Mai mese a falusi életről

Úgy tűnik, ma ilyen folytatós-szálelvarrós napom van :-). Előzmény.

Azóta jó sok víz lefolyt a Dunán, okosabbak lettünk ezzel-azzal, meg persze szegényebbek 130.375 Ft-tal. Az illetékes fellebviteli fórum a megyei földhivatal, akik telefonon hivatali időben megkereshetők, és elég készségesen válaszolnak is az embernek, ha érdeklődik. Nem mintha ettől bármi is érdemben megváltozna.

Néhány helyesbítés a múltkoriakhoz: ezt a pénzt nem az építésügyi hatóság (akik felettes szerve egyébként a megyei államigazgatási hivatal) gombolta le rólunk, ők majd még csak a következő körben jönnek, én tudtam rosszul. A földhivatalon belül van valami telekalakítási (vagy ezzel foglalkozó) osztály, ők a hunyók a történetben. A korábbi, 2003-as építésügyi hatósági engedély csak két évig érvényes, ha azt nem vezetik át a telekkönyvbe. Az átvezetéshez az összes érintett tulajdonos beleegyezése kell, ez az a lépés, ami akkor - valószínűleg az ügyvédnő betegsége, elfoglaltsága, akármi miatt - már kimaradt. Emiatt kellett újra érvényesíttetni a vázrajzot.

Hogy miért is kellett újra mérni a régit, nem derült ki, a megyei illetékes is csak arra hivatkozott, hogy túl régi volt az eredeti példány. Az viszont kiderült, hogy ebből a szempontból, úgy tűnik, utolérte a 21. század a hivatalt, mivel már nem kijövünk-felmérjük alapon vannak, hanem digitális adatot kérnek le, valami állami alapadat-tartalomból, legyen az bármi is. Ezt kérték le, de az óriási összeget ez nem magyarázza, a végére tartogatom a poént, a részletes számlát, onnan kiderült, hogy ettől még egész olcsón megúsztuk volna a dolgot.

Az illetékes felettes arra sem tudott választ adni, hogy ha ennek az eljárásnak ennyi a díja (mint azt ő emlegette sűrűn), akkor vajon ezt miért nem közlik a paraszttal, mielőtt megindítaná azt? Szerinte ez közismert, mármint hogy ez egy ilyen drága eljárás. Szerintem, ha a boltban kérek húsz deka szeletelt pármai sonkát (amiről azért közismert, hogy rémesen drága), majd mikor meglátom, hogy kellene érte közel ötezer forintot fizetni, akkor arra való hivatkozással, hogy nem tudtam, hogy ilyen drága, simán otthagyhatom, még akkor is, ha a boltos dolgozott vele. A hivatal nem így működik, nem mondják meg előre, hogy egy kisebb városállam éves gdp-je kevés lesz a díj kifizetésére, viszont utána ők pattognak, hogy enélkül viszont nem érvényes az adásvétel, nem fogják átírni a telket a vevők nevére. Szóval, ez a része tényleg nem változott a dolgoknak: miért nem mondják meg előre, hogy ilyen drága? Van rá tippem: ha előre szólnának, a kutya nem foglalkozna a telekmegosztásokkal, és nem lenne nekik szép kis pluszbevétel.

Mert hát valós munka nem nagyon áll mögötte. Ide rakom a részletes számlát, hátha valaki meg tudja nekem magyarázni, miért kell több, mint egy havi fizetésem ahhoz, hogy ez a papír elkészüljön.

• Frl. határvonal méréséhez dig. adat (0-10 ha)                      7 500 Ft
• Frl. határvonal méréséhez további dig. adat, megoszt.     26 250 Ft
• Vizsg. díj megosztás 2-5 frl.                                                      3 125 Ft
• Vizsg. díj megszűnt létesítmény                                              1 000 Ft
• Megosztás/telekhatárrendezés, 3 részre osztás                 92 500 Ft

Kicsit kibontom, hogy látszódjék, mi az, amit nem értek. Van ugye az első négy díj, amit értek. Két adatlekérés, rendben van, ez a jövő, nem hóban-fagyban földet mérni, csak elegánsan lekérni a meglévő, digitalizált adatokat, oké. Díj a három (2-5, hehehe) részre osztásért, rendben van. Díj azért, mert az üres telken telekkönyv szerint ház áll, pedig nem is, rendben van. Nade ez még így összesen csak 37 873 Ft, ami szerintem teljesen rendben lenne, ha ennyit kértek volna, egyetlen pillanatig nem ágáltam volna. Ám ott az ötödik pont. Megosztás-telekhatárrendezés, három részre osztás. Ezt mikor csinálták? És kik? És miért? Ez egy évtizedek óta kerítéssel természetben megosztott terület, a kerítések helyét senki nem vitatja, nem is vitatta soha. Senki nem kérte, hogy ők osszák három részre, hiszen három részre van osztva, már az első felmérés is a kerítések helyét vette adottnak, az alapján mértek fel mindent. Nem tudom ugyan, mit tartalmaz az a titokzatos digitális adat, de ha légifelvétel, neadjisten műholdas kép, azon is csak a kerítések helyét tudják felmérni, vagy nem? Akkor mi a manó került a megosztás/telekhatárrendezésen 92 500 Ft-ba?! Ez sokkal több, mint amennyit én most, gyesen kapok, nem is mondom meg, hányszorosa annak. Majdnem annyi, mint amennyit dolgozó nőként kerestem, és sokkal több, mint a körülöttem élő nyugdíjasok havi illetménye. Tessenek nekem megmagyarázni, hogy is van ez?!

Persze, kifizettük, "szidott anyám érte", de muszáj volt, tényleg. Az ügyvédnő is mondta, hogy mivel a szerződést úgy írta meg, hogy a telekrendezés folyamatban van (hiszen akkor még azt mondták, hogy pár nap az egész, és szó sem volt ekkora összegről), vagy új szerződést írunk (amit az ausztrálok nélkül kicsit nehéz lenne), vagy kiváltjuk ezt a papírt. Ezt választottuk.

És persze, vannak még érdekességek. Mint mondtam, ez a kerítés itt áll már vagy negyven éve, 1988-ban hivatalos, rendes földmérők mérték fel a telkeket, akik ráadásul a szentséges hivatalból jöttek, tehát nem akármilyen maszek-dibdáb dolog volt. Akkor a mi telkünknek 898 nm volt a területe, az üres teleké meg 521. Most, a digitális adatlekérések világában egyszercsak nekünk már csak 872 négyzetméterünk van, az üres telek meg valahogy megnőtt, 593 nm lett belőle. Nem tudom, hogy csinálta. Biztos van valami törésvonal itt a felszín alatt, nem? :-) Arra már gondolni sem merek, hogy azért kellett megnőnie kicsit a teleknek, mert elvileg 600 nm kell ahhoz, hogy egy telekre építési engedélyt adjanak ki, és hát ha 521-ből lehet 593, akkor az 593-ból 600 már igazán nem nagy mutatvány, nem igaz? :-)

Még egy gondolat: ettől, hogy kifizettünk ennyi pénzt, a telkünk természetesen még nincs megosztva, még mindig nincs. Most jön a következő lépés: az építésügyi hatóság. Nekik "csak" 15 000 Ft-ot kell befizetni illetékbélyegben, mert kiváltani az összes eddigi helyrajzi számról a telekkönyvi kivonatot (természetesen hiteleset, mert az per darab hatezer forint, tehát ez újabb 48 000 Ft teljesen felesleges pénzkidobás, mert nem is értem, miért kell nekem kiváltani ezeket, ha a hatóság a másik hatóságtól hivatalból ingyér is kikérhetné), ők ennek hatására kiadnak egy újabb jogerős telekmegosztási engedélyt (ami ugye, egy negyven éve létező telekmegosztásnak úgy kell, mint egy falat kenyér), amivel aztán vissza lehet menni a földhivatalba, csak előbb valamennyi tulajdonos (ez esetben kb. harminc ember) beleegyező nyilatkozatát be kell szerezni, ahol újabb akármennyi (talán új helyrajzi számonként 6000 Ft, de ezt már nem kérdeztem meg) átírási illeték lerovása után már át is írják a dolgot. Csak ennyi. És persze, mindezenközben egy csomó érthetetlen, értelmezhetetlen nyomtatványt kell kitölteni, amit józan paraszt ésszel egyszerűen át sem lehet látni, hogy hova mi a csudát kell írni. Most komolyan: nem tartom magam hülyének, sőt, időnként egész okosnak képzelem magam. Végeztem egy sor iskolát. Normális dolog, hogy én sem értem, mi a tököt kell az egyes sorokba beírni? Mit csinál akkor Jóska bácsi vagy Mari néni? Tényleg minden vacakért ügyvédet kell fogadni? Végeredményben nekem már nem számít, a most kiváltott rajzzal már el tudjuk adni, a többi meg a szomszédék dolga, megbeszéltük velük, hogy csinálják ők tovább, ha akarják.

