azzal az attitűddel válaszolni, beszélgetni vele, mintha egy segítséget kérő kliens ülne előtte. A barát/családtag nem vár megoldást, nem szeretné, hogy megoldjuk az életét, legfeljebb csak támaszt, bátorítást, megerősítést vár. Belenyúlni a gyenge pontokba, megpróbálni fellazítani a struktúrát, hogy minél hamarabb megoldódhasson a helyzet (mert hát el kell jutni a gödör fenekére, csak onnan van felfelé út), hogy gyorsabban túl legyen a helyzeten az adott barát/családtag, nem szabad. Mert esetleg a professzionális segítő elveszítheti a barátját/családtagját, ha merő jó szándékból ugyan, de rosszat szól, alkalmatlankor.
 

Nem túl régen jöttem rá, hogy valójában sznob vagyok. Na, nem úgy általánosságban, hanem egy tekintetben: csak a jó kávét szeretem. Az elmúlt évek során elég sok kávéfőzőt és kávéfajtát kipróbáltunk. Kezdtük a filteres kávéfőzővel, ami alapvetően nem volt olyan nagyon rossz, de jó se. Aztán próbálkoztunk a kotyogóval, mivel édesanyám szerint abban lehet a legjobb főzetet előállítani. Nos, nekem nem jött be, az íze akár jó is lehetett volna, de túl erős volt, akárhogy hígítottam tejjel, mindenképpen fájt tőle a gyomrom, főleg, ha kora reggel, éhgyomorra ittam. Aztán következtek az elvileg eszpresszót főző masinák. Az már nem volt túl erős, még finom is volt, de valahogy nem volt az igazi.

Régóta vadászom már a lomisnál valami igazán jó kávéfőzőre. Először azt hittem, hogy valami kávépárnás dolgot kellene összeszedni, mert a reklámokban olyan nagyon jól néz ki, hogy egy gombnyomás, és sűrű, krémes, habos kávé az eredmény. Aztán utánaolvastam kicsit neten a tapasztalatoknak, és elég sokan megbánták, hogy beruháztak rá. Maga a készülék is drága (ez mondjuk lomizás esetében nem olyan nagy gond), de a párnácskák ára is az egekig ér, ráadásul a gépek hamar meghibásodnak, mindenféle köhögésük támad, amit megint csak nem két fillér megjavíttatni. Emiatt a párnás főzők kiestek a kegyeimből. Néhány hónapja találtam egy dupla főzőt, ami eszpresszót és filteres kávét is előállít, sőt, erősség-állító gombocskája is vagyon, szóval csillivilli, haza is hoztam. Rudolfnak neveztük el (nálunk minden gépnek neve van, hogy legyen lelke is), de valahogy mégsem tudtam igazán szeretni őt. Lassú volt, ráadásul csak négy személyes adagot lehetett vele főzni, szóval ha egyedül voltam itthon (ami elég gyakran előfordul), akkor inkább a nescafét választottam (mert persze, csak a frissen főzött kávét szeretem, a melegített reggeli kávé délután valahogy nem az esetem, mondtam már, sznob vagyok :-D), nem bajlódtam vele.

Három hete esett meg velünk a csoda: a lomis szólt, hogy hozott egy hiper-szuper kávégépet, de sajnos, nem működik. Ember áthozta, egy délelőttön át játszogatott vele, de végül sikerült: főzött a drága. Visszament megkérdezni, hogy mennyiért adják, majd az összeg hallatán elsőre azt mondtuk: á, nem kell. Nem azért, mert olyan nagyon sok volt, hanem mert volt már egy működő, még ha nem is tökéletes kávéfőzőnk, ezért pazarlásnak tűnt ennyit beruházni egy másikra. De aztán, két órás töprenkedés után úgy döntöttünk: kell nekünk. Kifizettük, hazahoztuk, elneveztük. A keresztségben a Jupiter nevet kapta, mert Dóra szerint olyan nagy, mint Sam tűzoltó autója.

Azóta a korábbi napi két kávés fogyasztásom négyre emelkedett. Imádom, egyszerűen odáig vagyok érte. Sűrű, krémes, illatos, isteni kávét készít, ráadásul pillanatok alatt (darálással, főzéssel együtt kb. 30 másodperc), egy gombnyomással. Nem kell bekészítgetni esténként, mert hét elején feltöltöm, aztán legfeljebb még egyszer kér vizet. Nem kell vesződni a zaccal, harminc adagnyit egyszerre tudok kiborítani belőle. Nem kell mosogatni külön, mert a bögrémbe adja az adagnyi kávémat.

