Mai mese a falusi életről

Most nem írok sokat, csak néhány, a napokban készült képet kommentálok.

Őt ma láttuk meg a tornácon, épp akkor kelhetett ki a bábjából, legalábbis nem sokkal előtte. Itt még abban a stádiumban van, hogy pumpálja a szárnyait ezerrel, hogy kifeszüljenek.

Itt már majdnem elkészült vele. Sajnos, a harmadik állapotról (a teljesen kitárt szárnyról) lemaradtam, a lányok fürdetése előtt még ilyen volt, mire végeztünk, meg már elrepült. Továbbra sem lesz belőlem természetfotós :-).

Ezt a játékot a csajok találták ki, padlástakarítás közben előkerült néhány papírdoboz, kivágatták velem a tetejét, és nagyon klasszul eljátszottak vele. Később már határozott tartózkodási hellyé is vált, itt épp almát esznek benne.

Ez meg egy igazi nő :-).

Falusi játékokat bemutató sorozatunk egy darabja :-). Ember bokrot nyírt a ház előtt, a lányok segítettek az eltakarításban, cserébe viszont - élén a kisebbikkel, aki ezt nagyon szereti - egy kis talicskázást kértek, és kaptak :-).

Így éldegélünk mi itt, falun.

Múlt héten életmódtáborban voltam. Mint már korábban írtam, most épp természetgyógyászatot tanulok, aminek nagyobbik fele tetszik is nekem. A tanfolyam elengedhetetlen része, hogy részt kell venni egy elméletileg egyhetes táborban, ahol gyakorlatice is ki lehet próbálni az egyes módszereket, a reforméletmódot, miegyebet. Tábor nélkül nem lehet vizsgázni sem menni, amit én roppantul helyeslek is, elvégre ne legyen természetgyógyász az, aki a saját bőrén nem próbálta a dolgot.

Ettől függetlenül rémesen be voltam sz..va a tábor előtt. Adva vagyok én, aki dohányzom, a testmozgás nálam kimerül a tíz ujjacskám erőteljes mozgatásánál a billentyűzet fölött (na jó, időnként 10 és 16 kilókkal súlyzózom is, ráadásul a súlyok mozognak is közben, és időnként párszáz métert hurcolom is őket, de nem hiszem, hogy a sétáltatás közbeni gyerekcipelés része lenne az egészséges életmódnak), az étrendem pedig főleg csokiból, kávéból, fehérlisztből sütött kenyérből/kalácsból és lekvárból áll, ami szintén nem kifejezetten a reformtáplálkozás csúcsa. Attól tartottam, de nagyon, hogy ha össze leszek zárva egy csomó egészségmániás, megszállott természetgyógyásszal, azok majd mindenáron le akarnak szoktatni a bagóról, és megváltoztatni a jól bejáratott egészségtelen életmódomat, amit pedig nem szeretnék. Teljesen igazuk van azoknak, akik azt mondják, hogy egy természetgyógyásznak kongruensnek kell lennie, és mivel a munkája része az egészséges életmódra való áttérés javaslata a betegek számára, nyilván neki is így kell élnie, mozgással kezdve a napot, aztán sok folyadékot fogyasztva, kerülve a mérgeket, a túlzott stresszt, illenék olto-malto-laktovegetariánusnak lennie, és lehetőleg szellemileg is magasabb szférákban tenyésznie. Na, pont ez az, ami nekem az életben nem menne, épp ezért is mondogatom sokszor, hogy igazából nem természetgyógyász akarok lenni, hanem olyan pszichológus, aki használ természetgyógyászati módszereket is a kliensek gyógyulása érdekében. (Ugye, azért jogásznak is jó lettem volna? Milyen szépen ki tudok bújni az elvárások alól egy kis csűrés-csavarás segítségével, ugye? :-D)

Szóval féltem elmenni a táborba. Jó előre felvérteztem magam mindenféle kifogással, racionalizálással a dohányzás, mozgásszegény életmód, egészséges táplálkozás kérdéskörében, hogy legyen mivel kibújnom a "megtérítésemre" tett erőfeszítések alól. Rettegtem a reggel hétkor abszolválandó reggeli tornáktól is, tekintve lerobbant fizikumomat és a mozgás iránt bennem tomboló heves vágy teljes hiányát. A program többi része egyébként vonzó volt, azzal nem lett volna bajom, a fenti kitételekkel.

Gondolom, nem árulok el túl nagy meglepetést: az előzetes előítéleteim teljesen megalapozatlanok voltak. Egyfelől a csapat tagjai (beleértve az oktatókat is) teljesen normális emberek, akik számára esetenként biztos fontos az egészséges életmód (pl. én voltam az egyetlen dohányos), de ezt nem kívánják mások ledorongolására használni. Sokan többet is mozognak, mint én, de azért nem mindenki. Kávézással sem voltam túl kiemelkedő, sőt, volt, aki nálam is nagyobb fogyasztó. És teljesen normálisan gondolkoznak, nem akarnak megtéríteni, nem ítélnek el, sőt. A reggeli tornát meg csak az első napon prezentáltam, azt is inkább saját kíváncsiságból, a maradék kettőn simán ellógtam (most őszintén: ki kelt volna fel egy órával hamarabb a helyemben, ha végre aludhatott volna akár nyolcig is? :-D). Az előadások, bemutatások fantasztikusak voltak, minden korábbi berzenkedésem ellenére hagytam magam megmoxázni (nagyon jó volt ám), a talpmasszázs hihetetlenül jól esett, még azzal együtt is, hogy kicsivel később múló rosszullét vett erőt rajtam, amit csak igen nagy mennyiségű folyadék bevitelével tudtam orvosolni, de annak természetes úton történő távozása után határozottan megkönnyebbültem, sokkal kellemesebben éreztem magam, és azóta is sokkal energikusabb, jobb kedvű, türelmesebb vagyok (méregtelenítő masszázst kaptam, nyilván a rengeteg trutyi csak így tudott távozni belőlem).

