Mai mese a falusi életről

Voltunk már régebben is a győri állatkertben, tetszett is Dórinak, de akkor még Orsi nagyon picike volt, nem nagyon bírta élvezni a dolgot. Múlt hét közepén a nagyobbik lányom egyszer csak elkezdett arról beszélni, hogy őt a zsiráf megpuszilta, és hogy menjünk el most, azonnal oda, ahol puszizkodni lehet a zsiráffal. Hát elmentünk... :-)

Orsolya végre elég nagy kislány volt az önálló sétához, így sok mindent szemügyre tudott venni. Nagyon örültem annak, hogy itthoni magatartásával ellentétben nem félt az állatoktól, mindegyiket nagyon lelkesen üdvözölte, és meg is merte etetni őket (bár azért közben hajtogatta magának, hogy nembánt, nembánt):

(A rács miatt a képen nem igazán kivehető, itt épp egy csüngőhasút etetnek, miközben egy szemtelen kecske is próbál lecsapni a zsákmányra.) A sok-sok állat között volt egy lopott pillanatunk is, épp nyitva volt egy olyan helyiség, ami a látogatók elől amúgy el van zárva. Itt tárolják az egereket, patkányokat, miegyebeket, amik nem az emberek, hanem a hüllők kedvéért vannak ott. A gondozóhölgy nagyon kedves volt, beinvitált minket, mikor látta, hogy kukucskálunk, és a gyerekek nyelvén is elmesélte, hogy miért is van erre szükség. Dóri simizett nyuszit is, és megcsodálták a patkányokat is, félelem nélkül, hálistennek.

Megvolt persze a kötelező zsiráf-puszi is, ember adott neki egy kis csemegét,

majd a nagyon magasra nyújtózó Dóri is kapott egy nyalást a rettenetesen hosszú és lila nyelvtől:

(Ez sem a legjobb kép életemben, de az a kockás nadrág állandóan úgy állt, bárhogy helyezkedtem, hogy egyszerűen nem láttam rá a lányomra. Az a kis rózsaszín kardigán, macival, na az Dóri :-D).

A nap csúcspontja az volt, hogy rátaláltunk egy amolyan mini-vidámparkra (egy kisvonat, egy geringellő, egy pecázós-halacskás meg egy zsákbamacska volt  a kínálat), ami a lányoknak óriási élményt jelentett, mivel még nem voltak semmilyen ilyen helyen (a korábbi, búcsúban történt kudarc itt olvasható). Először a kisvonatra sikeredett felülni. Nagyon féltem, mert Dóra általában úgy működik, hogy üvöltve követeli, hogy valamit kipróbálhasson, majd ahogy megkapja az engedélyt, azonnal meggondolja magát, vagy megijed, és otthagyja a helyzetet. Namost a kisvonatról nem lehet menet közben leszállni, tehát ha indulás után retten meg, akkor megette a fene az egészet. De szerencsére nagyon élvezte, a végén alig akart belőle kiszállni:

Aztán felültünk a geringellőre is, és az is teljes tetszést aratott:

A nap ezután sajnos, fordulatot vett, mert Dóra úgy döntött, hogy akkor ő inkább már nem kíváncsi tovább az állatkertre, hanem újra fel akar ülni a vonatra, körhintára, horgászni akar, bármit, csak ne menjünk onnan tovább. Mivel eme kérése nem talált meghallgatásra, innentől kisebb-nagyobb megszakításokkal végighisztizte a sétát, egyetlen állat sem érdekelte tovább, pedig a tesója még őzikéket is etetett, és majdnem felült egy pónira is :-). A végén még megpróbáltam Dórit egy ugrálóvárral "kárpótolni", de miután nagy lelkesedéssel levettük a cipőjét, és fellépett a felfújt várra, megérezte, hogy az bizony inog, ling-leng a sok gyerek ugrálásától, és ettől úgy elbátortalanodott, hogy azonnal le akart szállni. Szóval ez sem volt túl sikeres mentés :-).

Aztán - igen, tessenek csak elítélni mélyen - a Ronald bohócos helyen ebédeltünk. Orsolya olyan természetességgel étkezett kézzel sült krumplit és csirkefalatokat a műanyag tálcáról, mintha egész életében ezt csinálta volna, Dóra pedig a csúszdás-mászókás játékot rajongta körül (persze, azért bemászni nem mert, de a szövegével minden más gyereket igyekezett elkápráztatni :-). Valószínűleg nekem lesz a legkevésbé rátermett és ügyes lányom majd az iskolában, de mindenhonnan ki fogja magát dumálni, az biztos :-D).