Na mindegy. Okulásul írtam le igazából, hogy akinek hasonló problémája vagyon (márpedig falun az ilyesmi könnyedén előferdül, mindenféle örökösödési meg egyéb telekmegosztások miatt), az jól gondolja meg, mibe mászik bele.

Úgy illik, hogy ha a hibákról beszámoltam, leírjam a pozitívumokat is. A tesóm tegnap küldött egy e-mailt a szervezőnek, amiben visszakérte a pénzt. Gyakorlatilag azonnal kapott választ, amiben felajánlanak kompenzációként ezt-azt-amazt, de ha nem azt választja, adja meg a számlaszámát. Megadta. Ma már a számlán volt a teljes összeg. Váratlan pozitív meglepetésként ért a hír. Amennyire lehúzós, inkorrekt dolognak tűnt maga a konferencia, annyira korrekt, gyors és szokatlanul európai volt az utólagos ügyintézés. Azt gondolom, minden cégnek, aki panasszal találkozik, hasonlóan kellene eljárnia, hiszen önmagában erős reklámértékű, ha ilyen magas szintű a reklamációk kezelése.

Gratula!

Végre - sok-sok keresgélés után - megtaláltuk Őt. Az új lakásunkat. Negyedik emelet, tetőtér, hatvan négyzetméter, és gyönyörű. Az általam előre felállított kívánalmaknak (gáz-cirkó fűtés, külön wc és fürdőszoba, sok ablak, világos terek, szép és jól használható, lehetőleg nem kis lyuknyi konyha, legalább egy egész és két fél szoba) mindenben megfelel. És még szép is. De ezt már mondtam :-).

Holnap hazamegyünk, több, mint három hét után. Hihetetlenül hiányzik már a házikónk hangulata, hogy körülöleljen. Mióta itt vagyok, még jobban érzem, mit is veszítünk a költözéssel. Viszont azt is még jobban érzem, mennyi mindent nyerünk vele. És be kell vallanom, ez a több. A mérleg - tudom, létezik kognitív disszonancia is a világon, de hiszen, hogy ez most nem az - egyértelműen a költözés serpenyője felé billen, érzelmileg is. Most még egy idő eltelik, mire le tudok válni az álomházról, amíg képes leszek már könny nélkül beszélni róla. De mire kitavaszodik, el fog múlni a gyász, biztosan érzem. Ebben sokat segít, hogy sikerült olyan lakást találnunk-választanunk, amiben mindketten el tudjuk képzelni a jövőt, sőt, még a csajoknak is tetszett. És még két előnye van a negyedik emeletnek: egyfelől remek fogyókúra a lépcsőzés fel-le, ráadásul felfelé nagy valószínűséggel még jó darabig Orsi tíz kilójával "súlyosbítva", másfelől igencsak meg fogok gondolni minden egyes szál cigit, tekintve, hogy négy emeletet kell érte megtenni :-). Csupa haszon, igaz?

Most lesz egy kis csend blogfronton, előre is elnézést kérek érte. Rengeteg holmink van, amit kb. felére kell redukálnunk, mert nem lesz akkora helyünk. Ez elég sok időbe fog telni. A költözés lebonyolítása sem lesz két pillanat, ez biztos. Azért ha lesz egy kis időm, majd beszámolok a részletekről.

Soha többé. Ezt ígértem meg magamnak. Soha többé nem fogom figyelmen kívül hagyni a megérzéseimet. A szombati napnak ez lett végül a tanulsága.

A történet még valamikor a nyáron kezdődött. A nővérem küldött át egy linket (a link akkor is ez volt, csak akkor még némileg olcsóbb volt a részvétel, pont ahhoz kötötten, hogy pár napon belül jelentkezni kellett), ahol egy gyereknevelési konferenciára szóló meghívó volt, kérte, hogy véleményezzem. Átfutottam, és bár elsőre is azt gondoltam róla, hogy egyrészt rettentő drága, másrészt meg azt, hogy túl van marketingelve ez a szöveg, de mivel pénzvisszafizetési garanciát is kilátásba helyeztek, felülkerekedett a kícáncsiságom, és azt mondtam a tesómnak, menjünk el, nincs veszítenivalónk, hátha tényleg tudnak mondani valami olyat, amitől nem fogunk állandóan vitatkozni a gyerekekkel, és amitől jobb lesz a kapcsolatunk. És mikor meséltem róla embernek, és mondtam, hogy lesz egy olyan előadás, ami kifejezetten az apák szerepéről fog szólni, ő is fellelkesedett. Akinek van kisgyereke, vagy kicsit nagyobb gyereke, az pontosan tudja, hogy hányszor érezzük azt: nem jól csinálunk valamit, kellene valami ötlet, tanács, módszer, amitől jobb, könnyebb lesz ez a szülő-szerep, amitől valahogy harmonikusabb lesz a kapcsolatunk velük. Ez a beharangozó pont ezt ígérte: meghallgatjuk, és hopp, egy csapásra rögtön minden rendbe fog jönni.

Mikor másodszor, lassabban is átolvastam a fentieket (addigra már jelentkeztünk), már fokozódott a rossz érzésem. Azt éreztem, hogy ilyen nincs, képtelenség. Nem vagyok gyerekpszichológus, de az általam ismert kommunikációs módszerek egyike sem sajátítható el egyetlen nap alatt, kétszáz személy által egyszerre, előadásokból. Az összes olyan technika, amit tanultam, olvastam, bárakármi, minimum kiscsoportos, gyakorlós foglalkozásokkal, és sosem egy nap alatt tanulhatók meg. De elhallgattattam minden rossz érzésemet, hiszen egyfelől én már öt-tíz éve tanultam ilyesmit utoljára, azóta fejlődhetett a tudomány, másfelől meg azt gondoltam, hogy nem mernének ennyire hangzatos ígéreteket tenni pénzvisszafizetési garancia mellett, ha nem lennének biztosak a dolgukban.

Elmentünk. Nővérem, ember és én. Már alapvetően úgy kezdődött, hogy - bár minden kiadott papíron, e-mailben, akármiben felhívták a figyelmünket a pontosságra - tíz perc késéssel indítottak. Ennek ellenére a moderátor igen hosszasan beszélt a semmiről, meg hogy lehetőségünk van mindenfélét megvásárolni a terem végében felállított standokon. Aztán jött az ötletgazda, aki az amerikai prédikátorok stílusában próbálta lelkesíteni a jelenlévőket, hogy mozduljunk meg, vegyünk részt, jelentkezzünk, mert csak akkor lesz hatékony ez az egész. Engem már a stílusa is irritált, de úgy voltam vele, hogy ettől még lehetne jó a többi rész. Következett Várkonyi Zsuzsa, akinek a neve igen ismert a szakmában, tapasztalatát, tudását maximálisan tisztelem. A beharangozóban arról volt szó, hogy az apák szerepéről fog beszélni, emiatt jött el ember is. Ehhez képest nagyon élvezetes előadást tartott a Gordon-tréningről, pontosabban arról, hogy ő hogyan találkozott ezzel a módszerrel, és hogyan kezdte el alkalmazni a saját fiával szemben, illetve hogy lassan, apránként hogyan fogadta el a férje is a gordoni módszer létjogosultságát (ez az apás rész mondjuk három perc volt összesen). Nagyon aranyos történeteket mesélt, szórakoztató volt, és kedves, ám konkrétumot nem nagyon mondott. Volt szó az értő figyelemről, meg arról, hogy egy-egy problémás helyzetben hogyan lehet alkalmazni a Gordon-módszert, ám ő is azt mondta, hogy ezt elsajátítani itt, a konferencián nem lehet, csak felvillantani egy-egy elemet belőle, olvassuk el a könyvet, vagy menjünk el egy Gordon-tréningre (amit természetesen nem mulasztottak el a programfüzetben ajánlani, újabb hatvanezer forintért, ha azonnal jelentkezünk, amúgy hetvenezer, egy huszonnégy órás tanfolyamért - bár ez egyébként nem kirívóan magas ár egy ilyen tréningért). A másfél órás előadásból ez tartott kb. negyven percig, utána kérdésekre válaszolt. Aki fel tudott tenni kérdést (a hostess-ek valahogy nem nagyon bírták észrevenni a jelentkezőket, csak az első sorokból, és csak nagyon lassan jutott egy-egy mikrofon a kérdezőknek), annak biztosan hasznos volt, Zsuzsa igen jó ötleteket adott egy-egy konkrét problémára, de ettől még nem érzem azt, hogy teljesült volna az ígéret:

"Zsuzsa előadása után, amikor nekifogsz a gyermekeddel való kommunikáció átprogramozásához, pontosabb elképzelésed lesz azokról a lépésekről, amelyeket meg kell tenni ahhoz, hogy ne kelljen „százszor mondani” és amelyeknek segítségével megteremtheted az ideális szülő-gyerek kapcsolat alapjait"