Óriási hatást tett rám, hogy az életmódtanácsadó terapeuta mesélt a családállításról. Korábban ugyan már hallottam egy-két dolgot róla, de komplett esetet még nem. Nos, szombat este-éjszaka, a szúnyogriasztó mécsesek pislogása közepette, halk tücsökciripelésben ez is megtörtént, és lehet, hogy a kissé sejtelmes körülmények miatt, de hihetetlenül a hatása alá kerültem. Ha sikerül végeznem a természetgyógyászattal, feltétlenül szeretnék ilyen irányba továbbtanulni. Részletek a módszerről olvashatóak itt és itt. Meg persze még egy csomó helyen, tessenek használni a google-t :-).

A reformkajával sajnos nem sikerült behatóbban megismerkednem, épp akkorra esett a méregtelenítő epizódom, amikor vízvedelésen kívül más nem érdekelt. Viszont már hazatérve tovább olvastam a barátosnémtól kölcsönkért szakácskönyvet, aholis rögtön elsőként a diófasírt került a szemem elé. Ennek az a lényege, hogy hús helyett mindössze öt deka darált diót veszünk, majd áztatott zsemlével, tojással, zsemlemorzsával, hagymával és a fasírtnál megszokott egyéb fűszerezéssel összekeverjük, kisütjük, és akinek adjuk, annak nem áruljuk el, hogy nem húst eszik :-). Ma kipróbáltam, és tényleg: embernek csak annyit mondtam, hogy új fasírtrecept, kóstolja meg, hogy ízlik-e, és bizony, derekasan bevacsorált belőle, még az után is, hogy közöltem az alapanyagot :-). Tényleg finom, és főleg olcsó húspótló. De szerintem itt azért megállok, a vegaság azért nagyon-nagyon messze áll tőlem :-).

Épp vasaltam tegnap délután, Dóra pedig bámulta a tévét (igen, szokta, szerintem túl sokat is, sajnos). Épp a Jancsi és Juliska egy kitekert változata ment, az a rész, ahol a gonosz boszorkány bezárja ketrecbe Jancsit, Juliskát meg nekiállítja takarítani. A mese - aki nem tudná - úgy folytatódik, hogy Juliska hülyének tetteti magát, a banya megmutatja neki, hogy kell kinyitni a kemencét, a csaj belöki, és az ott talált kincsből boldogan élnek, míg meg nem halnak. Nos, Dóra az alatt az öt perc alatt, míg a fenti történés zajlott, az alábbi párbeszédet folytatta velem:

- A néni miért zárja be őket?
- Mert gonosz, nem szereti a gyerekeket.
- És miért akarja őket megenni?!
- A mesékben gyakran vannak ilyenek, igazából senki nem eszik gyerekeket, csak azért mondja, hogy megijessze őket.
- És miért löki be a kemencébe a kislány a nénit?
- Mert nem akarja, hogy bántsa őt meg a testvérét.
Kis csönd, majd újra:
- És mi lesz a nénivel a kemencében? Meg fog halni benne?
- Igen, kicsim.
- Miért?
- Mert a kemencében nagyon meleg van, mint nálunk a sütőben, és azt a meleget senki sem bírja ki élve.
- Akkor ők most megölték a nénit?
- Igen, kicsim. De csak azért, hogy a néni ne bánthassa többet őket se, meg másokat se.

Arra a délutánra ebben maradtunk. Ma reggel, kistányérnyi szemekkel nekem szegezte a kérdést:

- És akkor Jancsi meg Juliska most meg fogják enni a nénit?!

Na, ekkor gondoltam azt, hogy minden klasszikus mese elmehet a fenébe. Korábban már volt egy asszónk a Piroska és a farkas kapcsán, abból valahogy sikerült kikeverednem, de a Jancsi és Juliska már kicsapta nálam a biztosítékot. Igen gondosan válogatom, hogy milyen meséket olvassak a lányoknak. Tudom, olvastam, hogy a pszichológusok szerint a gyerekeknek kellenek a tündérmesék, mert az azokban lévő konfliktusok segítenek nekik a saját frusztrációik feldolgozásában. De mi a manót lehet kezdeni egy olyan gyerekkel, aki mindent szó szerint vesz, a halál kérdésével igen-igen hadilábon áll (hetente van egy beszélgetés közöttünk, ami úgy kezdődik, hogy "De ugye anya, ti apával nem fogtok meghalni?", és ahol próbálom neki megmagyarázni, hogy az élet természetes része a halál, hogy annak is be kell egyszer majd, nagyon sokára, mire már ő is felnő, és gyerekei lesznek, következnie... ellentétben mondjuk a névrokonommal, aki másként csinálta)? Amíg halál és erőszakmentes meséket olvasok neki, azzal nincs semmi gond, de ha már a mese negatív szereplője, pl. Hófehérke mostohája, Csipkerózsika gonosz tündére vagy Ariel Ursulája meghal, ott állandóan szembesülnöm kell azzal, hogy Dóra nem és nem érti, hogy miért az az egyetlen megoldása az összes ilyen mesének, hogy a gonoszok meghalnak, és aztán a jók boldogan élnek. Bár tény, hogy én sem tudom, miért ez az egyetlen megoldás. Miért nem lehet amúgy macskafogósan intézni, hogy életben maradjanak, de onnantól többet sose csináljanak rosszat? Hogy megváltozzanak? Miért kell kinyírni minden negatív szereplőt? Talán kellene indítanom egy mozgalmat, igazságot a meseszereplőknek szlogennel :-)...

