Mai mese a falusi életről

Újabb értelmetlen önostorozás következik. Arról van szó, hogy nekiláttam a 20 éves általános iskolai találkozónk megszervezésének. Mentek is szépen a dolgok a maguk útján, kikerültem a korábbi, hasonló szervezős dolgokkal kapcsolatos tapasztalataimból leszűrt buktatókat (nem rendelünk előre kaját, mert egy csomóan nem jönnek el, és akkor ott vagyunk megfürödve, nem szervezzük agyon, mert sokan csak beugranak, kár az erőfeszítésért, stb.), és azt gondoltam, hogy most végre minden rendben lesz.

Ám közben kitaláltam, hogy ahelyett, ami szokott lenni, hogy mindenki feláll, és elsorolja, hogy mi minden történt vele, mit csinál, hol él, stb., inkább ezen infókat előre begyűjtöm, csinálok belőle egy kis vetíthető gyűjteményt, amit mindenki megkap cd-n, hogy a találkozó szűkre szabott idejét valóban beszélgetéssel tölthessük el. Megírtam, hogy én ezt gondolom,  így szeretném, és kaptam is vissza pozitív jelzéseket, hogy jó lesz. Mivel sürget az idő, e-mailben igyekeztem kicsit fokozni az erre irányuló erőfeszítéseket, mindenféle alternatívát kínálva azoknak, akiknek nincs idejük rendesen megcsinálni (összesen mindenkitől néhány mondatot és egy-két fényképet kértem).

És annak ellenére, hogy próbáltam magam felvértezni, ma azért csak sikerült eldurrannia az agyamnak. Kaptam az egyik volt osztálytársamtól egy levelet, melyben arra hivatkozott, hogy a munkahelyén nincs ideje rá, otthon meg nincs gépe, ezért ő nem küld semmit. És tudom, hogy én vagyok a hülye, látnom kellett volna, hogy ez csak kifogás, és nem AKAR küldeni semmit. De én nem láttam. Lelkesen felhívtam, hogy akkor diktálja le nekem telefonba, képet meg szedek róla össze a neten, és meg van oldva a dolog. Mert én ilyen kis probléma-orientált vagyok, ha valaki azt mondja, hogy ez és ez a gond, igyekszem megoldani. És persze, a telefonbeszélgetés során kiderült, hogy nem kellene, hiszen a kifogás nem problémát, csak ürügyet takar.

Nekem meg eldurrant az agyam. Konkrétan nem azon, hogy nem akar küldeni, hiszen az szíve joga, az ő döntése, még akár meg is tudom érteni, ha nagyon tornásztatom rajta az agyamat. Hanem azon, hogy miért nem lehet ezt megírni, miért nem lehet ezt így megírni. Tudom, hogy rengeteg időt töltöttem már itthon, csak a gyerekeimmel, az emberektől elzárva. Tudom azt is, hogy alapvetően is aszociális vagyok, az a "megmondom az arcodba a frankót" típus, aki nem szokott kifogásokat keresgélni, meg túlzottan udvariaskodni sem. És azzal is tisztában vagyok, hogy mások nem így működnek, sőt, általában nem így működnek.

De hová tegyem akkor mindazt, amit pszichológusként tapasztaltam-megtanultam?! Az emberek egymás közötti gondjainak kilencven százaléka abból fakad, hogy nem mondanak igazat egymásnak. Hogy udvariaskodnak, színlelnek, elhallgatnak. Párkapcsolatokat mérgez meg és tesz tönkre az őszinteség hiánya. Barátságok mennek rá, ha az egyik fél nem akarja megmondani a másiknak, hogy ő nem úgy gondolja. És persze, sokszor, legtöbbször nem rosszindulat, hanem félreértelmezett féltés, aggodalom, jó szándék van a hazugságok mögött. Amikor dolgoztam, sokszor derült ki az eseteimből, hogy néhány őszinte szó egészen reménytelennek hitt helyzeteket is meg tud oldani. Vagy éppen szabadulást kínál teljesen kilátástalan kapcsolatokból. És hogy legtöbbször igenis érdemes, kell, már csak saját méltóságunk és jól-létünk érdekében is muszáj tisztázni a dolgokat.

Most komolyan: ezek után nekem vissza kell majd tanulnom a megalkuvások, kifogások, udvarias hazugságok világába? Önnön lelki egészségemet kell majd újra és újra kockára tennem, csak hogy képes legyek beilleszkedni? Jaj!

Megindult a kis fejemben a vezérhangya. Először elolvastam ezt, aztán az onnan linkelt rendeletet is. Egyáltalán nem értek a jogszabályszövegek értelmezéséhez, sőt, általában nem fogom fel, hogy miről is szólnak, mert a jogászi bikkfanyelv nekem kínai. De mintha ez azt jelentené, hogy ha akarná, az önkormányzatunk felvehetne az itteni óvodába kétéves gyerekeket is, ráadásul egycsapásra megoldódnának a korábban általam is taglalt létszámgondok, mert a meglévő két óvónő mellé az alig több gyerekre (hiszen legfeljebb öt kicsivel lennének többen, de szerintem kettő-háromnál nem kerül itt több) kaphatnának még két helyet, egy bölcsődei gondozót és egy dajkát. Ők nyilván nem csak a pár kicsivel, hanem a nagyobbakkal is foglalkozhatnának, tehát már nem lenne akkora gond, hogy jövőre kb. 20 gyerek lenne óvodás...