Aki erre jár felénk, mindenkit megkínálok vele, azóta meg is szokták jegyezni, hogy milyen finom a kávé. Szerintem az ingatlanügynökünk is azért hoz el ide boldog-boldogtalant, hogy kávézzon egyet (na, ez így nem igaz, de tény, hogy neki is nagyon ízlik). Még Eszterék is azt mondták, hogy ez tényleg finom, ami azért igen nagy dicséret, azt hiszem.

Itt van, ő az:

Szóval érdemes lomizni :-).

Kaptam ma egy továbbított levelet. Tudni való, hogy sosem küldöm az ilyeneket tovább (na jó, sose mondd, hogy soha, szóval nagyon-nagyon ritkán teszek kivételt), és aki nekem ilyet küld, előbb-utóbb (általában a másodiknál, de ha az első rögtön az a fajta, hogy márpedig egész életedre szerencsétlen leszel, ha nem küldöd tovább, akkor már elsőre is) megkapja ezt a linket. Viszont ez annyira tetszett, hogy be fogom ide másolni, továbbküldés helyett. Előtte viszont kell még egy kis bevezető, hogy miért is ilyen fontos ez nekem.

A héten teljesen szokatlan fellendülés van nálunk (talán Eszterék hozták meg a szerencsénket). Először kedd délelőtt hívott fel az egyik ingatlanügynökünk, hogy jövő hétfőn hoz egy nézelődőt (más talán vevőnek mondaná, de addig nem az, amíg nem megyünk ügyvédhez :-D). Örültünk. Kedd délután háromnegyed háromkor a másik ügynök telefonált (két irodánál van beadva a ház), hogy most indulnak Kapuvárról, negyedóra múlva itt vannak. Egy holland házaspár érkezett, sajnálatomra egy olyan ingatlanügynökkel, aki nem beszélte a nyelvüket, de még az általuk szintén birtokolt németet is csak nagyon-nagyon alapfokon. Viszont nagyon tetszett nekik a ház. Szerda délután fél négykor csörgött a telefon, az első ügynök volt, hogy nem emlékszik, hány órát mondott, de csak fél hat körül érnek ide. Micsoda? Ma? Hát hétfőről volt szó! Igen, de ma is jön, meg pénteken is, meg hétfőn is. Hurrá. Még jobban örültünk. Hát még ma, amikor a hollandok visszajöttek, eleinte azt hittem, alkudozni, de csak fényképeket csináltak, és közölték (ekkor már hálisten volt velük holland tolmács is), hogy most hazamennek, és az összes megmutatottból (két napig járták velük a környéket) csak ez az egy kell nekik, ám még át kell tekinteniük az anyagi helyzetüket, majd jelentkeznek. Oké, bár én szóltam, hogy ha közben bejön egy másik vevő, kanyar nélkül eladom nekik, azt mondták, ez természetes.

Szóval, túl azon, hogy most örülés van, mert mintha lenne már egy kis fellendülés ingatlanpiacilag (vagy ez most egy ilyen széria, aztán újabb fél évig nem lesz senki), rá kellett jönnöm, hogy hiába minden nyelvtanulás, én bizony csak értek, de nem beszélek angolul (a hollandok valamennyire, a tegnap itt járt hölgy tökéletesen és szépen beszélte). Éspedig azért nem, mert folyton gúzsba köt beszéd közben az, hogy csak nagyon egyszerűen, árnyalatok nélkül tudnám elmondani, amit akarok, viszont az agyam nincs ráállva arra, hogy a legegyszerűbb szavakban gondolkozzon, csak erre a nyakatekert, körmondatos, körbemagyarázós stílusra (szegény -sg-, a kmk-n szerintem vért izzad, mire egy-egy általam megírt posztból közölhetőt gyúr). Emiatt van, hogy nem és nem szeretnék külföldre menni, nem szeretek olyan társaságban lenni, ahol angolul (is) folyik a szó, mert beszélni, azt nagyon szeretek, de csak és kizárólag magyarul.

És az említett levél, szívem melengetője:

Mit mondtak a külföldiek a magyar nyelvről?

Nicholas Lezard kritikája Szerb Antal "Utas és Holdvilág"-ról a The Guardien-ben 2004. ERTL ISTVÁN fordítása)

"A magyarok tulajdonképpen nem is földi lények, hanem egy szuper-intelligens földönkívüli-faj, amelynek sikerült egybeolvadnia az emberiséggel, s csak műveik zsenialitása és nyelvük teljes érthetetlensége árulja el őket."

 

Jakob Grimm meseíró (XIX. század), aki egyben az első német tudományos nyelvtan megalkotója is volt, mondta:

"a magyar nyelv logikus és tökéletes felépítése felülmúl minden más nyelvet".