Voltunk ma benn az oviban is, a két lány nagyon élvezte a rohangálást-többi gyerekkel játszást. Viszont az óvónőtől (nem a polgármestertől!) megtudtam, hogy nem fogják bevenni Orsolyát két évesen, merthogy az itteni csak a kapuvári óvóda és bölcsőde tagovodája, és szerintük ettől már rögtön minden meg van oldva, mert vigyem oda a kölkemet. Csak az van kihagyva a számításból, hogy a kapuvári bölcsőde totálisan tele van, a védőnő azt mondta róla, hogy csak azoknak a vidéki szülőknek a gyerekét veszik be, akik igazolják, hogy kapuvári munkahellyel rendelkeznek, az meg nekem nincs. És egyébként is túlzsúfolt, rettentő sokat kell várni a szabad helyre. És szerintük az is normális, hogy a négyévest vigyem helyben óvodába, de a kétévest buszoztassam be a városba... Szóval most eléggé el vagyok keseredve, de még nem adtam fel, jövő héten megint megkeresem a polgármester asszonyt, hogy akkor szerinte mi is lenne a megoldás. Már az elköltözésen kívül... (Ennek a történetnek az előzményei itt találhatóak.)

És itt a mese egyik változata. Tiszta horror, hát nem?

A barátosnémmal elég sokat beszélgettünk könyvekről, zenéről, darabokról, színházról, filmekről. Rájöttem hogy teljesen sekélyes vagyok, már ami az általam fogyasztott alkotások színvonalát illeti. Legyen szó regényről, novelláról, drámáról, bármiről, én azt szeretem, ha a dolgoknak jó a végük. Nem azt mondom, hogy nem halhatnak meg a főszereplők, vagy ilyesmi (pl. a Rómeó és Júlia, bár tragédia, valahogy mégis jó véget ér, hiszen közben egymáséi is lesznek, meg így legalább szerelmük valóban örök, nem mérgezi meg a harmadik hónapban az, hogy Júlia teherbe esik, és a hormonok nyomására hisztérikává válik, Rómeó meg több időt tölt a haverokkal a kocsmában, mint szerelmese ágya mellett), hanem hogy valahogy igazságosan, számomra valamiféle pozitív katarzist okozva érjenek véget az események. Például rettenetesen megrázó, hatalmas érzelmeket megmozgató film (na jó, én nem járok moziba, a birodalmi tévén láttam, nem is mostanában) a David Gale élete, emlékeztetőnek itt van belőle egy trailer:

 A történet (ha valaki még nem látta volna) egy tönkrement életű egyetemi tanárról szól, aki egyébként főállásban harcol a halálbüntetés eltörléséért. A kormányzó elejt egy megjegyzést, hogy ha csak egyetlen embert bizonyítottan ártatlanul végeznének ki, akkor megszüntetné az államban a halálbüntetést. A film bizony erről szól, hogyan végeznek ki egy ártatlan embert. Amikor Kate Winslet rohan a bizonyító erejű videóval, én  - bár tudom, hogy el fog késni - úgy drukkoltam neki, mint egy háborodott, hogy legyen már kicsit gyorsabb, de hiába, és amikor tényleg elkésik, nagyjából tíz percen keresztül bömböltem, mint egy kisgyerek, annyira megrázott. Szóval ez nem jó végű film, sőt, még csak el sem törli a szemét-hazug politikus a kivégzéseket, mégis valahogy úgy álltam fel, hogy ennek igazságos vége van, mert a főszereplő valahol teljesen bebizonyította, amit akart, és hatásában sokkal többet tett a halálával a céljaiért, mint életében tehetett volna.

Node. A barátosném egészen furcsa történeteket mesélt nekem. Nem ilyenfajta szépen szájbarágott, érzelmileg akár megrázó, akár cukrosan pozitív véget érő, akár röhögtetően szép meséket, nem. Olyanokat, amik megrázóak, de nincs bennük olyan "a világ igazságos, mindenki azt kapja, amit megérdemelt" mellékíz, sőt, az olvasónak magának kell valamiféle tanulságot leszűrnie belőle. A főszereplőt megölik, de a halála semmire sem megoldás. A konfliktusok nem oldódnak meg, csak arrébb tolódnak valahogy. Szóval olyan a való életre hasonlító, se-füle-se-farka regényeket, színdarabokat, amik úgy ráznak meg, mint mikor arról olvasok hírt a sajtóban, hogy ez vagy az a bántalmazott asszony végül kiszállt tenger fájdalma ellen, és véget vetett neki, de abban a bántalmazó is megsérült, netán meg is halt, majd az asszony kapott végeérhetetlen sok év börtönt gyilkosságért vagy annak kísérletéért. Ez számomra rettenetesen megrázó, és azt érzem belőle, hogy szar ez a világ, ahol ilyen megtörténhet, és semmiféle katarzis meg nem simogat. Szegény barátosném, kicsit kiakadt azon, hogy bármiről mesélt, mindenre azt mondtam, én nem olvasnám el, nem nézném meg.