Kicsit zavar persze, hogy a rendelet 2010-től érvényes, vagyis a jövő tanévben még nem. Nekem pedig az lenne megoldás, ha októberben, mikor a gyed lejár, megkezdhetném mindkét lányom beszoktatását - ami persze azért is jó lenne, mert titokban nagy álmom volt, hogy mindketten azonos intézményben, együtt kezdjenek, lehetőleg egy csoportban -, és mondjuk decemberben-januárban elmehetnék dolgozni, gyes mellett, négy vagy hat órában (na jó, ha nincs más, lehet nyolc óra is). Ez pedig azt jelentené, hogy nem kell sietnünk az eladással, nem sürgős, hogy most azonnal legyen vevőnk, hanem ráérünk megvárni a válság végét, amikor ismét kelendőek lesznek az ingatlanok (már persze, ha lesz ilyen valaha). Szóval nem adnánk fel a költözést továbbra sem, de jutnánk egy lélegzetvételnyi szünethez, nem kellene azt éreznem, amit mostanában folyamatosan érzek, hogy mindjárt összecsapnak a fejem felett a hullámok, és hogy nagyon-nagyon sürgős valami megoldást találni...

Holnap becsattogok az önkormányzathoz, kérek meghallgatást a polgármestertől, kezemben a kinyomtatott szöveggel. Kíváncsi leszek, mit mond, de legfőképpen arra, hogy mit tesz a problémával.

Tessenek drukkolni! :-)

Amikor ismeretlen ismerősök megtudják, hogy mi a foglalkozásom, két kérdés szokott rögtön felmerülni (na jó, három, de az "és nem félsz a bűközőktől"-t most talán hagyjuk ki, mert egy szóval megválaszolható: nem). Elsőként általában az, hogy "és mondd csak, ezt sosem értettem, mi a különbség a pszichológus és a pszichiáter között?". Másodszor pedig mindenki előszedi, hogy amikor a barátja/barátnője/anyja/apja/testvére/ismerőse bajban volt, akkor ő is milyen nagyon jól elbeszélgetett vele, és az mennyire jó is volt, és hogy akkor a pszichológus is biztos ezt csinálja, csak pénzt is kér érte, ugye.

Lehet ezekre a kérdésekre röviden is válaszolni, meg lehet egy csomó szakzsargon alkalmazásával teljesen homályba burkolni, de az nem én lennék, ha így tennék :-). Töprengtem a picike agyammal, hogy mondjuk péterlovag igen megtisztelő érdeklődésére (még mielőtt felmerülnének a fenti kérdések :-D) hogyan tudnék valami olyasmit írni, ami (remélhetőleg) érthető, emészthető, ugyanakkor kicsit benne van minden, amit erről a témáról laikusként érdemes tudni. Találtam egy analógiát, ami, természete szerint, itt-ott talán sántít kicsit, de esetleg mégis megfoghatóbbá teszi ezt a gyakran miszticizált vagy épp túlegyszerűsített kérdést.

Kicsit tessenek elképzelni, hogy mindenki egy-egy fadarab, husáng, gerenda, bárakármi, de fából van. Amíg növekedik, addig élő fából, olyan levelet-növesztő-folyton-változó-féléből. Aztán ha felnő, kivágják, megmunkálják, és lesz belőle valami. Van, akiből csak egy bunkó, van, akiből asztal, szék, trónus, fényképkeret, vagyis lesz valami formája, funkciója.
Sokféle fafajta létezik, amik mind-mind eltérő tulajdonságokkal rendelkeznek, keménység, megmunkálhatóság, tartósság, mindenféle tekintetben. És azonos fafajtán belül is sokfélék a fák, van görcsösebb és szebb erezetű, szerkezetileg hibás és tökéletesen ép. És a funkció is meghatározza, hogy oda milyen típusú fafajták lennének a legjobbak, például gerendának a nyárfa nem a legideálisabb :-). Meg persze, a növekedés ideje, a kapott hatások, a környezet milyensége, no meg aztán a megmunkálás módja is sok sérülést, rejtett gyengeséget okozhat a fának, ami a későbbi behatásokra való reakcióját jelentősen befolyásolja.