Pontosabb elképzelésünk annyiban lett, hogy el kellene menni egy tréningre, vagy meg kellene venni a könyvet. Hozzáteszem: a Gordon-módszer több, mint negyven éves, és tanultam az egyetemen. Tényleg nagyon jó módszer, csak éppen az előadásból nem lehetett még csak az alapelemeit sem elsajátítani, tehát használni, azt aztán nem tudom innentől. Hogy ki ne maradjon semmi: elhangzott, hogy probléma esetén először magammal tisztázzam, hogy mi a bajom a helyzettel. Aztán még az is, hogy gondoljam át, a probléma kinek a problémája. Meg hogy értő figyelemmel hallgassam a gyerekemet, ha a problémáról beszél (aktív hallgatásnak tanultam én még, ennek az a lényege, hogy nem szólunk közbe, legfeljebb hümmögünk, de nem kérdezünk bele, nem akadékoskodunk, nem értékelünk, stb. de ezt én eddig is csináltam). Meg hogy tükrözzük vissza az elmondottakat. Meg alkalmazzunk énközléseket, főleg dicséretek helyett. Namost. Én tudom, ezek mit jelentenek, pszichológusként használtam is őket. Ám anyaként nem tudom használni a problémás helyzetekben, mert anyaként nem gyakoroltam ezek használatát. Amikor elborítja az agyamat az indulat, akkor jön belőlem kifelé, és nem tudom visszafojtani. Azt reméltem-vártam, hogy ezen segítenek, de ezt egyetlen előadás nem tudja megváltoztatni, nem véletlen, hogy ezeket tréningeken gyakoroltatják, az autodidakta elsajátítás nem túlzottan eredményes, de még az is egy egész könyv elolvasását feltételezné. És mint említettem, én tudom-ismerem, használtam már. Mi van a laikusokkal, akik ráadásul először találkoznak ezekkel a kifejezésekkel, és nem is tudják, mit rejtenek magukban?

Ezután ismét az ötletgazda következett, aki arról beszélt, hogy mennyire fontos a kommunikáció, és hogy most, azonnal cselekedni kell. Természetesen ez is nem kicsit prédikátor-stílusban hangzott el, de úgy tűnik, ő így tud előadást tartani. Nos, azon kívül, hogy megtudtuk, ő hogyan győzte meg a kislányát arról, hogy ne dobálja a földre az ételt, kaptunk még egy hét pontos tervet arra, hogyan változtassunk a kommunikációnkon. Ideírom, mert csak ennek ismeretében tudom leírni, hogy miért tartom ezt is teljesen értelmetlen időpocsékolásnak:

1. Hogyan szokott lezajlani? Mit gondolsz, mit érzel?
2. Mit mondasz?
3. Hogyan hatnak a szavaid a másikra?
4. Milyen érzéseid lennének az ő helyében?
5. Milyen szavakkal cseréled fel a jelenlegieket?
6. Hogyan hangolod át magadat érzelmileg?
7. Cselekedj!

Nem akarok tévedni, nincs most nálam sem P.E.T., sem T.E.T. (a Gordon módszer szülőknek és tanároknak szóló könyvei), de szerintem ez szó szerint abból van. És abban egy fél könyv után kerül elő, miután elmagyarázták részletesen az önmegfigyelést, a szavakkal való ráhatást, azt, hogy milyen szavak kerülendők és milyenek a kívánatosak, és persze, hosszasan ecsetelték az érzelmi áthangolódást, és annak módszereit. Itt, az előadáson annyi hangzott el, hogy az előadó azzal hangolta át magát, hogy "karácsonykor karácsonyfát állítunk", és slussz. Engem ez speciel nem hangol át, ettől nem fogok tudni ideges ordítás helyett kedves és megértő hangon megszólalni. És ebből az előadásból nem is tudtam meg, hogy hogyan kell megtalálnom azt, ami engem áthangol. Nem tudom, van-e olyan, aki ott volt, és ennyi alapján már képes másként kezelni a gyerekét, át tudja formálni a kommunikációját. Azt tudom, hogy itt már körülöttünk is megszólalt néhány elégedetlen hang, hogy nem ezt ígérték. tíz perccel el is húzódott az előadás, mert az ötletgazda hosszasan próbálta ecsetelni, hogy de igen, csak ennyit kell tennünk, és máris jobb lesz, csak próbáljuk meg. És határozottan sértve érezte magát, amiért nem lelkes dicséretekkel, hanem kritikával illették.

A szünet után Vekerdy Tamás tartott nagyszerű előadást arról, milyen rosszak a mai iskolák, mennyire nem felelnek meg a gyerekeknek. Elmondta, hogy működtetni kellene az iskolaszékeket, hogy jobb legyen az oktatás, és ez rajtunk múlik, mert a kerettanterv jó, csak a helyi szabályozások, a megvalósítás rossz. Nagyon sok érdekes dolgot mondott el, kifejezetten élvezetes előadás volt, és a végén ő is válaszolt egy sor dologra, amiből tényleg jó dolgok derültek ki. Ez a másfél óra valóban élvezetes volt, de csak emiatt az életben nem fizettünk volna annyit, amennyit, és nem mentünk volna el egy egész napra Pestre.

A koronát a napra Doubravszky György tette fel. Én nagyon vártam ezt az előadást, mert totál bajom van a pénzzel, kifolyik a kezem közül, nem értek hozzá, szóval szerettem volna hallani valamit arról, hogyan csináljam, hogy a gyerekem ne ilyen legyen. Az előadás első tíz, maximum tizenöt percében erről volt szó, tényleg. Megtudtam, hogy csináljak papa-bankot, ami nem rossz ötlet, meg játsszak a gyerekemmel cashflow társasjátékot (milyen furcsa, hogy ezt speciel pont ő forgalmazza Magyarországon), és hogy merjünk beszélni a pénzről a gyerekekkel. És passz. Innentől arról beszélt, hogy három héttel azelőtt ő megvilágosodott, igen erős transzcendens élmények érték, és emiatt már hisz a Szent Koronában, a szkíta-hun-magyar elméletben, meg persze abban, hogy a gazdasági élet jelenlegi konszolidálása csak egy újabb nagy cunami (mármint gazdasági felfordulás) előhírnöke, ami után Magyarország lesz az egyik vezető hatalom Európában. És ezt mondta legalább még egy teljes óráig. Gyerekről, nevelésről, pénzügyekről több szó nem esett, csak újabb és újabb könyvekről, cédékről, amit ő forgalmaz, és amit feltétlenül meg kell hallgatnunk.

Nem kétlem, hogy ő ezt őszintén hiszi, és őszintén mondta. És azt sem kétlem, hogy a kétszáz emberből biztosan volt kettő, esetleg három, akihez el kellett jutnia ennek az információnak. De én erre nem voltam kíváncsi, nem érdekelt, és nem kicsit fel is háborított, hogy erről kell hallanom. Nagyon messzire távol tartom magam a Szent Korona tantól, nem véletlenül, és a magyarok felsőbbrendűsége is erős visszatetszést kelt bennem.

Ezután még következett volna az ötletgazda újabb előadása, mintegy összefoglalásként, arról, hogy válság van, és emiatt más nevelés kell, de ezt már nem vártuk meg, eljöttünk. Az előző két megszólalása alapján biztosak voltunk abban, hogy ebből sem tudnánk meg semmi konkrétumot, csak újabb, vásárlásra, jelentkezésre, magazin-előfizetésre való felszólításokat kapunk, ha akarunk valamit tudni.

Nagyon átverve érzem magam. Most már csak arra leszek kíváncsi, hogy tényleg visszaadják-e a pénzt. Mert visszakérjük, az utolsó forintig.

Gyűlnek az élményeim lakáskeresés ügyben. Tegnap három, ma két lakást néztem meg. A tegnapiak az ingatlan.com-ról összeszedett magánhirdetők (általában akik nem raknak fel képet) voltak, ma pedig egy ingatlanügynök vitt el két lakásba.