Pedig nem az ízlését kifogásolom, sőt, rettenetesen tisztelem, hogy ilyenekkel foglalkozik. Sokkal inkább a saját, burokban felnőtt, azóta is a mesékből ki nem szálló (na jó, már nem Benedek Eleket olvasok, hanem sci-fit és fantasyt, ha meg mai dolgokra vágyom, akkor Fable-t, lehet megvetni) lelkemet féltem az ilyen típusú benyomásoktól. Egészen biztosan nagyon érdekes egy nem szájbarágós, katartikus, nem igazán pozitív végű történet, de valahogy attól én sokkal rosszabbul érezném magam. Elveszteném az (egyébként teljesen hamis) igazságos világba vetett hitemet. Valami kis vigasz pedig kell, nem igaz? :-)

Kicsit furcsán érzem most magam. Nagyjából úgy, mint az az ember, aki otthon, saját szórakoztatására énekelget a tükör előtt, mikor váratlanul azon veszi észre magát, hogy egy stadionnyi ember özönli el a fürdőszobáját. El nem múló hála és köszönet Index anyánk azon szerkesztőjének, aki felfigyelt, érdemesnek talált és kirakott, mert egyfelől mindig jól esik egy kis népszerűség, másfelől hátha egy-két ember marad is a sokezerből (anyám, még nincs meg a vége, de három óra leforgása alatt többen töltötték le az oldalt, mint február, az indulás óta összesen!), harmadrészt pedig hadd tegyek fel gyorsan egy kérdést (már ha van még valaki itt :-D): nem akar valaki csendes rábaközi faluban szépen felújított parasztházat venni? Nem? Senki?! ... A manóba... Pedig reménykedtem... :-)

Szóval kicsit rosszul érzem magam, mert azért nem olyan igényességgel fogalmazgatok én itt esténként, mint amit egyébként elvárnék magamtól, hiszen annak biztos tudatában voltam eddig, hogy az olvasóim jó 90 százaléka amúgy is ismer a való életből, tehát tudja, hogy milyen vagyok igazán, a néha-néha idetévedő "idegenek" meg talán megbocsátják az elírásokat, pongyolaságot, miegyebet. Remélem...

Köszönöm mindenkinek, hogy véleményével megtisztelt, legyen az az én álláspontommal egyező vagy azzal ellentétes. Attól, hogy nem egyfélét gondolunk a világról, annak működéséről, még nem leszünk ellenfelek, neadjisten ellenségek, és attól sem leszünk okvetlenül barátok, ha azonos értékeink vannak. Én továbbra is fogok kérni nyugtát, ha valahol vásárolok, mert tőlem senki nem kérdezi meg, hogy hónap végén mennyi marad az adózott fizetésemből, gyedemből, nekem jut-e erre vagy arra, tönkremegyek-e vagy sem. Továbbra is szóvá fogom tenni, ha valahol át akarnak verni, akkor is, ha ettől én érzem sokkal rosszabbul magam, vagy én válok nevetség tárgyává. És igen, továbbra is igyekszem majd betartani a tízparancsolatot vagy az úttörők tizenkét pontját (na jó, ebből speciel van kettő, amit már nem, de a többi tíz az előbb említettre erősen hasonlít amúgy is), nem hazudni, nem csalni, nem lopni, ahol tudok, segíteni, meg ilyenek. Tudom, idealista, álmodozó hülye vagyok...

Hosszasan gondolkoztam délután óta, hogy most aztán mit is tegyek, mert már kigondoltam tegnap, hogy mit fogok ma este leírni, az pedig korántsem fogyasztóvédős-vitára hangolós, csak olyan mormolós-elmélkedős filozofálás, mint általában. Pedig néhány jól megválasztott polgárpukkasztással most aztán jaj, de fenntarthatnám az érdeklődést, ám egyfelől most épp nem mérgelt fel semmi (ilyesmit ugyanis csak hirtelen felindulásból tudok elkövetni), másfelől meg akkor nem lennék önmagam. A filó sokkal közelebb áll hozzám, mint a dühöngés... Szóval elnézést mindenkitől, aki azt hiszi, hogy ez egy a világ visszásságaira rámutató, bátor blog. Nem az. Csak a napi gyereknevelés-miegyéb után bennem maradó gondolatok tárháza, amit továbbra is ezen szellemben szeretnék folytatni.

Muszáj ezt most gyorsan megírnom, mert elég dühös vagyok (hiszen ez egy terápiás blog, nem igaz? :-D). Tegnap a lányokkal bebuszoztunk Kapuvárra, részint, mert régóta könyörögtek, hogy szeretnének buszra ülni (itt megy el előttünk), részint, mert Dóra pizsamái már elég lefoszlott állapotban voltak, gondoltam, összekötjük a kettőt, és hármasban lányos soppingolós délelőttöt szervezünk. A programmal magával nem is volt semmi baj, tündérek voltak a csajok, volt ülőhely a buszon oda és vissza is, jót sétálgattunk, vásárolgattunk, beültünk egy üdítőre-pisilésre-peluscserére ide, ami régen, még dolgozós koromban a kedvenc helyem volt két busz között, szóval oké volt minden, egy dolgot kivéve. Már a múltkori vásárlásnál is ugyanez volt, de akkor csak itthon néztem meg, úgyhogy nem tudtam a helyszínen reklamálni. Nevezetesen a kínai árukat forgalmazó üzletben nyugta helyett csak a papírcsíkos számológép által kiadott kis fecnit dugják az áruk közé. Tegnap szóvá tettem, hogy lesz szíves ehelyett blokkot adni. A csaj nagy mellénnyel közölte, hogy neki nem kell blokk ahhoz, hogy visszavegye a holmit, elég, ha az arról levágott cetlit viszem vissza. Felhomályosítottam, hogy nekem meg nem azért kell nyugta, mert vissza akarok bármit is hozni, hanem mert így ők elcsalják az áfát, ami engem zavar. Iszonyú duzzogás közepette beütötte ezt az egy tételt a pénztárgépbe, és roppantul fel volt háborodva.