[De jó, most veszem csak észre, az analógiával azt is meg tudom világítani, miért nem értek a gyerekekhez :-). Szóval, vannak azok a pszichológusok, akik gyerekekkel foglalkoznak, ők leginkább kertészmérnökök. Én az a fajta vagyok, aki asztalos, faszobrász, kádár, bognár, stb., egyszóval famegmunkáló, tehát aki a már halott fával foglalkozik. Ugye, nem lenne túl jó ötlet, ha hirtelen kertészkedni akarnék? :-)]

Namármost. Tegyük fel, hogy egy fadarab elkezd nem teljesen jól működni a saját funkciójában, vagy akár használhatatlanná is válik. Ilyenkor jönnek elő a fával foglalkozó szakemberek, és ideális esetben megpróbálják kideríteni, mi is a baj, és hogyan lehetne azon segíteni.

A fa lehet anyagában, szerkezetében károsodott, ilyenkor kémiai úton kell megállítani a további roncsolódást, erősebbé, szebbé tenni azt, jó esetben visszaállítani az eredeti állapotot. Ezek lehetnek felületkezelő szerek, de lehetnek mélyre ható változást előidéző anyagok is. Ezt csinálja alapesetben a pszichiáter, azaz gyógyszerekkel helyreállítja az eredeti funkciót, de attól a fa még marad husáng, gerenda, ágy, asztal, vagyis ami volt.

Lehetséges, hogy a fa azért nem működik jól, mert elege lett abból, hogy ő az, ami. Vagyis nem akar többet asztal lenni, sokkal inkább tonettszék. Vagy újra élő fává szeretne válni, ahelyett, hogy társadalmilag hasznos funkcióját ellátná. Vagy csak elege van az őt körülvevő többi fából, és máshol szeretne ugyanaz maradni. Ilyenkor lenne jó, ha szakértő segítséget kapna, azaz foglalkozna vele egy olyan famegmunkáló iparos, aki egyfelől meg tudja érezni, mi lakozik valójában a fában, meglátja az asztalban is a tonettszéket, másfelől ismeri az ahhoz szükséges technológiát, ahogyan a fa szerkezeti károsodás nélkül átalakítható a kívánt funkcióba. Ehhez általában kell magas hőmérséklet (azaz a pszichoterápia magas érzelmi hőfoka), megfelelő szerszámok-eszközök (azaz mindenféle módszer), és persze kell az a tudás, ami a szakemberben magában rejtezik (azaz a pszichoterapeuta személyisége).

A fentiekből is látható, hogy a szerkezetileg károsodott fával nem szabad, hogy csak famegmunkáló foglalkozzon, ahhoz kellenek a vegyszerek is, ugyanakkor a szerkezetileg ép, csak éppen másra vágyó fának nincs szüksége a kémiai útra, mert az esetleg inkább roncsolja, mint építi, viszont nagyon kell neki az iparos, aki segítené vágyai elérésében.

És innen talán már az is látható, mi a különbség a laikus segítő és a pszichológus között. A laikus az, aki látván a fa problémáját, fogja a saját kis szerszámos ládáját, és próbál valamit kezdeni vele. Lehet, hogy jól fog hozzá, és valóban segíti a fát abban, hogy rájöjjön a valódi rendeltetésére, de az is lehet, hogy úgy jár, mint az egyszeri ember a viccben, tetszenek emlékezni, ha el nem szúrom, fogpiszkáló... Ennél azért talán jobb lenne már az elején elhívni a szakiparost, aki nagy valószínűséggel tudja is, hogy mit csinál...

Van még egy csomó érdekes terület, ami imígyen megvilágítható a pszichológián belül is, csak tartok tőle, hogy ahogy a többi szakmászós bejegyzésem, ez is viharos unalmat fog kiváltani, úgyhogy itt inkább berekesztem magam. Találtam viszont egy nagyon szép klippet, remélem, másnak is tetszeni fog:

Voltunk már régebben is a győri állatkertben, tetszett is Dórinak, de akkor még Orsi nagyon picike volt, nem nagyon bírta élvezni a dolgot. Múlt hét közepén a nagyobbik lányom egyszer csak elkezdett arról beszélni, hogy őt a zsiráf megpuszilta, és hogy menjünk el most, azonnal oda, ahol puszizkodni lehet a zsiráffal. Hát elmentünk... :-)

Orsolya végre elég nagy kislány volt az önálló sétához, így sok mindent szemügyre tudott venni. Nagyon örültem annak, hogy itthoni magatartásával ellentétben nem félt az állatoktól, mindegyiket nagyon lelkesen üdvözölte, és meg is merte etetni őket (bár azért közben hajtogatta magának, hogy nembánt, nembánt):

(A rács miatt a képen nem igazán kivehető, itt épp egy csüngőhasút etetnek, miközben egy szemtelen kecske is próbál lecsapni a zsákmányra.) A sok-sok állat között volt egy lopott pillanatunk is, épp nyitva volt egy olyan helyiség, ami a látogatók elől amúgy el van zárva. Itt tárolják az egereket, patkányokat, miegyebeket, amik nem az emberek, hanem a hüllők kedvéért vannak ott. A gondozóhölgy nagyon kedves volt, beinvitált minket, mikor látta, hogy kukucskálunk, és a gyerekek nyelvén is elmesélte, hogy miért is van erre szükség. Dóri simizett nyuszit is, és megcsodálták a patkányokat is, félelem nélkül, hálistennek.