 

N. Erbersberg bécsi tudós (XIX. század):

"Olyan a magyar nyelv szerkezete, mintha nyelvészek gyülekezete alkotta volna, hogy meglegyen benne minden szabályosság, tömörség, összhang és világosság."

 

George Bernard Shaw drámaíró (az amerikai CBC-nek adott interjújában sokkal bővebben kifejtve) mondta:

"Bátran kijelenthetem, hogy miután évekig tanulmányoztam a magyar nyelvet, meggyőződésemmé vált: ha a magyar lett volna az anyanyelvem, az életművem sokkal értékesebb lehetett volna. Egyszerűen azért, mert ezen a különös, ősi erőtől duzzadó nyelven sokszorta pontosabban lehet leírni a parányi különbségeket, az érzelmek titkos rezdüléseit."

 

Grover S. Krantz amerikai kutató:

"A magyar nyelv ősisége Magyarországon /.../ meglepő: úgy találom, hogy átmeneti kőkori nyelv, megelőzte az újkőkor kezdetét /.../ az összes helyben maradó nyelv közül a magyar a legrégebbi."

 

Berglund svéd orvos és műfordító:

"Ma már, hogy van fogalmam a nyelv struktúrájáról, az a véleményem: a magyar nyelv az emberi logika csúcsterméke." (Magyar Nemzet 2003. XII. 2. 5. o.)

 

Teller Ede atomfizikus halála előtt pár évvel ezt mondta Pakson:

"...Új jeles felfedezésem, miszerint egy nyelv van, s az a magyar."

(Mai Nap, Budapest, 1991. 9.)

Olvassátok és járjon át benneteket is a büszkeség, hogy a magyart mondhatjátok anyanyelveteknek!

 

Gyimóthy Gábor: Nyelvlecke (Firenze 1984. X. 12.)

Egyik olaszóra sodrán,
Ím a kérdés felmerült:
Hogy milyen nyelv ez a magyar,
Európába hogy került?

Elmeséltem, ahogy tudtam,
Mire képes a magyar.
Elmondtam, hogy sok-sok rag van,
S hogy némelyik mit takar,

És a szókincsben mi rejlik,
A rengeteg árnyalat,
Példaként vegyük csak itt:
Ember, állat hogy halad?

Elmondtam, hogy mikor járunk,
Mikor mondom, hogy megyek.
Részeg, hogy dülöngél nálunk,
S milyen, ha csak lépdelek.

Miért mondom, hogy botorkál
Gyalogol, vagy kódorog,
S a sétáló szerelmespár,
Miért éppen andalog?

A vaddisznó, hogy ha rohan,
Nem üget, de csörtet - és
Bár alakra majdnem olyan
Miért más a törtetés?

Mondtam volna még azt is hát,
Aki fut, mért nem lohol?
Mért nem vág, ki mezőn átvág,
De tán vágtat valahol.

Aki tipeg, mért nem libeg,
S ez épp úgy nem lebegés,
Minthogy nem csak sánta biceg,
S hebegés nem rebegés!

Mit tesz a ló, ha poroszkál,
Vagy pedig, ha vágtázik?
És a kuvasz, ha somfordál,
Avagy akár bóklászik.

Lábát szedi, aki kitér,
A riadt őz elszökell.
Nem ront be az, aki betér . . ..
Más nyelven, hogy mondjam el?

Jó lett volna szemléltetni,
Botladozó, mint halad,
Avagy milyen őgyelegni?
Egy szó - egy kép - egy zamat!

Aki 'slattyog', mért nem 'lófrál'?
Száguldó hová szalad?
Ki vánszorog, mért nem kószál?
S aki kullog, hol marad?

Bandukoló mért nem baktat?
És ha motyog, mit kotyog,
Aki koslat, avagy kaptat,
Avagy császkál és totyog?

Nem csak árnyék, aki suhan,
S nem csak a jármű robog,
Nem csak az áradat rohan,
S nem csak a kocsi kocog.

Aki cselleng, nem csatangol,
Ki 'beslisszol' elinal,
Nem 'battyog' az, ki bitangol,
Ha mégis: a mese csal!

Hogy a kutya lopakodik,
Sompolyog, majd meglapul,
S ha ráförmedsz, elkotródik.
Hogy mondjam ezt olaszul?

Másik, erre settenkedik,
Sündörög, majd elterül.
Ráripakodsz, eloldalog,
Hogy mondjam ezt németül?

Egy csavargó itt kóborol,
Lézeng, ődöng, csavarog,
Lődörög, majd elvándorol,
S többé már nem zavarog.

Ám egy másik itt tekereg,
Elárulja kósza nesz
Itt kóvályog, itt ténfereg. . ...
Franciául, hogy van ez?