Ma meg a helyi postán vettem egy csomag három-az-egyben kávét, mivel ott a máshol 450-540 Ft körüli összegbe kerülő 10 darabos csomagot 400 Ft-ért árulják. Le is vettem a polcról, adtam be az ablakon, mikor a helyettesítő postás néni (nem a megszokott postáskisasszony, hanem egy általam másodszor látott idősebb hölgy) közölte, hogy ennek változott ám az ára. Én meg - legkedvesebb mosolyom kíséretében - szóltam, hogy a terméket annyiért kell ám adni, amennyi rá van írva, márpedig erre szép nagy, kézzel írott papírkán (igényesen celluxszal ráragasztva) ott virított a négyszáz pénz. Nem kicsit volt felháborodva, és haragosan közölte, hogy akkor nekem ennyiért fogja adni. Mentegetőztem, hogy nem azért a néhány forintért, akár fizethetek én többet is, de a fogyasztóvédelem erre kifejezetten harap, ha valamit nem annyiért adnak, mint amennyi rá van írva.

A két történetnek a fogyasztóvédelmi dolgokon kívül (azért ugye látszik, hogy lelkes homár-olvasó vagyok? :-D) egy közös pontja van, ez pedig az én érzéseim. Mindkét szituációban rettenetesen rosszul éreztem magam. Azt éreztem (mert ezt éreztették velem), hogy micsoda szemét, utolsó dög vagyok, amiért személyükben sértegetem szegény kis eladókat, hogy micsoda kicsinyeskedő, hatalommániás hülye vagyok, hogy felhívom a figyelmet bizonyos dolgokra. És nagyon-nagyon kevés választott el mindkét szituációban attól, hogy én kérjek elnézést, nyúlszívem minden bátorságát össze kellett szednem, hogy igazam biztos tudatában ne engedjek a felém sugárzott neheztelésnek, és kitartsak a véleményem mellett.

Muszáj, hogy ez így legyen? Én nem voltam egyik helyen sem udvariatlan, sem szemtelen, nem léptem át a normál kommunikáció írott és íratlan szabályait, mindkét helyen kedvesen kértem, hogy megkaphassam az engem megillető jogokat. Nem lehetne, hogy esetleg tőlem kérjenek elnézést? Hogy ne engem tekintsenek egyes számú közellenségnek? Vagy már megint álomvilágban élek?!

Elnézést, hosszú volt a szünet, de már megvagyok. Apránként talán beszámolok róla, merre is jártam :-).

Adós vagyok a budapesti beszámolóval. Az úgy volt, hogy nagyon-nagyon nyígtam folyamatosan a barátosnémnak, hogy nekem milyen szörnyű, bezárva egy kis faluban, még moziba sem jutok el, és pedig úgy mennék... szóval addig sírtam agyon a fülét szegénynek, hogy meghívott, menjek el hozzá Pestre néhány napra, elvisz ide-oda, hogy örüljek. Persze, először rögtön kifogásokat kerestem, hogy miért is nem megyek, gyerekek, férj, miegyéb, de aztán vettem egy nagy levegőt, és inkább azon kezdtem el törni a kis buta fejemet, hogy hogyan lehet mégis megoldani, hogy mehessek. Néhány egyeztetés szülőkkel, emberrel, barátosnével, és kiderült: mehetek, kis híján két egész napra, csütörtök estétől szombat reggelig. És mentem :-).

Mikor kiderült, hogy megyek, a barátosném megkérdezte, hogy mit is szeretnék igazán csinálni. Mondtam neki, hogy nekem egy nagy vágyam van, de az teljesen lehetetlen, mert tudom, hogy a jegyek általában egy-két évre előre el vannak adva: Webbert szeretnék nézni a Madáchban. De menjünk bárhová, lehetőleg színházba, nekem minden megfelel, nyitott vagyok bármire. Nos, az én barátosném bizony egy csodalény: még aznap este elküldte a visszaigazolást: megyünk a Madáchba, a József és a színes szélesvásznú álomkabátra. Annyira örültem meg boldog voltam, hogy másnap az egész családomat végighívtam, és mindenkinek ujjongva újságoltam, hogy mi is vár rám.

Nos, a budapesti élményeimet röviden összefoglalva: a város büdös, koszos, zsúfolt, gyönyörű, szédítő és undorító, kedves és elllenszenves egyszerre. Volt jó és rossz éttermi élményünk, kellemes hegymászás (János-hegy, Erzsébet-kilátó), gyönyörű kilátás embertelen széllel, gyermekvasutazás, rengeteg tömegközlekedés, tömeg mindenhol. Iszonyú mennyiségeket beszélgettünk a barátosnémmal, alvásról nem nagyon volt szó. Kiderült, hogy hiába nagyon ritkán találkozunk, sőt, elég sok évig egyáltalán nem tudtunk egymásról, valahogy még mindig működik közöttünk az összhang. Egymás szájából vettük ki a szavakat, egy hullámhosszon voltunk, nagyon megmelegedett a lelkem, hogy együtt lehettünk. Egy hétig kellett azzal szembesülnöm reggelente, hogy ma este nem fogunk találkozni, mert álmomban valahogy az az érzés maradt bennem, hogy együtt leszünk. Pedig nem, legalábbis nem mostanában.

És persze, a színház. Teljesen elvarázsolódtam, mint mindig. Az első felvonást gyakorlatilag végigkönnyeztem (igen, tudom, ez egy nagyon vidám darab, csak hát... az a bizonyos érzékenység, amiről már írtam korábban), először azon, ahogy a gyerekek elkezdtek énekelni, látni, hogy milyen lelkesek, aranyosak, szépek, aztán azon, hogy jaj, én itt lehetek, és hallgathatom ezt, aztán magával ragadott a történet, és minden rezdülésén bírtam könnyezni, meg persze nagyokat röhögni, mert hihetetlen humorral van megírva-megrendezve az egész. És elvarázsolt a díszlet, a színészek, a zene, minden... Teljesen beleszerettem az egyik színészbe, ahogy azt ilyenkor kell, szóval rettenetesen élveztem. Amikor vége lett, még a ráadás előtt, hirtelen belémhasított a hiány, hogy jaj, de kár, véget ért... Még egy kicsit élvezkedhettünk, aztán tényleg véget ért. Persze, ahogy hazaértünk a barátosnémhez, megnéztük a youtube-on, amit lehetett, mert annyira magával ragadó élmény volt. Most is az... Pedig Nagy Sándor (a főszereplő) bizony érezhetően-hallhatóan meg volt fázva, be volt rekedve, de nem számított. Élvezet volt hallgatni, ahogy Gallus Niki mindenhol, ahol együtt énekeltek, a "hátára vette" Józsefet, ahogy a hangjával segített neki elénekelni a rá eső részt. És persze a mese, a zene, a színészi játék, a tánc, a díszlet, a humor, a poénok mind-mind együtt olyan élményt adtak, ami számomra a színházi szórakoztatás csúcsa.