Megvolt persze a kötelező zsiráf-puszi is, ember adott neki egy kis csemegét,

majd a nagyon magasra nyújtózó Dóri is kapott egy nyalást a rettenetesen hosszú és lila nyelvtől:

(Ez sem a legjobb kép életemben, de az a kockás nadrág állandóan úgy állt, bárhogy helyezkedtem, hogy egyszerűen nem láttam rá a lányomra. Az a kis rózsaszín kardigán, macival, na az Dóri :-D).

A nap csúcspontja az volt, hogy rátaláltunk egy amolyan mini-vidámparkra (egy kisvonat, egy geringellő, egy pecázós-halacskás meg egy zsákbamacska volt  a kínálat), ami a lányoknak óriási élményt jelentett, mivel még nem voltak semmilyen ilyen helyen (a korábbi, búcsúban történt kudarc itt olvasható). Először a kisvonatra sikeredett felülni. Nagyon féltem, mert Dóra általában úgy működik, hogy üvöltve követeli, hogy valamit kipróbálhasson, majd ahogy megkapja az engedélyt, azonnal meggondolja magát, vagy megijed, és otthagyja a helyzetet. Namost a kisvonatról nem lehet menet közben leszállni, tehát ha indulás után retten meg, akkor megette a fene az egészet. De szerencsére nagyon élvezte, a végén alig akart belőle kiszállni:

Aztán felültünk a geringellőre is, és az is teljes tetszést aratott:

A nap ezután sajnos, fordulatot vett, mert Dóra úgy döntött, hogy akkor ő inkább már nem kíváncsi tovább az állatkertre, hanem újra fel akar ülni a vonatra, körhintára, horgászni akar, bármit, csak ne menjünk onnan tovább. Mivel eme kérése nem talált meghallgatásra, innentől kisebb-nagyobb megszakításokkal végighisztizte a sétát, egyetlen állat sem érdekelte tovább, pedig a tesója még őzikéket is etetett, és majdnem felült egy pónira is :-). A végén még megpróbáltam Dórit egy ugrálóvárral "kárpótolni", de miután nagy lelkesedéssel levettük a cipőjét, és fellépett a felfújt várra, megérezte, hogy az bizony inog, ling-leng a sok gyerek ugrálásától, és ettől úgy elbátortalanodott, hogy azonnal le akart szállni. Szóval ez sem volt túl sikeres mentés :-).

Aztán - igen, tessenek csak elítélni mélyen - a Ronald bohócos helyen ebédeltünk. Orsolya olyan természetességgel étkezett kézzel sült krumplit és csirkefalatokat a műanyag tálcáról, mintha egész életében ezt csinálta volna, Dóra pedig a csúszdás-mászókás játékot rajongta körül (persze, azért bemászni nem mert, de a szövegével minden más gyereket igyekezett elkápráztatni :-). Valószínűleg nekem lesz a legkevésbé rátermett és ügyes lányom majd az iskolában, de mindenhonnan ki fogja magát dumálni, az biztos :-D).

Tetszenek még emlékezni rá? Csak nemrégiben értekeztem arról, hogy a játékfüggőségemet a kmk-n kezdtem el kiteljesíteni. A blog szülinapján az írója felhívást tett közzé, amiben elhivatott munkakerülőket keresett, akik segítenék a munkáját, ha épp nem ér rá.

Természetesen jelentkeztem, de amolyan nemtörődöm módon. Tudni kell, hogy ez a flashjáték eléggé férfi-területnek számít, nők nem nagyon rúgnak benne labdába. Úgy voltam vele, hogy egy levelet nekem megér, bár úgysem fogok bekerülni, mert épp elég fiatal, agilis fiú fog jelentkezni, mit is keresne ott egy középkorú nő.

Nos, -sg- beválasztott a "segédszerkesztők" közé. Én vagyok az egyetlen nő a csapatban :-). És rettentően boldoggá tett, hogy ma már meg is jelent a szívem csücske, nagy olvasottságú kmk-n az én első szösszenetem.

És természetesen ez nem munka, sőt, tulajdonképpen elvárások sincsenek, de én olyan boldog vagyok attól, hogy végre csinálhatok valamit, hogy még. Igyekszem segíteni a többieknek, agyukra megyek a helyesírással, gőzerővel keresem, hogy én milyen játékot fogok megírni... szóval most kicsit úgy érzem, mintha tennék valami hasznosat is. Még ha csak más játékfüggők boldogítása céljából :-).

Feltörtem, mint a talajvíz :-).