S hogy a tömeg mért özönlik,
Mikor tódul, vagy vonul,
Vagy hömpölyög, s még sem ömlik,
Hogy mondjam ezt angolul?

Aki surran, mért nem oson,
Vagy miért nem lépeget?
Mindezt csak magyarul tudom,
S tán csak magyarul lehet. . .!

Mint említettem, illusztris vendégünk volt a hétvégén. Fűszeres Eszter jött el a férjével és a kisfiával. Az előzményekről néhány szót azért ejtenék :-).

Azt tudni kell, hogy nekem kb. egy éve úgy indulnak a reggeleim, hogy miután a gyerekek megkakaóztak és felöltöztek, és a kutyák-macska is megkapta a reggelijét, leülök a géphez, és az alábbi sorrendben kezdek nézelődni:

1. Kmk - ez a nyitóoldalam, régóta már. Imádom. Nemrég az a megtiszteltetés ért, hogy meghívást kaptam a szerkesztők közé, azóta néhány bejegyzés az én kezem munkája. Ez amolyan álmom-vágyam volt.
2. Tékozló Homár - nagy szerelem, a fogyasztói jogok iránti érzékenységem származik innen, talán ennek köszönhetem, hogy egyszer már szerepelt egy blogbejegyzésem az Index címoldalán.
3. Fűszer és Lélek - nem vagyok egy szakácsalkat, sőt. Ám ezt a blogot is legalább egy éve nyomon követem. Mindig lenyűgözött, hogy Eszter milyen jó ételeket főz, de leginkább a stílusa, a szavai, számomra egyszerűen élményt jelentett mindig, ha olvashattam. Sosem reméltem, hogy egyszer még személyesen is megismerhetem, bár mindig irigykedve figyeltem, ha hírt adott róla, hogy itt vagy ott dedikált, főzött, nagyközönség előtt volt látható. A gyerekek és a távolság miatt természetesen esélyem sem volt egy ilyen programon való részvételre.

Nagy meglepetésként ért, amikor egy bejegyzésem kapcsán kommentelt, és kiderült, hogy olvassa szegény kis mai mesémet. Láttam ugyan, hogy az ő álma is egy parasztház (igaz, neki a pesti élet mellett, menedékként, de az nem olyan lényeges különbség, itt az életforma, a felfogás a lényeg), de azt sosem gondoltam volna, hogy a kismillió parasztházas blog közül az enyém is felkelti az érdeklődését. Hát még, amikor felajánlotta, hogy kitesz egy linket a házunkról, hátha az segít a házeladásban! Bucsálódtam is eleget magamban, hogy tudnám én ezt meghálálni, hiszen minden hírverés nagy-nagy segítséget jelent (merthogy az ingatlanügynökök ebben nem nagyon jeleskednek, hiába ez lenne a dolguk). Ember, hallván problémámat, a világ legtermészetesebb módján közölte: hát hívd meg ide hozzánk. Én ezen alaposan ledöbbentem: Fűszeres Esztert?! Hozzánk?! De hát én nem tudok főzni!!! Sebaj, mondta ember, majd ő főz, vörösboros marhapörköltben verhetetlen. Összeszedtem hát minden bátorságomat, és megírtam e-mailben: szeretném, ha eljönnének hozzánk. Hihetetlenül örültem, mikor igent mondott, hát még, amikor sikerült időpontot is egyeztetnünk.

Egészen addig, míg szombaton meg nem hallottam a hangját telefonban (nem, előtte csak  levélben érintkeztünk), rettentően be voltam gazolva. Még a gyerekek születése előtt volt néhány élményem az internetről megismert, és meghívott, pesti lakóhelyű leánnyal. Arányaiban több pozitív élmény ért persze, mint negatív, többüknek tetszett a nyugalom, a csend, de azért volt olyan is, aki mindenben hibát talált, semmi nem tetszett neki a mi életformánkból. Azzal gyötörtem magam, hogy mi lesz, ha nem tetszik nekik élőben a ház, ha nem lesz kényelmes az ágy, nem lesz ízletes az étel, ha a gyerekeink nem tudnak egymással mit kezdeni, a két pasi nem szimpatizál egymással, stb., stb., stb... De ahogy meghallottam, milyen kedves hangja van, elmúlt minden aggodalmam (és érdekes, én is megjegyeztem, ahogy letettük a telefont az embernek: nagyon kedves hangja volt :-D).