Itt van az egészből egy mindenféle válogatás, kicsit hosszú, de akinek van ideje, érdemes megnézni. És hogy akinek csak kevés ideje van, az is hallgasson valamit, itt van ez, nekem ez a kedvenc dalom belőle:

Nekem Nagy Sándor hangján, előadásában sokkal jobban tetszett, de sajnos, az összes fennlévő Serbán Attilától van :-(. De majd keresem, és ha találok valahol "nagysanyist", cserélem :-).

Ma két irányból is kaptam fejmosást, édesanyám és a barátnőm is megrótt, hogy vasárnap meglebbentettem, most aztán írok sokat, aztán tessék, hallgatok. Mentségemre szolgáljon, hogy egyrészt elvileg ezerrel tanulnom kellene (ezt speciel úgy húzom-halasztom, mint boldogult diákkoromban, mikor megtehettem, hogy a végén napi tizenhat órában csak tanultam), másrészt gyermekeim valami múló láznyavalyát szedtek össze (lehet, hogy csak belebetegedtek a mamától való elszakadásba), előbb Orsolya, majd Dóra esett át egy nap alatt rajta, de ez persze az estéli írókedvemnek azért sikeresen betett. (Na, csak sikeredett pontot tenni a mondat végére :-). Mondtam már, hogy a word utálja a stílusomat? Nem bírja a végtelenül hosszú, általában nyelvileg helyes, bár kissé már régimódinak számító, többszörösen összetett körmondataimat szegény, volt már, hogy egy fél oldalon keresztül is alázöldezte nekem az egyik, szerényen fogalmazva is zseniális zsengémet :-D.) Ja, és még meggylekvárt is főztem közben, mert az a fránya gyümölcs képes volt alattomban beérni, mire hazaértünk. Sőt, hazudok, a főzést nem is én intéztem, hanem a kenyérsütőgép (áldassék a mi Rozink neve :-D), na de a magozás! A szárazság miatt idén ízletes, ám rettentően apró meggyek sikeredtek. Magozva egy szem kb. 1, maximum 2 grammot nyom. Tessenek számolni, hány szemet kell kimagvalni egyetlen kiló lekvárfőzésre előkészített anyagért...

Szóval élmények. Volt egyrészt a húsz éves osztálytalálkozó. Némi bevezetőt megérdemel, hiszen legnagyobb meglepetésemre a szűk családomon kívül is van néhány olvasóm, akik azonban nem tudhatnak semmit hányatott gyerekkoromról (bocs, mami) :-). Tizenhat éves koromig a szülővárosomban nevelkedtem, amit rajongva imádtam. Az általános iskolai osztályunkat én nagyon jónak véltem, közösségileg is, egyénenként is igen jó csapatot tudtunk alkotni, még ha nem is mind a harmincan. Hajtós, okos társaság voltunk, ráadásul majd mindenki zenélt közülünk, így ha nem őrsi gyűlés vagy rajfoglalkozás miatt voltunk együtt délután, akkor zenekari vagy énekkari próbán találkoztunk kisebb-nagyobb csoportokban. Amikor elsős gimis koromban, még jócskán télkor édesanyámék közölték, hogy költözünk tavasszal, majd kolisként befejezem az évet, aztán kész, vége, bennem egy világ omlott össze. Sosem voltam (túlzottan) csavargós, de aznap nem és nem bírtam hazamenni, kóvályogtam, sétáltam, ökörködtem a barátokkal, így még meg is lettem szidva rendesen. Azóta nem is kötődöm igazán egy városhoz-faluhoz sem (ide is csak a házunk köt, a faluhoz nem sok közöm van érzelmileg), de oda még mindig visszahúz a nosztalgia. Ahogy tudatosult bennem, hogy ismét "kerek" évforduló van, nekiálltam összeszervezni a találkozót, csak hogy mehessek már. Az öt évvel ezelőtti, kicsit elcsúszva (azt még nem én szerveztem :-D) három és fél éve volt, épp két nappal Dóra születése után, így valami okból nem vettem rajta részt :-). Rettentően készültem, és az egész hétvége annyira remekül sikerült, azóta is hiányérzet van bennem. Hiányérzet, mert két-három hónapig azt vártam, azért dolgoztam, éjjelenként tervezgettem-álmodoztam, most meg elmúlt, és nincs mit várni... brühühü. Volt bennem kis félelem is, mert emlékeimben úgy él, hogy az a társaság elfogadott, értették a sajátos humoromat, félszavakkal is tudtunk kommunikálni, és valami hatalmas érzelmi melegség járta át az egészet. Féltem, hogy talán húsz év után ez már csak az emlékek megszépülése, vagy ha valaha úgy is volt, mostanra már sehol sincs. De nem. Tény, hogy még mindig van (és valószínűleg ez már így is fog maradni) egy-két ember, akivel nincs igazán közös témánk, közös élményünk sem (mert nem egy őrsben, zenekarban, miegyébben voltunk), de azért a zöm... :-) Szóval, szinte azonnal közös nevező, nagy röhögések, mesélések... Délelőtt 11-kor kezdődött, este hétig egyvégtében folytatódott, majd nyolctól rettentő sokáig (bevallom, emberrel mi 11-kor leléptünk) tartott. Nem voltak kínos csöndek, nem folyt patakokban az alkohol (na jó, volt, akinél folyt, és este nyolckor körünkben megjelenve csuklott egy halkat, majd leintette egy arra járó barátját, és eltűnt, de ő kivételnek tekinthető), nem csak az "és emlékeztek arra, amikor..." tematika kötötte le a figyelmünket, hanem élvezettel hallgattuk egymást mindenről, pedig igen különféle területekre sodort bennünket a sors. Kicsit úgy éreztem magam: hazaértem. Nehéz volt másnap-harmadnap szembesülni vele, hogy ezekkel az emberekkel csak öt évente találkozom, és nem minden második hétvégén koptatjuk együtt a szórakozóhelyek székeit :-).