Van itt a faluban egy játszótér is. Valamilyen pályázati pénzből csinálhatták, nem tudom a részleteket, de amikor elkészült, nagyon szép volt, meg eurokomform, meg minden. Az elején igen sok gyereket lehetett ott látni, kicsiket, nagyobbakat, ahogy használták az eszközöket. Messziről még most is szép:

Van benne hinta, libikóka, csúszda, homokozó, mászóka, sőt két pad és egy szemetes is:

Csakhát... a homokozó gyorsan veszélyessé vált, a falusi cicusok ugyanis ideális illemhelynek tekintik, nem különben a magukat önállóan sétáltató kutyák. Aztán a gyerekek helyett idővel oda szokott a helyi kemény mag, a vagány csávók gyülekezete. Előbb csak a kitett, ma már nem látható asztal és két pad kombinációt törték darabokra. Aztán nekiálltak mást is vandálkodni, elvagdosták a kötélmászókát:

Aztán előbb csak a hinták köteleit vágták le, majd mikor ezt ember pótolta, ellopták az egyik hintát is:

És persze, rettenetesen sokat szemetelnek. Mi nem sokat járunk oda, de vagy azzal foglalkozunk, hogy összeszedjük az eldobált szemetet, és a kukába rakjuk, vagy egyszerűen otthagyjuk az egészet, és nem játszunk inkább. Múlt hétfőn azért már nálam is kicsapta a biztosítékot, hogy az egész játszótér, úgy, ahogy áll, tele volt szórva üvegcseréppel. Nem csak egy-két helyen széttörték az üveget, amiből ittak, és otthagyták, nem. Gondosan széthintették olyan stratégiai pontokon, mint a homokozó, a hinta előtere és a mászóka alja. Egy lendülettel bevágódtunk a polgármesteri hivatalba, és szóltam, hogy tegyenek valamit a problémával. Szerencsére épp van közhasznú munkás, és tényleg nagyon szépen kitakarította-összeszedte az üvegtörmeléket. Azonban ez az én alapproblémámom még mindig nem segít. Ez a felvétel akárhol készülhetett volna a játszótéren, épp csak lefelé fordítottam a fényképezőgépet:

Nem tudom, ilyen kicsiben mennyire látható, de az egész terület tele van csikkekkel. Minden négyzetméterre jut belőlük legalább négy-öt. Tudom, hogy más helyeken sokkal nagyobb problémák vannak a játszóterekkel, állandóan csövesek, hajléktalanok, alkoholisták használják nem rendeltetésszerűen, de ott, városon, legalább szokott lenni alternatíva, hogy ha nem ide, akkor egy másik, bekerített, netalán őrzött játszótérre megyünk a gyerekkel. Itt ez nincs. Csak ez az egy olyan hely van, ahol esetleg némi közösségi életet élhetnének a gyerekek, esetleg a kisgyerekes anyukák. Nem bírom megérteni, hogy az egyébként a kocsmában is remekül eltársalgó-elbandázó vagány csávóknak miért kell még ezt az egyetlen helyet is tönkretenniük?!

Persze, én aztán nem panaszkodhatom. Ember előbb csak csúszdát-mászókát, aztán alá homokozót csinált, majd felkerült egy babahinta (nem olyan, ami a közösségin van, mert arra kisgyereket nem lehet felültetni), és a hét végén elkészült a lányok egyetlen olyan kívánsága, amiért eddig csak-csak eljártunk a falusi játszótérre: van már libikókánk is!

Képekben (elnézést az éjszakai felvételekért, napközben egyszerűen nem volt időm kimenni fényképezni... ha esik, a lányok idebent mindig több időmet foglalják le, mint ha kicsapom őket ridegtartásban :-D):

És ami szintén a hét vége újítása, hogy kész lett végre (csak két évet kellett rá várni :-D) a mászóka-csúszda tetejének cserépborítása is. A csajok ugyanis imádnak odafenn ácsorogni, nézelődni, a magasban elüldögélve játszani, csak eddig nyári délutánokon bizony eléggé sütötte őket a nap. Nem beszélve arról, hogy így, fedetten sokkal kuckósabb, házikósabb formája van az egésznek :-):

Úgyhogy a lányocskák jó idő esetén már folyton kint vannak, behozni is alig lehet őket. Ami miatt persze örül a szívem rendesen. Csak hát... nekem hiányzik, hogy más anyukákkal leüljek, beszélgessek, miközben a gyerekeink is együtt játszanak, egymással kicsit barátkoznak. Hiányzik az, ami az igazi játszótereket valódi közösségi térré tehetné... Ha nem tennék tönkre...

Ezt mondta rá az ember. Hát tessenek nekem megmondani, egyáltalán létezik ilyen?!

De hogy az elejéről kezdjem: Dóra lányom nem eszi meg a sütijeimet. Ha nincs benne-rajta csoki, akkor meg sem kóstolja, ha van, akkor leeszi róla a csokimázat, vagy lecsipegeti a csokidarabokat, és kész. A többi résszel egyáltalán nem törődik.

