Még megvagyok

Mondtam én, hogy kevés és ritka lesz a bejegyzések száma. Nem is mentegetőzöm. Az történt, hogy a fene nagy "mindjárt költözünk, de még nem" életérzés ráment az agyamra, és megint rámjött a kézimunkázhatnék (tisztára fészekrakó madár, nem? utoljára várandós koromban volt ilyen), szóval az elmúlt két hétben az estéimet horgolással töltöttem. Ezért nem írtam. Viszont most kész lett, és az agymenésem is elmúlt, mert lassan körvonalazódik valami pontos időpont, úgyhogy most megint sürgető a blogírhatnék.

A múltkori hozzászólásokat olvasgatva (és gyakorta újraolvasgatva) teljesen átmelegedett a szívem. Éljen a webkettő, de tényleg. Itt ülök egy kis tök faluban, gyakorlatilag álló nap nem szólok senkihez a gyerekeimen kívül. Sosem volt sok barátom, nem vagyok olyan fajta. És most megadatott nekem, hogy harminc-ötven ismeretlen ismerős drukkolja végig a körülöttem zajló változásokat, biztatva, bátorítva, éreztetve, hogy érdekli, mi történik, és a legjobbakat kívánva hozzá. Nem tudok mást írni, csak hogy köszönöm, ismerősnek, rokonnak és főként ismeretlennek egyaránt.

A szombati statisztikát (mármint a blog látogatottsági adatait) nézegetve jöttem rá, hogy van olyan, aki egy egész délutánt rászán arra, hogy elejétől a végéig elolvassa a blogomat. Ez megint teljesen furcsa érzés volt. Eredetileg azért kezdtem el az egészet, hogy az eladandó házunknak legyen valami nyoma a neten, amire lehet hivatkozni, ezzel is esélyt adva, hogy a nekünk rendelt vevő megtaláljon minket. Ehhez képest az életem szerves részévé vált, hogy az egyes eseményeket átélve úgy szelektálok, hogy ezt leírom, ezt nem, ennek biztos örülni fognak, ezen mások is bosszankodnak majd, stb. És hogy manapság már egyre ritkábban kap el az a hideg őszi/téli éjszakákon korábban mindig visszatérő, az önsajnálat bűzlő mocsarába rángató érzés (fel a kezeket, biztos más is ismeri :-D), hogy engem senki sem szeret. Mert ha épp rámjönne, csak előveszem a blogot, és máris megmelegszem. Köszönöm.

Még egy reagálás a kommentekre: kértetek belső képeket. Nos, az a helyzet, hogy azt az egyszem külső képet is úgy loptam az egyik hirdetési oldalról, mindenféle engedély nélkül. Merthogy a háznézésre nem vittem magammal fényképezőgépet (tudom, amatőr vagyok). Szóval belső képek majd akkor lesznek, ha már mi lakunk ott. És már nagyjából rend is lesz. Remélem, karácsonyfával :-).

Na, de félre a szentimentalizmussal, jöjjenek a rideg történések. Hazajöttünk célvárosból. Jó volt újra a mi kis házunkban. Körülbelül két napig. Onnantól elkapott, hogy menni akarok, most-rögtön-azonnal, de ha lehet, inkább tegnap. Annyira tele vagyok várakozással, hogy a korábban érzett fájdalom, sajnálat, szomorúság teljesen eltűnt. Na jó, sosem voltam az a fajta, aki a változatlanságot szereti (ez talán az állandó átrendezési mániámból is kitűnik :-D). Most meg már annyira, de annyira csomagolnék, mennék, pakolnék, hogy már néha fáj.

Múlt pénteken eljött az ausztrál vevőink osztrák édesapja. Hírt hozott, hogy mikorra várható a lánya, meg a pénz. Teljesen felvillanyozódtam tőle. Igaz, nem kicsit volt érdekes a társalgásunk :-). Osztrák akcentussal beszéli az ausztrál angolt (szerintem kint élt jó darabig, de nem kérdeztem meg tőle). Gyakorlatilag a felét sem értettem elsőre annak, amit mondott, folyton visszakérdeztem, mire tiszta lett, hogy mit is akar. Ő meg nehezen boldogult az én alig-gagyogásommal, úgyhogy ő is gyakran visszakérdezett. De végül megértettük egymást :-). Kellene nekem egy angol szomszéd, aki folyton átjár hozzám beszélgetni, és öt-hat hónap alatt megtanulnék beszélni, gondolom :-). Másnap felhívtuk a mi lesz-házunk tulajait, velük is tisztáztuk, hogy ha ekkor visszük a pénzt, akkor akkor költözhetünk, úgyhogy véget ért az általam legjobban gyűlölt időszak: a várakozás. Most már van időpont, lehet intézkedni, tervezgetni.