Mikor megérkeztek, és kiszálltak nyári ruhában az akkor már dermesztő 16 fokos hidegben, erős széllökések és eső közepette (a marhapörkölt addigra már a bográcsból beköltözött a gáztűzhelyre), azonnal szimpatikusak lettek. A kisfiú, Dávid olyan természetességgel fogadta a helyzetet, hogy idegenek látják vendégül, hogy csak szégyenkezni tudtam a lányok miatt, akik szokás szerint előadták a mimóza-különszámukat. De szerencsére mindez alig pár percig tartott, mire kettőt fordultunk, már önfeledten rohangáltak a ház hosszában fel és alá, pakolták a játékokat, ahogy igazi gyerekekhez illik. Ebéd közben Eszter rosszul lett, erős migrén vette elő, így ő - a gyerekekkel együtt - lepihent. Kicsit tartottam tőle, hogy a fejfájás rányomja bélyegét a vendégeskedésre, de mikorra a kölkek felkeltek, már minden rendben volt. Az egész látogatás egyik legbájosabb jelenete az volt, ahogy a három gyerek a tornácon motorokon és biciklin keringett körbe-körbe (mivel az eső változatlanul esett, a házban viszont már kicsit túltengett bennük az energia :-D) teljes egyetértésben, hihetetlen jókedvvel. Ezután ember hosszú időn keresztül beszélgetett kettesben Eszterrel (az volt az ürügy, hogy megnézik a padlást), annyira, hogy Eszter férje utánuk ment, megnézendő, hogy az idegen pasi felszeletelte-e már a feleségét :-). Természetesen a kölkek is feltódultak a padlásra, ahol újabb alkalom kínálkozott, tekintve, hogy a felesleges játékaik rendszeresen ott végzik pályafutásukat :-). Kis hintalovazás, miegyéb után - meg persze, miután a férfiemberek legurítottak egy sört - elindultunk sétálni a faluban, de messzire a hideg miatt nem jutottunk.

Este Eszter fantasztikus vacsorát készített nekünk (hát nem ők az ideális vendégek? Hoznak enni- és innivalót, mindennel meg vannak elégedve, kedvesek, aranyosak... imádtam). Grillezett húsgombócokat ettünk grillezett padlizsánnal és tzatzikivel (már ha így kell leírni). A padlizsánnal ez volt az első találkozásom, és nagyon-nagyon ízlett, nem különben minden más is. Még a lányom is az utolsó falatig megette, ami - Dórát ismerve - igen nagy szó.

A gyerekek hamar elaludtak a hosszú és izgalmas nap után. Itt ragadtam meg az alkalmat, hogy szemérmetlenül kihasználjam Eszter férjét, aki informatikus. Mivel a blog.hu-sok nem reagáltak könyörgéseimre betűszín-csere ügyben, Gábor volt olyan kedves, hogy még éjjel tizenegykor is nekiállt, és minden apró részletre kiterjedően teljesítette a kívánságaimat. (Itt jegyezném meg, hogy nem kicsit vagyok megsértődve: azóta eltelt négy nap, és egyetlen kommentet sem kaptam, hogy nahát, már nem is olyan szembántó, és de szép is lett... :-((()

Másnap reggel kávézás, reggelizés után átmentünk a lomishoz, és újra csak nem csalódtam bennük: ugyanazzal a lelkesedéssel vetették magukat a turkálásba, ahogy mi szoktuk. Nem húzták a szájukat, hogy használt cucc nem kell, sőt, Eszter kifejezetten lelkes volt ezügyben, vásárolt is ezt-meg-azt, az autójuk visszafelé kicsit ki volt sámfázva az új beszerzésekkel :-). (A látogatás egyik mottója egyébként ez lehetett volna: lomiztuk. Egy csomó holminkra tettek kedves, dicsérő megjegyzést, amire szinte minden esetben ez volt a válasz: lomiztuk. Kicsit aggódtam is, nehogy megunják, de hát a lomi kb. olyan szenvedély az életünkben, mint a parasztházban lakás :-D.) Mivel a vasalót és a grillt kicsit szerelni kellett, és a délelőtt gyorsan elszaladt, még részünk lehetett Eszter újabb remekműveiben, gulyáslevest és gofrit készített nekünk (főként azért, mert nálunk nem dúskálhat a hozzávalókban, és kb. 11 órakor szóltak a férfiak, hogy a nők álljanak neki ebédet készíteni :-D), amiből ismét nagyot lakomázott felnőtt és gyerek egyaránt.

Ebéd után pánikszerűen távoztak, mivel sokkal korábbra tervezték az elindulást, és még volt egy megbeszélt programjuk itt a környéken. Amikor elmentek, elvittek egy darabot a szívünkből is. Azóta Orsolya minden este megkérdezi: hol van Dávid? És nem nagyon éri be azzal a felelettel, hogy hazament. Számomra olyan, mintha legalább ezer éve ismernénk egymást (ami, mivel olvasom a blogját, valahol így is van, még ha személyesen csak most találkoztunk is), és már azon jár az agyam, hol és mikor tudnánk újra találkozni, együtt programot szervezni.