Már egyszer írtam arról, hogy nem kedvelem túlzottan az ingatlanügynököket. Akkor még mint eladó nem kedveltem őket, ma viszont meggyőződtem róla, hogy vevőként sem. Nem azért, mert nem volt kedves, készséges, informatív, hanem mert azonnal letámadott azzal, hogy náluk ki kell tölteni egy nyomtatványt, ha meg akarom nézni a lakást. Ez eddig rendben is van, hiszen ők a jutalékokból élnek, amit a gaz eladók gyakran megpróbálnak elcsalni, tehát szükségük van írásos bizonyítékra arról, hogy az esetleges vevőnek valóban ők mutatták meg a lakást. Ezt így teljesen értem. Az viszont engem nagyon megdöbbentett, hogy ezen nyilatkozaton nem csak a nevemet, címemet, telefonszámomat kell megadnom, amennyi adatot én még természetesnek, megadhatónak érzek, nem. Kellett az anyukám neve, a születési helyem és időm is. És ezen bizony alaposan elgondolkodtam. Ennyi adat birtokában már nagyon sok mindent lehet csinálni, hiszen a hivatalos helyeken pont ezen adatokkal kell igazolnunk magunkat. Épp ezért a szintén ott szereplő sort, miszerint személyigazolványszám, már "elfelejtettem" kitölteni. Ha azt is megkapják, szerintem prímán vissza tudnak élni az adataimmal (bár az előbbiekkel is, pl. egy népszavazási aláírásgyűjtésen, vagy akár kopogtatócédulázáskor). És én nem érzem azt, hogy egy ingatlanügynökség kellően fel lenne hatalmazva ezen adataim birtoklására, tárolására. Nem érzek garanciát arra, hogy ők aztán tényleg nem fognak vele visszaélni. A hölgy egyetlen szerencséje az volt, hogy a korábban az internetről kinézett egyik favoritomat akarta megmutogatni, ha egy kevésbé tetszetős lakásról beszélgetünk, egész biztosan otthagyom a nyomtatványával együtt. Nem tudom, az adatvédelmi biztos mit szólna az ingatlanügynökség (ráadásul egy jónevű, országos ügynökség) ilyetén adatszerzési gyakorlatához.

És persze, ahogy az lenni szokott, a nagy favorit óriási csalódás volt. Nem azért, mert nem elég tágas, vagy nem olyan, mint a fényképeken-alaprajzon, nem. Hanem azért, mert a tulajdonos kényszerhelyzetben van. Hitelt vett fel, amit törlesztenie kell, ezért az általa már nem lakott, amúgy szép és normális állapotban lévő lakását kiadta bérbe. Hazánkban ideiglenes dolgozó kínaiaknak. Három hónapra. Belépve már rettenetes volt a bűz, mosdatlanság, állott szennyes, cigaretta. A lakásban elszórt matracokból ítélve a négy szobában összesen legalább tíz, de inkább tizenkét ember lakik, ebből csak kettő a nő (bár velük nem találkoztunk, csak az ügynök mondta). Mindenhol kosz, szemét, elszórt csikkek. A padlószőnyeg felgyűrve, hurkásan. A falak koszosak. A szaniterek büdösek, ocsmányak, elképzelhetetlen állapotúak. A konyhában minden ragad, a beépített bútorok összekarcolva. Teljesen kiábrándító volt. A tulajdonos szegény nagyon kitolt magával. Így, ebben az állapotban a lakás minimum egymillió forintot veszített az értékéből, ugyanis legalább ennyit kellene költeni arra, hogy a kínaiak által tönkretett belsőt felújítsuk. Nagy favorit volt, a hirdetés alapján. Most még azon is gondolkodom, rákerüljön-e arra a listára, amit embernek készítek a szóba jöhető lakásokról.

És persze, a második lakás - amit csak azért néztünk meg, mert az ügynök átküldött egy csomó lakás-leírást, és nem akartam, hogy csak egyetlenegyet nézzünk meg, ha már ennyit dolgozott vele, szóval mondtam egy másikat, amiről azt gondoltam, hogy azt aztán biztos nem - teljesen elvarázsolt. Kicsi, kicsi a konyhája, nincs étkező, még hely se nagyon, ahol akár csak egy picikét is ki lehetne alakítani, de fantasztikus helyen van, és olyan hangulatos, szépséges, hogy ahogy körülnéztem, gondolatban egyből elkezdtem berendezni. Az összes megnézett közül ez volt az első, és eddig az egyetlen, amivel ez előfordult, pedig nagy fejben-berendező vagyok. Erről nem teszek be linket, nehogy valaki emiatt elhappolja előlünk :-). Irigy vagyok, tudom :-D.

Megyek még sok helyre. Arra biztatnak hozzáértők, hogy mivel igen ritka fajta madár vagyunk (gyorsan költözni akaró, készpénzes vevő, aki nem 45 négyzetméteres dolgot szeretne), válogassunk bátran, pang a lakáspiac, nagyon sok az eladó, kevés a vevő. És hogy bátran alkudjunk, sokat. Mert megtehetjük.
És ez most azért valami hihetetlenül furcsa érzés. Egy évig abban a szorongásban éltünk, hogy lesz-e egyáltalán vevőnk, és ha lesz, nem lesz-e kész ráfizetés a ház eladása. Érdekes érzés most átkerülni a másik oldalra, oda, ahol lehet feltételeket diktálni. Bármennyire átérzem is az eladók kiszolgáltatottságát, az üzletben nem lehetnek érzelmek. Ugye?

Igazából nem hagy nyugodni ez a dolog. Amikor megírtam az előző bejegyzést, egyszeri történetnek szántam, de mivel a forgalmazó idetalált (nem volt nehéz dolga, én is megnézem, milyen hivatkozásokról jönnek a blogomra, itt köszönném meg pl. szilviainmadridnak, hogy szerepelhetek a blogján), és kommentelt is, a fejemben tovább folytatódott a dolog. És mivel túl sok gondolatom gyűlt össze (és mert ez az én blogom :-D), nem kommentben, hanem bejegyzésben reagálnék. Akit már az első is idegesített, kérem, lapozzon.

Legelőször is még egyszer szeretném aláhúzni: a forgalmazóval tényleg nincs semmi bajom. Tulajdonképpen minden otthon lévő kisgyerekes anyának jó lenne egy otthonról végezhető, jövedelmező állás, ami érdeklődésének, képességeinek és szabadidejének megfelelő. A napi hat-nyolc órás gépies adminisztrációnál sokkal jobb árulni valamit, amiben az ember hinni tud. Ha kis, méregdrága plüssfigurákat, hát azt. És az üzleti modellel sincs semmi bajom. A webkettő választása erre a termékre teljesen érthető, hiszen egy tévéreklám Csöpp és Potty esetében biztosan sokkal több embernél vágná ki a biztosítékot, mint egy blog vagy egy weboldal, ugyanakkor az internet hatalmas erő, és a legnépszerűbb közösségi portálokon való jelenlét, a blog és egyéb eszközök nagyon hatékonyak tudnak lenni a megfelelő vásárlók megtalálásában. És azt sem kétlem, hogy az embereknek jó marketinggel mindent el lehet adni, még egy nagy rakás kakát is :-).

A termékkel azonban - bármennyire is igyekeznék megfelelni a felém támasztott elvárásnak, miszerint enyhüljön kicsit az ellenérzésem - egyre több bajom van. Hasonlatként az énkicsipónim, a barbibaba, a játékfegyver és micimackó szolgált, amikkel szemben a pisi-kaka ha nem is jobb, de semmiképpen sem rosszabb. Már ez a csont is a torkomon akadt.
Nem, nem szeretem egyik fent említett játékféleséget sem, és nem is vennék a gyerekemnek. Én azonban látok egy alapvető különbséget a két csoport között. A fentiek mind szimbolizálnak valamit, helyettesítenek valamit a gyerek életében. Az énkicsipónim a lovakat, a természetből kiszakadt gyerek örök álmát testesítik meg, még ha borzalmas formában is. Azok a kislányok, akik ezzel játszanak, valószínűleg szeretnének, legalábbis titokban lovagolni, de még inkább lovat tartani, ez gyakran visszatérő ábránd a gyerekeknél. A barbibaba a felnőtt nőt szimbolizálja. Igen, torz szegény, ráadásul olyan életszínvonalat képvisel, amit nagyon-nagyon kevés ember érhet el. Ennek ellenére sok kislány tud vele nagyon kreatívan játszani (igen, főleg azok, akiknek nem ládaszámra állnak babák, kiegészítők a polcon, hanem csak egyetlen példánnyal rendelkeznek, aminek az eredeti ruháján túl anya - és jó esetben a lánya közösen - varrja a többi ruháját, készíti el a kiegészítőit). A játékfegyver nem szorul túlzott magyarázatra, a kisfiúk már nagyon régóta játszanak fakarddal, katonákkal. Bármennyire is pacifista meggyőződésűek vagyunk, be kell látnunk, hogy ez egy ilyen világ, a híradók ezzel vannak tele. Micimackó pedig alapvetően a világ egyik legkedvesebb meséje, nem is értem, hogy kerül bele ebbe a felsorolásba. Lehet, hogy a mostani dömping visszatetsző, de maga a figura, az általa hordozott értékek akkor is benne lesznek, ha a ráépült iparág meg is próbálja kiölni belőle. Csöpp és Potty ezzel szemben nem igazán szimbolizál olyan dolgot, amivel a gyerekek játszani szoktak. Illetve, időnként játszanak vele, de ezt szerintem egy szülő sem nézi jó szemmel. Csöpp és Potty az, ami: pisi és kaka. Igyekeztem minden képességemet latba vetni, hogy elképzeljem, mit lehet velük játszani. A szorongatom és hurcolom magamnál dolog még oké, azt tudom vizualizálni, de vajon ennél többet mit tudnak ők? Beletesszük őket a bilibe? Vagy a wc-be? Mert hát egy babával a gyerekek azt csinálják, amit az anyukájuk az igazi babával csinál. A barbibabával azt játsszuk, amit elképzelünk a felnőtt világról (és jaj, de árulkodó tud lenni egy-egy kislány szövegelése eközben arról, hogy anya és apa hogy vannak egymással, a világgal, a gyerekükkel). A póni nyargalászik, eszik, alszik, beszélget a többi kis pónival, esetleg eljátszik egy félelmetesebb, kevésbé érthető részt a rajzfilmből. De vajon mit csinál Pee és Poo? Nem jöttem rá, bár tény, hogy nem vagyok valami kreatív etéren, a gyerekek sokkal jobbak ebben. De tényleg nem látom, hogy mi a mögöttes tartalom, amit ők hordoznak.