Aztán arra is jó volt ez a találkozó, hogy ürügyén emberrel kicsit kettesben is romantikáztunk, lévén pénteken délután érkeztünk és csak vasárnap tértünk meg szüleim és gyermekeink körébe. Megmutattam neki a gyerekkori kedvenc helyeimet, vagy azok hűlt helyét (legbontották a Rönkvárat, a szemetek!), a házat, aminek egyik első emeleti lakásában felnevelkedtem, sétáltunk a piacon, pékségben reggeliztünk (és volt a gyerekkori kedvenc almás pitém, és még az íze is olyan volt, még régen!), este egymás karjaiban aludtunk el, nem tartva attól, hogy perceken belül megszólal valamelyik gyermekünk, anya-anyát hívva, mert épp elkallódott valahová az alvórongy, esetleg beütötte fordulás közben a buksiját az ágyba... szóval imádtam, hogy kicsit megint úgy volt, mint a gyerekek előtt. Szó se róla, ha újra megtörténne velem az életem, nem változtatnék rajta (de igen! Olyan országot teremtenék magam köré, ahol nem képtelenség falun élni!), ugyanúgy vágynék-szeretnék gyereket, és imádnám őket, de azért néha nagyon-nagyon jó elmenni, és csak kettesben lenni. Mindenféle párkapcsolati problémára igen kellemetes megoldás lehet, ahol a felek között a szerelem, szeretet vagy tisztelet működik még.

Végezetül (mivel a pesti élményeimnek külön bejegyzést szánok) még egy kis vitatkozás. Még itthon voltunk, mikor derült égből felhívott egy régen nem látott újságíró-ismerős, hogy látta a táblát a házon, és vajon mi okból akarunk mi elköltözni. Hosszasan beszélgettünk, majd másnap felhívott, hogy annyira passzolt a témájához, amit mondtam, beleírta a véleményemet a cikkébe (jelzem: sose beszélj újságíróval, mert egyrészt úgyis megírja, másrészt meg úgyis kiforgatja. Először is: nem vagyok az olvasójuk, én ilyet soha, egy pillanatig sem állítottam. Másodszor: nem évek óta áruljuk, tavaly augusztus óta. Na mindegy, szerencsére úgysem fogja olvasni, úgyhogy nem tud belőle újabb cikket kerekíteni :-D). Ma jutottam odáig, hogy megnézzem végre, és rögtön elgondolkoztam, vajon én nem tudom elmondani, hogy mit is akarok, vagy mások nem értik? Én nem azért akarok innen elköltözni, mert önmagában az óvodát vagy iskolát nem tudnánk valahogy megoldani. Azért akarok elköltözni, mert szerintem egyáltalán nem mindegy, hogy milyen óvodába, iskolába jár a gyerekem, és hogy a kötelező mellett milyen szabadon választott elfoglaltságokat kereshet magának. Biztosan szuper a höveji családi napközi, és remek lehet a közösségi számítógépezés, de... És ez a de zavar. Hogy vajon a kihelyezett tagozaton tanító kettő darab pedagógus elég választék-e ahhoz, hogy meg tudja szerettetni a gyerekemmel az olvasást, írást, számolást? Városon, ha a kis elsős december tájékán már folyton beteg, szorong, fáj a feje, a hasa, lehet tudni, hogy sürgősen iskolát kell változtatnia, amit ott meg is lehet tenni, mert van választék. Itt erre nincs lehetőség. Városon, ha egy kisgyerek szeretne zenélni, énekelni, táncolni, vagy csak szabadidőt eltölteni, sokféle erre szakosodott intézményben várják tárt karokkal, és a különféle sportágakban is kiművelődhet, ha akar. Itt erre sincs lehetőség, mert mire az iskolabusz hazahozná, már mehetne is vissza, estére jönne a menetrend szerinti járattal meg, és még akkor kezdhetne hozzá a leckéhez. Azt látom a köröttem élők gyerekeinél is, hogy aki biztosítani akarja a fia/lánya érdeklődésének megfelelő elfoglaltságot, esetleg korrepetálást, különórát, az bizony kénytelen kocsival hozni-vinni, nem kevés áldozatot vállalva ezzel. Na, ezért mondom én, hogy gyereket nevelni normálisan, úgy, hogy legyen lehetőség tehetséggondozásra, művelődésre, iskolán kívüli életre, ma Magyarországon csak városokban lehet. Tessenek velem vitatkozni, ha valakinek van eltérő tapasztalata.