Mindenkinek csak ajánlani tudom: ne féljen meghívni olyan embert magához, akire felnéz, és akit régóta messziről tisztel. A dolog - legalábbis esetünkben, és olyan emberekkel, mint Eszter és családja - igen jól sülhet el :-).

Hétvégén illusztris vendéget várunk. Eléggé izgulok. Ennek nem a vendégek az okai (bár személyesen még nem ismerjük egymást, az eddigi információk szerint kedves, aranyos, szerény emberek, olyan igazi örömmel vendégül látható-fajták), sokkal inkább az, hogy lassan két éve már nem jött hozzánk más, csak a közvetlen rokonok, sőt, mióta a gyerekek megvannak (immár négy éve), csak elvétve érkezett hozzánk egy-egy barát, villámlátogatásra. Emiatt enyhén szólva kijöttem a gyakorlatból, úgyismint vendégvárás, beszélgetés, kikapcsolódás. Szóval nagyon örülök, emellett rettentően izgulok is.

A vendéglátás részleteit e-mailben próbáltuk kissé felvázolni a vendéggel, aki - ugye, milyen aranyos, jó vendég? :-) - felajánlotta, hogy a szombati vacsorát ő készíti, hoz is hozzá mindenfélét, de kellene kerti sütési lehetőség hozzá, van-e nálunk. Hmmmm. Eddig nem volt. Mi régebben is csak a bográcsolós fajták voltunk (pontosítok: ezer éve, midőn az utolsó ilyen vendégünk érkezett, még nem volt ennyire divatban a grillezés, tehát nem volt rá szükség, azóta meg időnként felmerült, hogy kellene valami ilyesmi, de valahogy csak a magunk kedvéért úgysem ülnénk ki, raknánk tüzet, miegyéb, úgyhogy elmaradt). Mondom embernek, hogy mi a helyzet. Morran kettőt, térül-fordul (mint kiderült, a lomisnál járt), először hoz egy elektromos grillt, mint mondja, rossz idő esetére, ha esne vagy fújna, mert azt, ugye, a tornácon, tető alatt is lehet balesetmentesen üzemeltetni. Aztán már csak azt látom, hogy talicskázik, építőzik a kavicsaival, rácsokat, csöveket pakol, egyenget. Mire odanéztem (kb. délre, tíz órakor említettem neki a helyzetet), már ez a látvány fogadott:

Igen. Épített egy tűzhelyet, a saját anyagaiból (tetszenek emlékezni: az a fajta, aki mindent elrakosgat, mert jó lesz az még valamire), meg a lomistól hozott három rácsból. Fölé eszkábált egy bográcstartót, mert hát az is kell (persze forgathatós, hogy grillezés esetén ne zavarjon), és kész. Belülről így néz ki:

Az alja egy kondér-szerűség, ahová a pernye, hamu hullhat, felette, a rácsokon kell tüzet rakni, a legfelsőre meg pakolászni.

Mondtam már, hogy imádom az emberemet? :-)

Nem történik semmi érdekes (nem, még mindig nem rohantak meg a vevők minket, hogy a manók táncolnának rajtuk), úgyhogy kigondoltam egy mesét, olyan jó mait, cinikusat...

Volt egyszer két fiú, egyidősek voltak, egy óvodába, iskolába jártak, sőt, még gimnáziumba és egyetemre is egyfelé vitt az útjuk. Az egyik fiú szőke, kék szemű, megnyerő arcú, magas termetű volt, a másik alacsony, kövérkés, barna. A szőke fiú átlagos intelligenciával rendelkezett, viszont az érzelmi intelligenciája kimagaslóan átlag feletti volt, nagyon könnyen teremtett kapcsolatot, sok barátja volt, bármilyen nemű/korú emberrel remekül tudott beszélgetni, jó benyomást kelteni. A másik fiú, bár messze átlag feletti intelligenciával rendelkezett, és sorra nyerte a különféle versenyeket, ám jobb szeretett a könyvei mellett ülni, olvasni, tanulni, társaságba nem járt, másokkal nem barátkozott. Nem szerette a hangos összejöveteleket, képtelen volt másokkal könnyedén csevegni, ha pedig mégis beszélgetésbe elegyedett, hamarosan nyilvánvalóvá vált nyomasztó szellemi fölénye, emiatt - bár eszét, tudását, tájékozottságát mindenki elismerte - nem kedvelték, barátai nem voltak, begubózott, magának való embernek tartották.