Ott van a következő érv, hogy bár a szülők legtöbbször ledöbbennek, de a gyerekeknek tetszik. Erre van egy rövid történetem a reklámról, meg a hatásáról a gyerekekre. Nekünk otthon, a faluban tányéros tévénk van, aminek van egy igen nagy előnye: a minimaxon a reklámok nem magyarul, hanem ékes cseh nyelven hangzanak el, ráadásul az ott reklámozott játékok célközönsége szerény becslésem szerint a 8-12 éves korosztály. Dóri, ha meg is nézi a reklámokat, mivel nem érti, és a bemutatott játékokat sem érti meg, sosem jön azzal otthon, hogy kell neki egy ilyen vagy olyan valami. Mikor otthon megkérdeztem, hogy mit szeretne a szülinapjára, a legnagyobb kívánsága az volt, hogy kaphasson egy ugyanolyan plüsscicát, amilyen Orsolyának van. Aztán most már két hete városi kábelt néz, amin magyar reklámok vannak, ráadásul 4-8 éves korosztálynak címezve. Minden nap valami újabb marhaságot lát meg, amire kijelenti, hogy ő ilyet szeretne. Szerencsére ezek igen rövid távú megkívánások, ha elmegyünk sétálni, már arról beszél, hogy neki is lesz egy olyan cicája :-). A történet tanulsága számomra csak az, hogy a gyerekek bármit tudnak imádni, amit jól reklámoznak neki. A forgalmazó több helyen is megemlíti, hogy ennek a terméknek igen jó a marketingje, szóval a gyerekek valószínűleg ezért imádják. Mint ahogy a pónit meg a barbibabát is :-).

A harmadik problémám már teljesen személyes. Mint említettem, Dórival nagyon sokat szenvedtünk a bilibe kakilás problémájával. Van egyfelől egy óriási környezeti nyomás: a nagymama, a szomszéd néni, az unokatesó, a többi ismert gyerek folyton azt firtatja, hogy állunk a szobatisztasággal. A "még nem igazán megy" válasz a legkülönfélébb reakciókat, tanácsokat váltja ki a felnőttekből, a gyerekekből meg általában elég szélsőséges, lenéző mondatokat, ha ők már túl vannak a bilitréningen. Én folyton azt éreztem, hogy valamit nagyon rosszul csinálok, nem vagyok jó anya, hiszen már két és fél, már három éves, már minden más remekül megy neki, de ez még nem. Igyekeztem internetről összeszedni információkat, tanácsokat, bármit, ami segíthet a probléma megoldásában. Volt olyan kétségbeesett időszakom, hogy bármit megadtam volna, ha valaki megmondja a tutit, hogy mit kell tennem, hogy menjen a dolog. A neten persze találtam sok mindent, egy sor szakértőnek tette fel egy sor, hozzám hasonló anyuka a kérdést: miért nem megy a kaka, ha a pisi igen? Innen tudtam meg, hogy létezik ez az "állva kakálós" gyerek, akinek a testhelyzet miatt sokkal problémásabb az ülve, bilibe vagy wc-be történő "munkavégzés", mint az ülve-fekve intézős gyerekeknek. És ott bizony a sokféle szakértő mind azt írta, amit szívem mélyén én is éreztem, csak nem volt elég önbizalmam hozzá: hogy egyetlen dolog van, ami segíthet: a türelem. El fog jönni az idő, ha nem előbb, akkor később, amikor a gyereknek magának lesz roppant kényelmetlen a pelusozás, és ő maga fogja akarni a bilizést. Minden siettetés, erőltetés, harag, megszégyenítés csak rontja a folyamatot, csak kitolja az időpontot, és egy csomó komplexust épít be a gyerekbe. Ez nem csak a konkrét bilizés miatt kerülendő, hanem mert ez az első "alkotás" lesz később minta mindenféle munkához, létrehozáshoz, kreatív tevékenységhez is.
És bizony, ha valaki nekem akkor, mikor annyira keresgéltem a neten, de még nem találtam meg a (nekem tetsző) választ, azt mondja, hogy vegyek a gyerekeknek egy adag kakát játszani, mert az tuti módszer lesz, kétségbeesésemben lehet, hogy megvettem volna. Erős a gyanúm, hogy az sem segített volna, sőt, még csak frusztrált volna, hogy kidobtam ennyi rengeteg pénzt, és még sincs eredmény. És valószínűleg a türelmem is kevesebb lett volna, hiszen itt a tuti módszer, és a gyerek mégsem az elvárt módon viselkedik, a manóba is...

Még egy dologra visszatérnék. Amikor az én nagyobbikom volt kilenc hónapos, én is úgy gondoltam, hogy nem akarom felesleges kalóriákkal etetni, elég, hogy én csokifüggő vagyok, nem kell, hogy a gyerekem is az legyen. Ott a sok gyümölcs, joghurt és egyéb egészséges finomság, semmi szükség csokira vagy cukorra. Csakhát... a gyerek egyfelől nem azt teszi, amit mondunk, hanem amit mutatunk neki, márpedig én nem szoktam le a csokizásról (és mea culpa, mert nekem kellene ezt szorgalmaznom, de gyenge vagyok, na). És persze, amikor arról volt szó, hogy én bekapok ebéd után egy falat csokit, akkor ő is akart, nem érte be gyümölccsel vagy joghurttal. És persze, amikor arról volt szó, hogy motivációra van szükség a pisihez, én sem a cukorral kezdtem. Volt ölelés, szeretgetés, bujkálás, dicséret, örömujjongás, játékmaci, kisautó, mindenféle. És egyik sem használt. Aztán közöltem vele, hogy kap cukrot, és harminc másodperc alatt ott volt az eredmény. Nem vagyok rá büszke, és még csak azt sem gondolom, hogy ez jó módszer volt. Nem volt jó módszer, és semmilyen előre mutató hatása sem volt. Ez csak hatásos módszer volt, amiről ráadásul néhány hét alatt le is lehetett szokni.

Nagyon-nagyon messze vagyok az - általam egyébként csodált - ősanyáktól. Nem nevelem egészséges életmódra a gyerekemet (mert én sem élek úgy), nem vagyok végletekig türelmes, nincs mindenféle márkás, natúrkomform cuccunk, sőt, még kölesgolyót sem adok neki sose. És egyáltalán nem gondolom, hogy én jól csinálnám ezt az egész anyaság-dolgot, bizonyság erre több bejegyzés is a blogon, amikor épp azon martam magam, hogy mennyire elrontom ezt a szegény kis emberkét. Ugyanakkor biztos vagyok abban, hogy nincsenek általános receptek. Biztos, hogy lesz olyan anyuka, akinek Csöpp és Potty segít majd a bilire szoktatásban. Biztos van olyan is, akinek ez az egész nem probléma, mert természetes számára a türelem, megértés, és a dolgok természetességének elfogadása. Nem kívánom azt mondani, sugallni vagy éreztetni egy pillanatig sem, hogy ennek a terméknek nincs létjogosultsága a piacon. Mindenre van kereslet.
Ugyanakkor eszembe jutott egy - tudom, nagyon erőltetett - párhuzam, ami kellően szélsőséges ahhoz, hogy érzékletessé tegye a véleményemet. Számtalan felnőttkori lelki (és sokszor már testi is) probléma származik abból, hogy a felnőttek nem, vagy nem nagyon vesznek tudomást a gyerekkori szexuális érdeklődésről, a gyerekek ezirányú kíváncsiságáról. Az egymástól hallott félinformációk, az itt-ott megejtett orvosos játékok, vizitek nagyon sok gátlást, problémát tudnak kamaszkorra létrehozni. Sőt, a túlzottan liberális elveket valló szülők nem a gyerekeknek megfelelő szintű "tálalása" is káros lehet. Felismerve ezt a problémát, esetleg egy ügyes embernek eszébe juthatna, hogy mennyire remek lenne, ha a gyerekek kis, aranyos plüss fütyikkel és puncikkal játszhatnának, mert akkor jaj, mennyivel megkönnyíthetnénk gyermek és szülő dolgát is ezzel a kényes témával kapcsolatban, hát nem? És akkor a gondos szülő biztosra vehetné, hogy az ő gyereke aztán teljesen egészséges pszichoszexuális fejlődésen menne keresztül, szólna  a reklám. És persze, az egész rettenetesen káros lenne a végére, mert egy olyan témát hangsúlyozna, tenne kedvenccé, amit a gyerekek normál esetben hat éves korukra ejtenek, ráadásul a környezet reakciói miatt még a lázadás-ellenkezés remek terepévé is válhatna. És persze, a mögöttes szimbolikákról most nem is szólnék...