Márpedig a vasárnap nem vasárnap sütemény nélkül, legalábbis én így nevelkedtem, édesanyám legalább vasárnapokra sütött valamit (de sokszor hét közben is kaptunk finomságot). Régóta próbálkozom, hogy mégis, mi lenne az, amit Dóra hajlandó megenni. Eleinte úgy tűnt, a diós-csokis finom tésztával (családi recept) sikerem lesz, de egy kóstolás után az is a többiek sorsára jutott. Sem a csokis muffin, sem a lúdláb torta, sem a néger kocka nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, de még az általam csak nagyon finom süteményként ismert (ez az ő neve a receptkönyvben) diós-csokis-lekváros-csokimázas, szerintem a sütemények királya sem nyert hangszórót.

Múlt hét végén láttam meg a boltban akciósan ezt a csokihabot, és persze vérbeli csokiimádóként rögtön meg is kellett egyet vennem belőle. Megcsináltam, és a két lány egy emberként imádta. Még aznap este kitörpöltem (miközben a lányokat altattam, ami felettébb unalmas tevékenység, így képes némi kreatív gondolkodásra serkenteni), hogy ebből valahogyan sütit kell alkotni, hátha az végre sikert arat a családunk 3-4 éves korosztályában is (az 1-2 éves korosztály mindenféle sütire teljes lelkesedéssel reagál, így nem tekinthetjük referenciacsoportnak :-D).

És hétvégén megszületett. Nem pont úgy, ahogy elképzeltem, mert a fejemben lévő kép szerint vastagon kellene a tetejét csokiforgácsnak borítania, de mivel elkészítése közben kettő darab akadályozó tényező volt állandóan jelen, egyikük folyton nyalakodni, másikuk sétálni-csavajogni akart, így ez már, mint utolsó simítás, lemaradt a mintadarabról, de majd legközelebb.

Így néz ki:

pontosabban így nézett ki, mert mostanra már alig-alig maradt belőle :-).

Tény, hogy ez nem egy gasztroblog, sőt, nem is lesz az, tekintve, hogy csapnivaló háziasszony vagyok. Nekem a főzés kulimunka, utálom, semmi kreativitás belém ilyen téren nem szorult (más kérdés, hogy imádok egy-két gasztroblogot, főleg Eszterét, és élvezettel olvasom is, de ettől még nem változik meg a saját hozzáállásom a témához). Ha valamit főzni akarok, megnézem a szakácskönyvben, ha ott nincs, az interneten, vagy - jó szokás szerint - igénybe veszem a telefonos segítséget, és megkérdezem anyukámat. De ezt az egy receptet azért leközlöm, már csak azért, mert életem első - és szerintem egyetlen - önálló, saját alkotása :-). Persze lehet, hogy valaki már csinált ilyet, vagy nagyon hasonlót, de akkor pusztán a szinkronicitásra gondolhatok, mert én nem olvastam ilyen receptet máshol.

Először is kell hozzá egy kakaós piskótatorta (a szerencsések, akik készen veszik, igen gyorsan tudják elkészíteni a komplett tortát, én ennen kezemmel sütöttem, négy tojásos vizes piskótából, egy evőkanál kakaóval). Ennek akkorának kell lennie, mint a kapcsos tortaformánk. Ezután főztem egy kakaós krémet: egy evőkanál kakaót előbb nagyon picike tejjel csomómentesen elkevertem, majd hozzáadtam még három decit, és feltettem melegedni. Közben húsz deka cukrot, egy vaníliás cukrot elkevertem két egész tojással és egy zacskó (10 g) zselatinnal. Amikor felforrt a kakaós tej, hozzákevertem a tojásos-cukros dolgot, és éppen csak egy pillanatig hagytam felforrni, majd betettem egy lavór hideg vízbe. Két deci tejszínt és két deci tejet keverőtálba öntöttem, hozzáadtam két doboz csokis habport a fenti márkából, és előbb lassan, majd gyorsan habbá vertem. A piskótát három lapra vágtam, kakaós sziruppal (1 evőkanál kakaó, 1 evőkanál cukor, kb. fél deci forró víz összekeverve) meglocsoltam a lapokat. A kihűlt főzött krémbe nagyon óvatosan, hogy ne nagyon törjön, belekevertem a csokis habot (a keverék ilyenkor még elég folyós, ne tessenek megijedni). Az első tortalapot beletettem a tortaformába, ráöntöttem a krém egy részét, majd második lap, krém, harmadik lap, és megint krém. Itt kellett volna a csokiforgács jó bőven, de hát, mint említettem, ez maradt el. Aztán az egészet egy órára hűtőbe tettem, és kész is volt.

Szerintem - bár saját dolgunkat nem szabadna dicsérni - eléggé felséges lett. A holland kakaópor megtette a magáét, a habpor szintén. Könnyű, nem olyan, mint a vajas-krémes csokitorták, habos, és rettenetesen, bűnre csábítóan csokoládés.

Azért, ha valaki arra vetemedne, hogy megcsinálja, kérem, jelezze vissza, hogy ízlett. Köszönöm!