A két fiú ugyanazt a hivatást választotta, s míg az okos könnyedén vette a vizsgákat, tanárait lenyűgözte hozzáértésével, olvasottságával, a szép fiú ugyanezt modorával, bájával érte el: bár tudása messze elmaradt a tőle elvárhatótól, ám szellemességével, kapcsolataival mindig elérte, hogy átmenjen a vizsgákon, társaitól jegyzeteket, puskákat, konkrét segítséget, tanáraitól megértést, bátorítást, egyszer-egyszer még meg nem érdemelt osztályzatokat is kapott. Ő végigbulizta, -szórakozta az egyetemi éveket, hetente-kéthetente másik lánnyal járt, népszerűsége töretlen volt. A másik fiú napjait a tanulás töltötte ki, évfolyamtársait jóformán nem ismerte, tudása viszont rendkívül széles körű, a társtudományokat is magában foglaló és elmélyült lett. Diplomájukat egyszerre szerezték meg, az alacsony fiú kiváló, a magas épp csak megfelelt minősítéssel.

Ugyanahhoz a céghez kerültek dolgozni mindketten, mint pályakezdők, az okos fiút kemény kiválasztási procedúra után fejvadászok javasolták felvételre, míg a szőke fiú (immár férfi) korábban megszerezett kapcsolatai révén, felvételi elbeszélgetést folytatott a vezérigazgatóval, akit azonnal megnyert magának, így őt is felvették, ugyanabba a beosztásba, ahová az okos is került.

Tessenek nekem bejósolni a fent elmondottak alapján: a következő négy évben mi lesz a két fiatalemberrel? Melyikből lesz a másik főnöke? Melyikük fog megnősülni? Melyikük fog ösztöndíjjal külföldre menni? És melyikőjük nevéhez fog fűződni egy nagyszerű újítás? (Igen, én tudom az én verziómat, de szeretném tudni, ki mire tippel :-D.)

A T-Com ma kicsapta nálam a biztosítékot. Azt megszoktam már, hogy itthon levőként folyton megtalálnak mindenféle cégek mindenféle ajánlattal (tudom, én vagyok a hülye, minek veszem fel, de hát sose lehessen azt tudni, épp ki keres, a legtöbb szám nélkül, PRIVÁT HÍVÓ-ként szerepel a telefon kijelzőjén, de pl. így hívnak anyósék is, mert még olyan ósdi a telefonközpont ott, ahol ők laknak, hogy nem küldi a telefonszámot, szóval nem lehet azt tudni, hogy épp ki csönget), és nagy gyakorlatom van abban, hogyan rázzam le őket. Mindig tudom például, hogy az Invitel mikor vált alvállalkozót (tetszenek tudni, aki a telefonos ajánlatokat intézi helyette), mert olyankor mindig bepróbálkoznak háromszor-négyszer, hogy jaj, mennyivel jobban járnék, ha náluk rendelném meg az internetet (nem tudom, még sosem hallgattam meg őket, ahogy meghallom, hogy Invitel, nagyon rövidre zárom a beszélgetést), de aztán leszállnak rólam, a határozottságom megteszi a magáét. Egy kivétel van, írtam már róla, a közvélemény-kutatók, de hát őket én szoktatom kézhez :-).

Múlt pénteken csörgött a telefon, egy géphang jelentkezett, mikor felvettem, hogy tartsam a telefont a munkatárs jelentkezéséig, és nyugodjak meg, ez a hívás nekem nem kerül semmibe. Már erre felhúztam magam kissé, mert még jóhogy, egy fogadott hívás csak ne kerüljön nekem pénzbe, de hol számolják el a drága időmet, amit akaratom ellenére ezzel töltök?! Na mindegy, kivártam, mintegy harminc-ötven másodperc zenehallgatás után egy hölgy jelentkezett, hogy ő xy a T-Comtól, és embert keresi. Mondtam neki, hogy ember dolgozik, munkaidőben nem szokott itthon lenni, ossza meg velem, amit akar. Nem, mondta a hölgy, nekem ő nem mondhatja el, csak embernek, mikor lesz itthon. (Mellékgondolat: mióta megvan a vezetékes telefonunk, internetünk, tányéros tévénk, akármink, ember még egyikkel sem intézett soha semmit, pedig mindent az ő nevére kötünk, merthogy ezen cégek úgy szoktak működni, hogy az ember telefonál, horribile dictu e-mailt ír, megadja a szükséges azonosítókat, elvégre minden szolgáltató kettesével-hármasával szórja utánunk az ilyesmiket, aztán ügyet intéz. Szóval én szoktam csomagot váltani, csekket fizetni, lemondani, átjelentkezni, etc. Ember szerintem még azt sem tudná fejből, hogy melyik szolgáltatónál vagyunk, vagy ha azt esetleg mégis, arról már fogalma se lenne, hogy melyiknél milyen csomagunk van, meddig tartó hűséggel, stb., én meg köpöm-vágom az összeset, van, amelyiknél még az azonosítót is, mert annyiszor kellett bepötyögnöm egy reklamáció kapcsán. Noszóval, csak arra akarok kilyukadni, hogy nem egészen értem, hogy miért kizárólag ő jó, személyesen.) Közöltem, hogy két óra múlva (előtte telefonált a drága, hogy már elindult hazafelé, úgyhogy biztosra mentem), hölgy mondta, hogy akkor két óra múlva telefonál. Nem tette. Gondoltam is, hogy szuperfontos lehetett, ha pénteken délután fél kettőkor még jajdesürgős, fél négykor már nem :-).