Szóval: sok sikert Csöppnek és Pottynak, kívánom, hogy az én összes ellenérzésem csak az én saját komplexusaimból fakadjon, és a termék ne legyen hosszú távon káros hatással egy kisgyerekre se. Szerencsére a gyerekek marha jó anyagból vannak :-).

Na, mégis kiderült felettünk a csillagos ég :-). Tegnap volt szerződés szerint a határideje annak, hogy az ausztrálok kifizessék az előleget a házra. Teljes csend volt, sem telefon, sem e-mail, sem semmi. Kétségbe voltunk esve, hiszen mégiscsak eljöttek, szerződést kötöttünk, kifizették az ügyvédet, meg minden, sőt, az aláíráskor az látszott, hogy nagyon boldogok, örülnek a szép házuknak. És minden meg is volt beszélve, hogy a vevő apukája (aki egyébként Bécsben él) szeptember 30-ig elhozza az ügyvédhez a pénzt. Nem hozta. Az ügyvéd azt mondta, őt sem kereste senki.

Többször küldtem e-mailt a csaj által megadott e-mailcímre, hogy nem vagyunk otthon, célvárosban vagyunk ingatlant nézegetni (ami persze így nem igaz, mert babonából nem akartam addig lakást nézni, míg az előleget ki nem fizették), de apuci keresse az ügyvédet, ő dolgozik, és megadtam az ügyvédnő elérhetőségeit, ha nekik nem lenne meg. A freemail-es címem azonnal mailer daemonnal reagált a levelekre, miszerint nem tudja kézbesíteni, mert a megadott hotmail.com.au szervert nem tudja elérni. Megpróbálkoztam a gmail-es címemről is, onnan nem jött hibaüzenet, gondoltam, azt csak megkapták, a google-n nem fog ki egy hotmail. Ma este jött hibaüzenet a gmail-re, hogy két napja nem tudja kézbesíteni a levelemet, ok ugyanaz, mint a freemail-nél.

Ember tegnap és ma többször próbálta felhívni a csaj által megadott ausztráliai telefonszámot, figyelembe véve az időeltolódást meg mindent, de folyton csak az üzenetrögzítő jelentkezett, élő személy sosem.

Éjjel egyikünk sem aludt, ember otthon búslakodott, járatta az agyát, hogy ezt így most hogy, én meg a gyerekek szuszogását hallgatva próbáltam a pozitív oldalát nézni a dolgoknak, meg elképzelni, hogy újra meghirdetni, újra szerződni az ingatlanügynökségekkel, újra reménykedni, várni, álmodozni... reggelre azért meglett valamiféle lelki nyugalmam (a sors az sors, nem igaz? :-D), de a szám íze azért nem volt túl jó.

Ember ma este teljesen izgatottan telefonált, hogy cetlit talált a kapun: apuka szombaton jön a pénzzel. Kis nyomozás után kiderült, hogy az a falunkban lakó kedves osztrák, aki a szerződéskötéskor is tolmácsolt, találkozott a papával, aki neki panaszolta el, hogy szombat óta hordozza magánál az előleget, de sosem talál minket otthon, most haza kell mennie, de szombaton jön, kerítsen már elő valakit, akinek ő odaadhatja a pénzt. És mikor ember megnézte az otthoni telefont, öt nem fogadott hívást talált rajta a mai dátummal, Ausztráliából.

Szóval úgy tűnik, némi kommunikációs problémánk ugyan van, de a dolgok azért alapvetően rendben vannak :-). Remélem.

Ha szombaton tényleg megtörténik a pénz átadás-átvétel, megyek lakásokat nézni :-).

Ami igazán fáj, arról ma nem írok, majd holnap. Viszont a facebook és Fűszeres Eszter jóvoltálból gazdagabb lettem egy újdonsággal, amin elállt szemem-szám (bár nem jó értelemben). Erről fogok most kicsit elmélkedni (már csak azért is, mert az egyik legkevésbé jó elhárító mechanizmus az áttolás: ha haragszol valamire/valakire, vidd át egy másik tárgyra, és éld ki azon a dühödet).

Orsolyának a kedvenc plüsse Puha. Puha úgy került hozzánk, hogy mikor még kicsike volt, valami ünnep volt (talán húsvét, vagy mikulás, már nem emlékszem), aminek alkalmából akartam neki venni valami puha állatkát, ami csak az övé (vagyis nem Dóri kimeríthetetlen készletéből származik). Elmentünk egy hipernek nevezett boltba, végigtúrtam a polcokat, de egyik sem volt elég pihe-puha, csak ez az egy állat. Igazából semmihez sem hasonlít, kicsit sündisznó, kicsit majom, kicsit moncsicsi, szóval teljesen ortopéd, de rettenetesen ölelnivaló és puha (ha majd nem apukám gépét bitorlom, teszek fel róla fényképet is, hogy illusztráljam: Puha igazából semmire sem hasonlít). Ezért is lett a neve Cica vagy Kutya vagy Tátorján helyett Puha. Orsi imádja. Puha - a Pepével együtt - mindenhová jön velünk, stresszhelyzetben ott kell lennie, szóval családtag. A gondok ott szoktak kezdődni, ha találkozunk valaki idegennel. Meglátja Puhát, és többnyire megkérdezi Orsit, vagy Dórit, esetleg engem, hogy ez milyen állat. És azon válaszunk, miszerint ez itten Puha, ez a neve, állatfaja, családja, besorolása, mindene, nem szokta kielégíteni a kérdezőt. Mindenki - mint egy jó projektív tesztnél - megpróbál ráerőltetni valami kategóriát, hogy sün, vagy majom, vagy tatu, vagy valami. És Orsolya hiába magyarázza, hogy nem, ez kérem a Puha, az idegen nénik-bácsik nem és nem értik meg, hogy Puha önmagában hordja létezése okát, célját, értelmét, és nincs szüksége arra, hogy kategorizálják, más állathoz hasonlítsák.

Ezen tapasztalatom alapján rettenetesen ledöbbentett ez itt. Tudom, hogy nem kéne nekik ingyenreklámot csinálnom, de nekem ez tényleg annyira idegen, hogy képtelen vagyok nem írni róla. Most komolyan: ha megveszed a gyerekednek, és netalán a puhasága, dédelgethetősége örvén az ragaszkodni kezd hozzá, és viszi magával, mit mondasz másoknak, mit mond a gyereked, mi az ő állatkája? Egy nagy darab szar? Vagy csöppecske pisi? Lehet, én vagyok túlságosan prűd (bár ezt nem hiszem), de valahogy az a gondolat, hogy a gyerekem egy szarnak látszó szarral játsszon, valahogy egészen hihetetlen. Mi aztán tényleg sokat szenvedtünk Dóra szobatisztaságra szoktatásával (nem is a pisi, az teljesen könnyen ment, csak kellő mennyiségű "pisicukor", azaz smarties kellett hozzá, amivel jutalmazzam). Mivel állva kakálós kisgyerek volt, egészen nehezen szokott rá arra, hogy ne pelusba, hanem bilibe végezze a nagydolgát, és a mai napig előfordul, hogy újra pelust kér (bár már nem szokott kapni). A nagylánysággal, az óvodás gyerekekkel, rengeteg mesével, és persze, jól adagolt jutalmazással sikerült csak elérni a vágyva vágyott csodát, hogy hatékonyan, gyorsan, ügyesen használja a bilit erre is. De sikerült. Eszembe nem jutott volna, hogy ehhez egy darab kakát kellene játéknak adni neki. Ráadásul a honlapon az is ott van, hogy a gyerek "produktumát" akkor borogassuk ki, ha a gyerek nem látja. Hát abból nálunk biztos botrány törne ki, bár biztos én neveltem rosszul a lányom. Ő ezt úgy éli meg, hogy ez az ő alkotása, amire büszke, és amire én is büszke vagyok, hogy sikerült neki. Ő viszi ki a wc-be, ő húzza le, hiszen ott a helye, a felnőttek is oda rakják, de ez - mint nagylánynak - neki jár, mint mellékes jutalom. Ha úgy tüntetném el, hogy ne tudjon róla, biztos órákig keresgélné, felelősségre vonna, hogy mit tettem az ő alkotásával. Nem mondom, hogy ez így egészséges, na de kakát adni játszani a gyereknek, ha mégoly aranyosat is, meg pisit?! Vagy csak én vagyok ilyen megdöbbent ezen?