Az egész egy képpel kezdődött. A mostani hálószobánk előzőleg Dóri gyerekszobája volt, azelőtt pedig amolyan nappali-dolgozószobaként funkcionált, épp ezért a falakon körben mindenféle képek voltak, régi családi fotóktól kezdve grafikákig minden. Amikor gyerekszoba lett belőle, a dekoráció maradt, mert a kis csecsemő kedvéért nem vettük le őket, máshová úgysem fértek volna el. Aztán eljött az idő, hogy Dórit átköltöztessük a kisszobába, vettünk is oda gyerekképeket (Micimackót, csak aztán kikövetelte a hercegnőket is mellé). Igenám, de Dóri belázadt. Valamiért nagyon megmozgatta a fantáziáját egy grafika, ami a nagyvázsonyi Kinizsi-várról készült. Amikor átpakoltuk, megcsökönylötte magát, hogy márpedig neki az a kép kell az ágya fölé, különben csináljuk vissza az egész szoba-cserét, nem költözik át. Úgyhogy megkapta a képet, és megígértem neki, hogy egyszer elmegyünk, és élőben is megnézheti a lakótornyot (ezt a szót még egész kicsiként tanulta meg, mikor sorra el kellett mesélnem, mit is ábrázolnak a képek a szobája falán. A másik ilyen volt a dédipapa, mert róla volt ott nagyon sok kép).

Az ígéret szép szó, csak közben meg kellett várni, míg Orsi is elég naggyá serdül egy ekkora út elviseléséhez, tőlünk Nagyvázsony ugyanis két órás autóútra van. Múlt hét szombaton felkerekedtünk, beültünk a kék autóba, és elkocsikáztunk odáig. A lányok nagy lelkesedéssel indultak neki a túrának, igaz, a lendület a vár körbesétálásakor elfogyott (elég sok a lépcső már az elején is, és a sok terméskő bizony nem a kis járdához szokott lábukhoz van méretezve), a lakótoronyba érve gyakorlatilag végigcipeltük őket a csigalépcsőkön. Két napig éreztem a combomban Orsi súlyát, ember meg a térdét fájlalta Dóri 16 kilójától :-). Viszont nagyon élvezték, még mindig beszélnek róla. Tetszett nekik a lovagi páncél, a nagy ládák az asszonyszobában, a vitrinekben látható tárgyak. Nem tetszett viszont a csigalépcső zsúfoltsága, és a sok ember sem.

Itt a torony, alulnézetből, ahogy a tövétől felnéztünk rá:

Be kell valljam, kicsit csaltunk, mert csak a második emeletig kutyagoltunk fel, a felső szint és az ágyúterasz kimaradt. Majd legközelebb.

Csináltam egy olyan képet is, ami hasonlít a Dóri falán látható grafikára (holnap azt is lefényképezem, hogy látszódjon az összefüggés):

És külön inka30 nevű kommentelőnk kedvéért itt egy kép, hármunkról (nehezményezte ugyanis, hogy emberről és a lányokról van kép a blogon, rólam meg sosincs, ennek az az egyszerű magyarázata, hogy én szoktam fényképezni, de most külön az ő kedvéért ember kénytelen volt megemberelni magát, és elkattintani az egyébként fullautomata gépet :-D):

Roppant előrelátó akartam lenni a kirándulás megtervezésekor, így előre kinéztem, hogy Nagyvázsonyban hol fogunk enni (melegétel-utalvánnyal szoktunk fizetni az éttermekben, így olyat kell keresni, ahol azt elfogadják). Szépen ki is írtam, meg is találtuk, hogy ebben az étteremben fogunk ebédelni, ahogy végzünk a kultúrprogrammal, és majd a lányok szépen kialusszák magukat a két órás hazaúton. Ez volt a terv. A kiírás szerint az étterem 10 órakor nyit ki. Fél tizenkettőkor léptünk be, úgy számoltuk, délre ételt kapunk, fél egykor indulunk, és minden nagyszerű lesz. Hát igen. Az étterem töküres volt, de gondoltuk, csak a korai időpont miatt. Beléptünkkor egy hölgy jött elénk rémült arccal, majd mikor közöltük, hogy enni szeretnénk, még jobban megijedt, és beszaladt a konyhába, hogy jön egy pillanat múlva. Azzal a hírrel került elő, hogy ők még nem készültek el, csak frissensülteket tudnának adni, egy-két félét, sem a levesek, sem semmi más étel nincs még kész. Köszöntük szépen, és eljöttünk.

Kicsit kiakadtam ezen. Ha ők tíz órától nyitva vannak, és fél tizenkettőkor még nem tudnak enni adni, akkor vajon miből élnek? Ez bizony a ballagások hétvégéje volt, amikor a normális éttermek általában dugig vannak vendéggel. Tessenek nekem megmondani, ha egy étterem tíztől van nyitva, akkor vajon mikortól lehet egy vendégnek bemenni enni? Fél kettőtől?!

Na mindegy, elindultunk hazafelé, és a Somló lábánál ebédeltünk meg egy kedves panzióban, nagyon finomat. Mi voltunk az egyetlen vendégek, úgyhogy extra kiszolgálást kaptunk, csak hát a kajautalványaink maradtak meg, mert annyira nem voltam előrelátó, hogy az útvonal összes elfogadóhelyét kiírjam. Ide csak beestünk, mert már fél egyre járt, és szerettük volna, ha a lányok azért valamennyit alszanak is hazafelé (ez egyébként meg is történt).