Hétfő reggel nyolckor csörög a telefon. Ezúttal gép nincs, egy fiatal férfihang, hogy ő a T-Com, és embert.... Mondom neki, pénteken már a kolléganőjének is, munkaidőben nincs, sőt mi sőtebb, a héten egyáltalán nincs, pénteken este jön haza, mondja el nekem. Nem, azt nem teheti, majd akkor keresi máskor. Oké.

Hétfő délelőtt fél tizenegy. Géphang, tartsam. Kissé idősebb férfihang, ő T-Com, ember. Nincs, mondtam már két másiknak is, próbálják már valahogy megérteni, nem tudom adni. Elnézést, bocsánat, nem is zavar akkor tovább. Oké.

Csütörtök délután kettő. Géphang nincs, női hang, T-Com, ember. Nincs, nem is lesz, sőt, hétfőig egyáltalán nem lesz (változott ember programja, péntek délutánból hétfő reggelre módosult a hazaérkezés időpontja), jó lenne ezt valahogy úgy rögzíteni, hogy a többi kezelő is tudjon róla. Elnézést, bocsánat, nem zavar akkor. Oké.

Péntek délelőtt fél kilenc. Géphang, várjak. Ahogy felvette szegény operátor, rögtön belefojtottam a szót: tudom, ő a T-Com, embert keresi, de NEM TUDOM ADNI, és értsék már meg, éppen ötödjére mondom el, hogy nem, munkaidőben nincs itthon, a héten egyáltalán nincs itthon, hétfőn reggel jön haza, akkor keressék. Elnézést, bocsánat, jegyezte. Oké.

Namost. Tudom, hogy hisztérikus, itthon ülő, deprivált nőszemély vagyok, aki egyébként is elmaradt a világ folyásától, de tessenek nekem megmagyarázni három dolgot:

1. Elvileg ez egy telekommunikációval foglalkozó világcég magyar leánya. Tényleg lehetetlen lenne szegény operátorokat egy olyan rendszer elé leültetni, ami képes lenne feldolgozni olyatén információkat, hogy Gipsz Jakab május harmincnegyedikén fél tizenháromkor lesz itthon, akkor keressék legközelebb?
2. Ennél a csoportnál nemcsak a vezetékes telefonunk lakik, hanem ők adják az internetet és embernek aktív dominoja is van nálunk. Ha már ennyire fontos dolgot akarnak, hogy egy héten belül ötször keresnek ez ügyben, és még szupertitkos is, csak neki személyesen, akkor lehetetlen lenne, hogy az általuk a rendszerből kettő pillanat alatt kikereshető e-mailcímére vagy mobiltelefonjára juttassák el ezt az információt?
3. Havonta küldenek számlát, ezer reklámmal-mitökömmel bélelve. Esetleg nem lehetne az ilyen rettentő fontos dolgokat oda, a borítékba egy sajtcetlire kinyomtatni?

Nem folytatom, bár lennének még ötleteim a mondanivaló továbbításának módjaira. Tessenek nekem megmondani, ha nekem, akinek semmi közöm semmiféle marketinghez, telekommunikációhoz, vállalatirányításhoz, ennyi ötletem támad józan paraszt észből, akkor hogy lehet, hogy egy vezető világcég magyarországi leányánál a jól megfizetett kreatívoknak, marketingeseknek, akárkiknek ebből egy sem jut eszébe? Csak és kizárólag az az egy, hogy egy aktív korú (ezt is tudják, hiszen ember minden adatával rendelkeznek a szerződésből, talán még az ujjlenyomatával és a dns-ével is), dolgozó embert csak és kizárólag munkaidőben kell az otthoni vezetékes telefonján üldözni?!