És - mert ez is van - itt egy kis ízelítő a két kis barátból:

Hétfő óta városban vagyunk, épp a célvárosban, anyukáméknál. Tegnap meg a székesfővárosban voltam, vizsgázás, kmk-találkozó és barátosné-szülinévnap ürügyén. És egyre csak gyűlnek bennem a benyomások, amik ennyi évi falun lakás után feltűnnek a városi létről.

Itt vannak először is az emberek. Azon sikersen túltettem magam, hogy nem kell köszönni minden szembejövőnek, sőt, sikerült ezt Dórában is tudatosítanom, olyan klasszul, hogy már annak sem köszön, akinek kellene :-). De nem és nem bírom megszokni, hogy nem mosolyognak. Mindenki összeszorított szájjal, depressziós kinézetűen jön szembe, és - bár falun nagyon megszoknak - a folyamatosan roppant édes gyerekeim láttán sem mosolyodnak el. Alig-alig akad kivétel, aki visszamosolyog. Pedig a pszichológia alaptétele, hogy mosolyogj a világra, és az visszamosolyog rád. Úgy tűnik, ez városon nem működik.

Aztán itt van a forgalom. Otthon két-három hetente egyszer látok egy barmot, aki úgy gondolja, teljesen rendben lévő dolog százhússzal száguldozni lakott területen belül. Itt két-három percenként. A zebrákon átmenni kész kálvária, néha percekig is ácsorgunk, mire valaki megszán a két gyerekkel, és átenged. És persze, még olyankor is rettegni kell kicsit, nehogy a másik sávban jövő úgy gondolja, hogy ő inkább nem tartja be a KRESZ-t.

Zaj és bűz. Sosincs csend, alig hallani a madarakat - pedig verébből, galambból, kacsából van rengeteg -, folyamatosan csak a forgalom, az autók hallatszanak. És persze, érződnek. Koszos a levegő, büdös, itt is, de főleg Pesten. Tegnap a Nagykörúton bóklásztam, és majd megfulladtam. Szörnyű. Már hiányzik a tiszta levegő, a csend, a nyugalom. Ezt még majd újra meg kell szokni.

És persze, vannak a jó dolgok is. Például a játszóterek. Az otthoniról már írtam, eléggé lehangolót. Itt sok gyönyörű játszótér van, a lányok alig bírnak betelni velük. És persze, minden játszótéren sok-sok hozzájuk hasonló korú gyerek, akikkel lehet játszani, beszélgetni, kergetőzni, amit nagyon élveznek. Jó látni, hogy mennyire élvezik a társaságot, azt, hogy nincsenek egyedül. Ilyenkor mindig megmelegszik a szívem, hogy jó döntést hoztunk.

Még olyan nagyon modern dologba is belefutottam, amitől leesett az állam. Az itteni buszmegállók egy részében olyan a rendszer, hogy bemondják, melyik busz épp hol jár, mennyit kell még rá várni, melyik megállót hagyta el éppen. És ezt nem csak úgy hasból, hanem forgalomfigyelő, gps, minden más is bejátszik, tehát amikor azt mondja a hang, hogy elhagyta a Sarló utcai megállót, akkor tényleg épp kihajtott onnan a busz, és tényleg egy perc múlva itt lesz. Tetszik a rendszer, nagyon. Anno, rettentő sokat buszozó koromban nagyon utáltam, hogy a kiírt menetrend csak mintegy hozzávetőleges adatként funkcionált, sosem tudhattam, mikor érkezik meg az általam várt busz. Jó lenne, ha ez az újítás általánossá válhatna.

Aztán még valami egészen hihetetlen is történt ma: láttuk Orbán Viktort, személyesen, nem testőrök gyűrűjében, hanem gyakorlatilag magánemberként, épp jött velünk szemben az utcán gyalog(!), mint akármelyik másik ember. Nem kívánok politizálni, így nem írom le, hogy én személy szerint mit gondolok róla, pártjáról, politikájáról, de azt azért megjegyezném: ez Himodon sosem történhetett volna meg velünk.

Holnap, ha sikerül, délelőtt bábelőadásra visszük a lányokat. Kíváncsi leszek, mi lesz rá a reakciójuk, mert dvd-n nagyon szeretik nézni a Vitéz Lászlót, meg az Elmot, de hogy élőben mit fognak róla gondolni, azt nem tudom. Óvodás koromban én nagyon féltem a bábelőadásokon, remélem, ők nem fognak.

A most következő történet hosszú lesz, elég messziről indul, és a végére alkalmas lesz a vérnyomás kellemetlen szintre történő emelésére, úgyhogy az erre hajlamosokat óva inteném a fogyasztásától.

Amikor 2001-ben megvettük ezt a házat, az ügyvéd előtt szembesültünk azzal, hogy kicsit kuszák errefelé a tulajdonviszonyok. A házunk egy "közös udvar" elnevezésű földdarabon áll, mellettünk egy üres telek és a szomszédunk (azaz három külön, kerítéssel elválasztott telek) összesen nyolc darab helyrajzi számmal rendelkezik. Az eladó akkor átadott egy 1988-ban keltezett megosztási vázrajzot (amin be van rajzolva a kerítés is, meg hogy melyik helyrajzi számhoz pontosan mi tartozik), hogy ő is ezzel vette meg. Az ügyvédnőnk akkor felsikoltott, hogy de hiszen az ilyen megosztási vázrajzok csak egy évig érvényesek, de majd ő elintézi nekünk, hogy meg legyen osztva a földhivatali nyilvántartásban is ez a három telek egymástól, ne legyen közös udvar a megjelölése, mert ugye annak mindig túrós a háta.

Kicsit visszakanyarodva az időben (hogy a későbbiek is érthetőek legyenek): a szomszéd nénitől kérdezgettem, hogy is voltak itt a házak-kertek, miért van ez így, egyben a három. Azt mesélte, hogy mikor 1968-ban ő ideköltözött, már pontosan így, három részben állt - kerítéssel elválasztva - a három telek, akkor még a most üres telken is állt egy ház, ami kb. a miénkkel lehetett egyidős, és azelőtt nem sokkal épült az övék, egy hagyományos sátortetős kockaház, ami akkoriban divatos volt. A nyolcvanas évek végén, amikor a férje meghalt, még ő készíttette ezt a bizonyos megosztási vázrajzot, belekerült vagy százezer forintjukba, hogy kijöttek és felmérték, elkészítették, és már akkor is úgy volt, hogy a nyolc helyett a három különálló telek három különálló helyrajzi számot kap. Fizettek ők egy ügyvédet is vagy két évig ennek érdekében, ám mégsem történt semmi.

Na, hát a mi ügyvédnőnk biztosan csinált valamit, mert 2003 év elején kaptunk egy határozatot az illetékes építésügyi hatóságtól, amelyen jogerősen engedélyezik az ilyetén - az 1988-ban készült, 2001-ben újra hitelesített, felülbélyegzett vázrajz alapján - telekalakítást. Még egyszer mondom: papírunk van arról, hogy ezt a telekalakítást a hatóság jogerősen engedélyezte. Halkabban jegyzem meg: azt a telekalakítást, ami akkor már legalább negyven éve megvolt, amit az adás-vételek, öröklések során a földhivatalban mindig mint létezőt kezeltek. Tehát amikor 2005 környékén meghaltak az üres telek akkori tulajdonosai, a hagyatéki eljárásban az ő telkük szerepelt csak, szó nincs közös udvarról vagy egyébről (más kérdés, hogy a földhivatal a mai napig úgy tartja nyilván, hogy az üres telken áll egy nyolcvan négyzetméteres ház, amit nem tudom pontosan, mikor, de legalább 9 évvel ezelőtt lebontottak).