Csírájában el kellett fojtanom feltámadt természetfotósi ambícióimat. A múltkor bizony arra gondoltam, hogy majd ha hazaérek, lefotózom szép sorban, ahogy madár-mama üldögél, aztán a kikelt fiókákat, majd a szárnypróbálgatást, végül a távozást. Csak épp nem számoltam azzal, hogy az ilyetén folyamatok nincsenek tekintettel rám, így arra értem haza, hogy a fészek az alábbi képet mutatja:

Az eltelt alig 10 nap alatt a mama kiköltött hét tojásából ötöt (a további kettő maradéka van a képen a fészek alján), azok szárnyat próbálgattak, majd távoztak. Nélkülem... Szóval lemaradtam, mint a borravaló :-). De örülök neki, hogy ilyen népes madár-famíliával gazdagodott a környezetünk.

És persze, azt is muszáj most rögtön elmesélnem, hogy távollétünkben micsoda luxussal sikerült gazdagodnunk. Aki megnézte a házról készült korábbi képeket, láthatta, hogy a tornác nem egészen volt (még) tökéletes: mindenféle göcsörtök, hiányosságok éktelenítették az alját, amitől nem volt igazán komfortos. Nos, ez eltűnt, immár mindenhol csodás beton borítja (na jó, tudom én, legszívesebben bontott téglát tettünk volna az aljára, szép halszálkás elrendezésben, olyan régi-fajtát, sok-sok beleégetett monogrammal-jellel, de hát... többezer okból a beton mellett kellett döntenünk). Sima, egyenes, lehet rajta húzkodni a székeket, tisztán lehet tartani rendesen, úgyhogy, ennek örömére, ma este kiültem, és itt írdogálom ezeket a sorokat:

A színén jól látszik, hol volt eredetileg is járda, és hol lett új. És persze, ember még egy csomó dolgot megoldott, míg mi csak henyéltünk, hogy még kényelmesebb, jobb legyen a ház. Most kell jönnie a vevőnek, mert amit 2001-ben elhatároztunk, hogy megcsinálunk, és "rákerült a listára", az minden készen lett :-). Tessenek drukkolni :-).

Folytatás hamarosan, tele vagyok élménnyel...

Hihetetlen dolgokra képesek a madarak. Én - mint általában a macskakedvelők - nem csípem őket különösebben, de ezen valahogy könnyekig meg bírtam hatódni.

Azt már megszoktuk, hogy a kertünk fáin mindenütt feltünedeznek ilyentájt a szárnyasállatok. Az akácunkon idén pintyek raktak fészket, és ha arra járunk, mondják a magukét veszettül, hogy menjünk már arrébb, itten családalapítás van folyamatban (nem, nem tudok róla képet mutatni, mert ma nagyon erős szél fújt, és magasan is van a fészek, erős zoom szükségeltetne a képhez, de a környező levelek folyton eléfújódtak, úgyhogy tessenek inkább elképzelni: kicsi fészek ágvillában, belőle felháborodott fejecske áll ki). A mogyoróbokron is van két fészek, egyelőre a tulajdonosokat nem sikerült rajtakapni, annyira belülre sikerült bújniuk, hogy láthatatlanok. Majd később, ha már kezdődnek a repülés-órák :-).

Namost. Ember a garázsban, az autó mellett tárolja a lomjait (tetszenek ismerni? Majd jó lesz az még valamire... és egyébként tényleg, mindig ügyeskedik valamit a szemeteiből, imádom benne ezt - is.) Ma fűnyírónapot tartott, ezért kora reggel a garázsban szöszmötölt mindenféle előkészítés ürügyén. Arra lett figyelmes, hogy valami elcikkan a tarkójánál, súrolva a haját. Hosszas nézelődés után a következők derültek ki.

Ez itten a szerszámospolc, az érdekes rajta az a néhai tesco gazdaságos kutyakajás doboz (igen, a fűrész és a vödör között megbújva):

Merthogy - és számomra ez a természet egyik csodája, ez a határtalan alkalmazkodás, persze lehet, hogy hozzáértő szerint viszont simán csak hülyeség - a dobozka belülről nézve így fest:

A madárka jön-megy, időnkét tojik egy-két tojást, és megy tovább. Én persze már halálra aggódtam magam, hogy kihűlnek a tojások, de szerencsére ember ebben is jártas, elmagyarázta, hogy előbb csak tojik, aztán, ha azzal végzett, felmegy a láza, és akkor fog majd költeni. Vagy valami ilyesmi, egészen másként mondta el, de nekem ez jött le. És akkor talán már őkegyelmét is le fogom tudni fényképezni, ahogy kikandikál, mert most csak a farka végét láttam kétszer, őt magát nem. Pedig szépséges fekete-fehér madárka, és fogalmam sincs, hogy milyen fajta, úgyhogy majd kénytelen leszek valami madarász-fórumot keresni, ha már lesz róla képem, és megkérdezni, hogy mi is fészkel a konzervdobozunkban.

Amúgy meg tudom, hogy egyre kevesebbet írok az utóbbi időben, de ennek konkrétan a találkozó az oka, meg az elmenés. Holnap reggel eltranszportáljuk a szaporulatot a mamához-papához, pénteken emberrel kettesben megyünk a találkozóra, ami persze szombaton lesz, csak előtte lopunk egy kis romantikázós-gyereknélküli időt magunknak is. Aztán jövő héten meg szingli programom lesz, szerintem annyit rágtam a barátnőm fülét, hogy de rossz nekem itthon, bezárva, folyton gyerekezve, hogy meghívott magához Pestre, sőt, még azt a csodát is elintézte, hogy szerzett jegyet a József és a színes szélesvásznú álomkabát-ra. Szóval kis pihenő, kikapcs, miegyéb jön, amit persze teljesen meg is érdemlek, és nagyon rám is fér :-).

Tehát csak a sok készülődés-szervezés miatt voltam kevesebb. Ha hazajövök, élményekkel teletöltve, le sem lehet majd lőni :-).