Szombaton emberrel csináltunk egy röpke költségvetést. Mivel a bútoraink nagy részét itt hagyjuk (azzal együtt adtuk el a házat), kell egy csomó dolog. Először megnéztem, hogy újat, áruházban mennyiért lehet venni, pontosabban mennyi az a legkevesebb, amit rá kellene szánni. Rengeteg volt. így hát vasárnap autóba ültünk a csajokkal, és elindultunk, Korábban mi sosem voltunk másik lomisnál (illetve ember volt, szárítógépért, de ez volt az egyetlen hűtlenkedésünk), mindig a szomszédnál vettünk dolgokat. Nem azért, mert kellett, hanem mert ott volt. Illetve, ha kellett valami, akkor kivártuk, míg hozott. Most viszont erre nincs idő, főleg nem most, hogy a szezonnak is vége (mert tavasztól késő őszig tart a lomizás szezonja, télen nem nagyon vannak új dolgok). És rá kellett jönnünk, hogy az elmúlt nyolc évben mit mulasztottunk. Kapuváron van egy nagyon-nagyon hosszú utca, ahol egy rakáson van vagy húsz (ha nem harminc) lomis. Még sokan szakosodva is vannak, hogy csak műszaki cikkek, csak biciklik-kerti dolgok, stb. A lányok miatt nem voltunk, csak két helyen (meg azért is, mert az első helyen találtunk egy szuper tv-állványt, amivel tele lett az autó csomagtartója, a másodikon meg a ránk váró asztalt-székeket az étkezőbe, amit ember már a második fordulóval, üres kocsival tudott csak elhozni), de hétvégén megint megyünk. Kellene még ágy, komód, meg néhány lámpa is a mennyezetekre. Esetleg egy sarokíróasztal is... Komolyan mondom, a legjobban a lomizás fog hiányozni :-).

Közben elkezdtem intézkedni, és ma szerintem nagyon ügyes voltam :-). Eddig az upc-nél volt tányéros tévénk, korábban úgy gondoltam, hogy ezt itt lemondom, és majd ha odaköltözünk, rendelek belőle másikat. Nos, az ügyintéző sikeresen elintézte, hogy ne akarjak ismét az ügyfelük lenni. Pedig eleinte jól indult minden. Kettő perc alatt eljutottam hozzá, pedig még át is kapcsoltak egyik helyről a másikra. Ámde. Mindenáron rá akart beszélni, hogy ne lemondjam a szolgáltatást, hanem helyeztessem át. Én meg mindenáron tartottam magam az eredeti álláspontomhoz, hogy lemondani szeretném, és majd ha már ott lakunk, akkor rendelek másikat. Innentől megváltozott az úriember stílusa, az addigi mézes-mázat rideg, kimért, már-már pökhendi stílus váltotta fel. És nem kicsit megnehezítette az életemet, már csak kitolásból is. Én kis naiv azt hittem, hogy lemondom, megszüntetik adott időponttól, aztán fogjuk a beltériket, visszavisszük, és kész is. Hát nem. Meg kell várni, míg ők kegyeskednek elküldeni egy levelet a szolgáltatás megszüntetéséről. Abban lesz benne, hogy hová kell bevinni a cuccost (mert persze, ők aztán nem jönnek ki érte), és csak a levéllel együtt lehet leadni, mondta az úr. Kis idézet a beszélgetésünkből:

   - De hát lehet, hogy mire megérkezik a levelük, mi már nem lakunk itt. Nem tudná véletlenül megmondani, hogy hová kell leadni a beltériket?
   - Nem.
   - Miért nem?
   - Mert nem az én dolgom.
   - És nem tudna átkapcsolni egy olyan kollégájához, aki meg tudja mondani?
   - Nem.
   - És miért nem?
   - Mert majd a levélben benne lesz. És egyébként is csak a szolgáltatás megszüntetését igazoló papírral együtt fogadják el.
   - Komolyan? És ha már nem lakunk itt, akkor mi lesz?
   - Ez nem az én problémám. Így kell intézni, és kész.
   - Jó, rendben. Akkor ha nem érkezik meg időben a levelük, majd költöznek velünk a beltérik, és majd ha utánunk küldik a levelet, leadjuk őket valahová, valamikor. Ha ezt Önöknél így kell intézni.

Szóval gratula. Eme rettentő rugalmas, ügyfélbarát hozzáállással egy elég régi, és eleddig elégedett előfizetőt sikerült elveszíteniük.