Eddig érthető? Remélem, mert a bonyodalmak még csak innentől kezdődnek. Múlt hétfőn ember bement a területileg illetések földhivatalhoz, kikérni a hiteles tulajdoni lapot a mi házunkról, és egy nem hiteleset az üres telekről (hiszen az ausztrálok kérték, hogy derítsük ki, kitől vehetik azt meg). Itt érte az első pofon: a földhivatal közölte, hogy a vázrajz nem érvényes, a házról kaphat hiteles tulajdoni lapot, de a telekéhez fel kell menni az építésügyi hatósághoz (igen, ez bizony ugyanaz, aki a jogerős határozatot és a pecsétet adta), és a megosztási vázrajzot újra érvényesítenie kell. Kis vérnyomás-emelkedés, egy-két órás sorban állás, miegyéb után bejutott, ott kedvesen közölték, hogy semmi gond, nyomnak rá egy új pecsétet, jövő hétfőre kész az egész, akkor megkaphatja a vázrajzot (vagyis a régit, új pecséttel, amivel újabb egy évig érvényes lesz), és kész. Ember hazajött, mesélte, nekem elszállt az agyam, mert ő csak a vázrajzról tudott, de én előkerestem a jogerős határozatot. Következő hétfőn (ami ugye az ügyvédnél történő szerződés aláírásának napja is volt) visszament a hivatalba. Mikor bement, épp akkor szedték elő a papírjainkat (vagyis az elmúlt egy hétben egyáltalán nem nyúltak hozzá, ígéretükkel ellentétben), így kapóra jött neki a dolog: elővette a hatóság által kiadott jogerős engedélyt, hogy akkor ez meg micsoda? Miért kell újra pecsételni a vázrajzot, ha egyszer ezt már egyszer engedélyezték, méghozzá jogerősen? Az ott üldögélő férfi kedvesen rácsodálkozott: jé, hát ezt meg én írtam alá, tényleg. És itt jött az ötölés-hatolás: kellett volna valami beleegyező nyilatkozat, azért nem lett ebből átírt dolog. Ember itt már kellően ideges volt, hogy ne vitatkozzon senkivel, úgyhogy kérte, hogy csinálják meg a vázrajzot, el akarjuk adni, kellene a papír. (Speciel én tudom, hogy tényleg volt mellette egy beleegyező nyilatkozat, amit anno annak rendje-módja szerint aláírva visszaküldtünk az ügyvédnőnek, de mivel ő 2004-ben elhunyt, nem tudom rajta számon kérni, hogy mi is lett annak a papírnak a sorsa. De könyörgöm: más helyeken a jogerős azt jelenti, hogy jogerős, azaz az ellen már fellebbezésnek sincs helye, nem hogy még azt kérdezgessék: beleegyezünk-e? Ráadásul egy természetben kerítéssel határolt, nem vitatott, senki által kétségbe nem vont, legalább negyven éve fennálló telekmegosztásról beszélünk!) A hatósági ember azt ígérte, csütörtökre (merthogy eme hivatalnál kizárólag hétfőn és csütörtökön van ügyfélfogadás, az is csak hivatali időben) kész lesz a papír.

Az mostani adás-vételt intéző ügyvédnőnek átadta ember a fellelhető iratokat, aki ezek alapján ismét rákérdezett, még hétfőn a hatóságnál, hogy most akkor hogy is van ez, mit írjon a szerződésbe. Neki azt mondták (embernek nem, mikor ott volt személyesen!), hogy át kell számolni az adatokat, mert micsoda dolog az, hogy egy 1988-ban keltezett vázrajz van benyújtva. (Megismételném: a valóban 1988-ban kelt vázrajzon volt egy 2001-es hitelesítő pecsét, és egy 2003-as jogerős határozatról szóló pecsét, tehát 15 éves vázrajzra ilyesmi kiadható, 13 évvel elkészülte után változtatás nélkül újból hitelesíthető, de 8 évvel hitelesítés után - ami ugye, azt hivatott garantálni, hogy még mindig ez az állapot áll fenn, tehát a hivatal maga állította nem is olyan régen, hogy ez van - már probléma, hogy nyolcvannyolcas az alapdokumentum.) És persze, azt is közölték, hogy a telek, amit mi a papírok alapján 898 nm-esnek tudtunk, és minden papírján ez szerepel, valójában csak 878 nm. Ezt mondták hétfőn.

Csütörtökön az ügyvédnő rájuk telefonált, azt mondták, nincs még kész a papír, majd hétfőn. Oké, megszoktuk.

Ma felhívta embert egy hölgy a hivataltól, hogy a kért vázrajz elkészült, lehet érte menni, 130.000 forint. Jól tetszenek látni: százharmincezer forint. Kérdezte ember, hogy mi kerül ebben ennyibe? A hölgy azt válaszolta: újra kellett mérni, azért ilyen drága.

Namost. Itthon voltam egész héten. Múlt héten is. A szomszéd is itthon volt egész héten. Múlt héten is. Egy forgalmas útkanyarról beszélünk, ahol a házunk, az üres telek és a szomszéd háza áll, itt folyton jönnek-mennek az emberek, kocsik, ráadásul velünk szemben is laknak jópáran, akik szintén itthon voltak, mivel nyugdíjasok, munkanélküliek. Körbekérdeztem: az elmúlt két hétben senki nem látott egyetlen embert sem, aki akár csak távolról emlékeztetett volna földmérőre, hivatalos személyre, bármire. Ráadásul a szomszéd néni még emlékszik arra, amikor 88-ban készült az eredeti vázrajz: hárman voltak itt, mintegy bizottságként, bejöttek, jegyzőkönyveztek, méregettek, tehát érdemi munkát folytattak. Tessenek nekem megmondani: ha a héten (mert ugye, hétfőn még szó sem volt újramérésről, csak új pecsétről, vagy esetleg újraszámolásról) itt járt volna akár csak egyetlen ember is, aki a telkeinket akarta volna újramérni, nem kellene arról legalább egyetlen embernek tudnia a faluban? Nem kellett volna beengedjük (akár én, akár a szomszéd) a telekre? Nem kellett volna a tisztelt hivatalnak tájékoztatnia embert, mikor ott járt, vagy az ügyvédnőt, mikor tegnap telefonált, hogy hát kérem, igaz, hogy mi pecsételtük, mi érvényesítettük, de mi nem fogadjuk el a saját pecsétünket, és újra akarjuk mérni, ami drága mulatság lesz? Nem kellett volna már akkor közölni, mikor leadta ember a papírt, hogy több lesz a "munka" díja, mint az én egy havi fizetésem, mikor még veszélyes munkahelyen kiemelt, többdiplomás közalkalmazottként dolgoztam?

És még egy kérdés: egy negyven éve változatlanul fennálló telekmegosztás, melyet soha senki nem vitatott, melyet a hatóság mért fel, a hatóság érvényesített 2001-ben, a hatóság (ráadásul ugyanaz az ember, aki most eljárt!) adott rá 2003-ban jogerős telekmegosztási engedélyt, hogy a fenébe tud 2009-re annyira megváltozni, hogy hirtelen újra fel kell mérni? És még egyszer: hogy lehet valamit úgy újra felmérni, hogy a helyszínen senki sem jár?

És ami a csúcs: elolvasva az ide vonatkozó törvényi rendelkezéseket, a következő derült ki: a területileg illetékes földhivatal/építési hatóság határozatai ellen a megyei földhivatalhoz kell fellebbezni. De mi nem fellebbezni akarunk (hiszen itt nincs határozat, csupán nem kívánunk el nem végzett munkáért, egyetlen darab papírért havi fizetésnek megfelelő összeget kifizetni), csupán panaszt tenni. Megkérdőjelezni, hogy vajon a hatóság mikor mi alapján járt el. Mi alapján járt el, mikor a kilencvenes években történt átruházások, öröklések kapcsán elfogadta a nyolcvannyolcas vázrajzot? Mi alapján járt el, mikor 2001-ben ismét hitelesítette a 88-as vázrajzot? Mi alapján járt el, mikor 2003-ban jogerősen engedélyezte a 88-as vázrajzon szereplő telekmegosztást? Mi alapján járt el, mikor 2009-ben nem vette figyelembe a saját, jogerős engedélyét? Mi alapján járt el, mikor úgy döntött, újra kell számolni, újra kell mérni az állapotot? Ki, mikor, mit mért újra, ami alapján nekünk ennyi pénzt kellene kifizetnünk? Pusztán csak ennyi lenne a kérdésem, és pusztán csak ennyit szeretnék panaszként benyújtani egy felsőbb szervnek, aki ezzel érdemben tudna foglalkozni. De ilyen - legalábbis általam az internetről, törvényekből megtudható módon - nincs. És természetesen a hivatalok ilyenkor nem is dolgoznak, ügyfélszolgálat, e-mailcím nincs, a telefont meg csak hivatali időben veszik fel, ha egyáltalán felveszik.

És még egy poén a végére: mi hivatalosan az 57., a szomszéd az 58. szám alatt lakik, ezt adja ki az önkormányzat, ez szerepel a lakcímkártyáinkon. Ehhez képest a földhivatali (közhiteles!) nyilvántartás szerint mi a 34/d, a szomszéd a 34/a szám alatt lakik. Ember megkérdezte, hogy ez vajon hogy lehet így (az utcákat már nagyon régen átszámozták, tehát nem egy-két éves történetről beszélünk), erre a hivatal embere közölte, hogy ők minden évben felhívják az önkormányzat figyelmét, hogy adjanak be települési rendezési tervet, mert amíg azt be nem adják, nem írják át az új (új?!) házszámokat, az önkormányzat viszont évről évre elmulasztja ennek benyújtását. Azt hiszem, ennél jobb példája nem is lehetne annak, hogyan működnek ma, 2009-ben Magyarországon a közhivatalok. Egy a lényeg: mindent, de mindent nekünk, kisembereknek kell megfizetnünk.