Következő kör az volt, hogy a telefon-adsl párost áthelyeztetni adott időponttól az új helyre. Itt az eleje volt rémes, de aztán minden jóra fordult. Az úgy van, hogy a nyavalyás nyomkodós izében van olyan menüpont, hogy áthelyezés. Na, ez az a hely, amit egyszerűen nem vesznek fel. Legalábbis nem túl sűrűn. Az első telefont 75 percnyi zenehallgatás után adtam fel. Gondoltam, kitolok velük. Felhívtam az új szolgáltatás megrendelése menüpontot. Csodák csodája, kettő perc alatt ügyintézőhöz kerültem. Mondtam neki, hogy rendelnék én új szolgáltatást, csak előbb át kéne helyeztetni a régit. Bosszúsan rendre utasított, hogy azt ő nem tudja megtenni (na persze, gondolom, nem egy és ugyanazon informatikai háttér előtt ül ő meg az áthelyezős kollégája, aha), átkapcsol az áthelyezésre. Kétségbeesetten könyörögtem neki, hogy ne tegye, azt sosem veszik fel, de nem könyörült. Az átkapcsolás egy óra zenehallgatás után automatikusan bontotta a vonalat. Addigra már délutáni alváshoz fektetés zajlott, úgyhogy kicsit szusszantam, majd mikor elaludtak a csajok, újból tárcsáztam. (Na jó, még a 75 perc után megpróbálkoztam azzal, hátha online, neten keresztül intézhető a dolog, elvégre országunk piacvezető telekommunikációs szolgálgatójáról beszélünk. El tetszettek találni: nem lehet interneten intézni egy ilyen rettentő dolgot, mint az áthelyezés, csak telefonon vagy személyesen. Jó, mi?) A telefont hallótávolságra raktam magamtól, elmosogattam, elkezdtem kivasalni a ruhákat. Aztán felébredtek a lányok, adtam nekik kakaót. Ekkor már másfél órája hallgattam a zenét. De nem adtam fel, és megleend az én jutalmam: végre bejelentkezett Norbert, a napom megmentője. Készségesen, kedvesen összevont, elindította az áthelyezést, sőt, még a tányéros tévét is megrendelte nekem. És még azt is megígérte, hogy semmiképpen sem fogják az általam mondott költözési időpont előtt megpróbálni beszerelni, hanem másnap fognak keresni a kollégák. Igaz, mindezen ügyintézés egy teljes óráig tartott. Kb. minden harmadik mondata úgy szólt: kis türelmét kérem. És ilyenkor hallgattam öt-tíz percig, hogy veri a klaviatúrát. Cserébe ő hallgathatta, hogy gyermekeim milyen élénk életet élnek délutánonként, hogy pelust cserélünk, felöltözünk, Barney-t nézünk, macskakonzerveket pakolunk, hogy rágyújtok, sőt, bevallom hősleg, kávét is ittam, és pisiltem is ezenközben. Nem győztem áldani az eget, hogy a vonalas telefonunk is zsinór nélküli, és nem kellett helyhez kötve töltenem eme két és fél órát, ügyintézésre várva. És bár a végére teljesen meg voltam elégedve mind magammal, mind az ügyintézővel, azért a tisztelt telekommunikációs társaságnak tudnék egy-két javaslatot adni. Pl. hogy vagy legyen annyi ügyintéző, amennyi a legfeljebb tíz perces várakozási időhöz kell (hozzáteszem: ennél a szolgáltatónál, ha nem új dolgot akartam megrendelni, hanem a régit módosítani, mindig legalább negyvenöt percbe telt, mire túljutottam a zenehallgatáson), vagy be kellene vezetni valami olyan informatikai hátteret, amivel a konkrét ügyintézési idő lerövidülhet. Csak az, hogy adatot egyeztettünk, azonosítókat, kódokat adtunk meg egymásnak, legalább tizenöt percbe telt, és akkor még a konkrétumokról nem is beszéltünk! Aztán amíg szegény bepötyögte, hogy mi-merre-meddig, meg amíg az új szerződést elkészítette. Ehhez pl. én egyáltalán nem kellettem volna. Ha rendszerfejlesztő lennék, csinálnék egy olyan felületet, amit az ügyintéző lát, ahol csak a hülye ügyféltől kellene elkérni az adatokat (mit akar, mért akarja, hová és mikortól akarja). Ennek kitöltése nem lenne szabad, hogy tíz percnél tovább tartson. Ezt meg átküldeném egy olyan háttércsapathoz, akik nem beszélgetnek hülye ügyfelekkel, csak napi nyolc órában adatot rögzítenek, szerződéseket csinálnak, stb. Az ügyfél és a telefonos operátor sokkal gyorsabban haladnának, azaz mindketten jobban éreznék magukat. Az ügyintézőnek kevesebb lenne az egy ügyféllel eltöltött ideje, az ügyfél kevésbé érezné úgy, hogy levegőnek nézik. A nyolc órás adatrögzítők meg akár távmunkában is dolgozhatnának, így ők is roppantul boldogok lennének, hiszen a távmunka minden kismama, nyugdíjas, falusi-tanyasi álma... Na mindegy. Még jó, hogy nem ilyen helyeken dolgozom, még a végén használható ügyfélszolgálatok lennének :-D.

Holnap a lakásbiztosítás, a szemétszállítók és a villanyszolgáltató van soron. Szerdán gáz és víz. Legalábbis reményeim szerint :-). Majd mesélek, négy napig úgyis szalma vagyok, ember külföldön öregbíti cége hírnevét :-).

Címkék: költözés hangulat lomi

A bejegyzés trackback címe:

https://eletfalun.blog.hu/api/trackback/id/tr881547744

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

tüncite 2009.11.24. 07:23:03

örülök, h ilyen lelkes vagy :) csak így tovább! ;)
süti beállítások módosítása