Mindent összevéve igen sikeres nap volt, jól éreztük magunkat, rendesen elfáradtunk, Dóra láthatta végre a lakótornyot élőben is (és majd ha kicsit nagyobbak lesznek, megint visszamegyünk, hogy a történetből is többet felfogjanak, mert tartok tőle, most azért nem túl sok tudnivalót sikerült az ő nyelvükre lefordítani), én pedig gazdagabb lettem egy újabb betartott ígérettel :-).

Tegnap óta forr bennem a méreg, úgyhogy most terápiásan kiírom magamból. Tessenek csak nyugodtan átugrani, de aki elolvassa, az kérem, reagáljon rá: most igazam van, vagy igazam van?!

Felhívott tegnap az egyik ingatlanügynökünk (a másik még erre sem szokott vetemedni). Először azt hittem, hozni akar valakit, de kiderült, hogy csak beszélgetni akart velem. Arról akart meggyőzni, hogy ő igazán mindent megtesz, de hát egyfelől most alig-alig vannak vevők, pedig a május szokott az igazi dömping lenni, amikor sorban állnak az érdeklődők (ezt én is tudom, szoktam olvasni ilyen témájú cikkeket). Másfelől viszont... na, és ezen durrant el az agyam.

Eddig összesen (tavaly augusztus óta) három érdeklődőt hozott hozzánk (az utcáról ennél kettővel többen estek be hozzánk házat nézni). Én mindegyik után kérdezősködtem tőle, hogy vajon mi nem tetszik a kedves érdeklődőknek. Most aztán megkaptam, elmondta. Merthogy ő hiába mutatja meg a házunkat, a szűkebb érdeklődési körbe ezt senki nem vonja be. Azt mondják, hogy sötét, meg hogy nagy hátránya, hogy egymásból nyílnak a szobák, át kell járni rajtuk...

És ezen azóta is dühöngök. Ez itten egy régi parasztház. Egy régi, hosszú parasztház. Iderakom még egyszer az alaprajzot, abból is jól látszik, hogy ennél klasszikusabb háromosztatú parasztházat keresve sem lehetne találni (a konyha-fürdőszoba régen istálló volt, azért háromosztatú, mert az előszobánál volt a bejárat, régen az volt a konyha, a mostani hálónk volt a lakószoba, a nappalink a tisztaszoba, oszt passz).

Annyit átalakítottunk rajta, hogy elkülönítettünk egy külön kis hálószobát (nálunk ezt használják most a gyerekek, de régebben mi is aludtunk benne, isteni, keletre néz az ablaka, a kelő nappal lehet együtt kelni), az eléggé szeparált, nem kell átmenni rajta. A nappalin sem kell átmenni sehová. Igen, van egy szoba, amin át kell járni, ha valaki a konyhába igyekszik, de nem muszáj, hogy az legyen a hálószoba, sőt. Amíg nem voltak kölkek, mi azt használtuk dolgozó-társalgó szobának, annak is remekül bevált. De amikor az volt Dóri szobája, akkor meg esténként egyszerűen körbejártunk, kimentünk az egyik ajtón, bementünk a másikon, nem volt olyan nagy cucc. Aki meg nem akar megfázni, az - bár szerintem ez barbárság - végső esetben beüvegeztetheti a tornácot, és járhat körbe-körbe. Ennél sokkal de sokkal rosszabb elrendezésű panelek is vannak, hát nem?
A másik meg a sötétség. Ez egy parasztház, egy 130 éves parasztház. Akkoriban nem volt szempont, hogy legyen elég fény a házban, látástól vakulásig dolgoztak kinn, a földeken, vagy akárhol, a házban aludtak, ettek, legfeljebb gyertyát-lámpát gyújtottak. Nem, tényleg nincsenek óriási ablakok a házon. De a nappali nagyon világos, déli ablakokkal, a lányok szobája megint nagyon világos, mert arra a kicsi szobára elégséges egyetlen ablak a világossághoz. Igen, a hálószobánk tényleg sötét, és a konyha sem az a kimondott fényár. Valóban. De vajon mit kellett volna tennünk? Megerőszakolni ezt a szép kis parasztházat, és óriási ablakokat beépíteni? Vagy lakhatatlanná tenni azzal, hogy olyan falakra is teszünk ablakokat, ahová amúgy normál esetben szekrényt, bútort szántunk? Mi azt választottuk, hogy maradtak az eredeti ablaknyílások, viszont a lakás minden pontját bőségesen elláttuk helyi világítással. A konyhapult felett végig lámpák vannak, az asztal felett ott a lámpa, a hálószobában a mennyezeten két, a falakon körbe még három lámpa található. Ha szükséges, mindenhol, ahol csinál valamit az ember (asztalnál, foteloknál, ágynál), kapcsolható elégséges fény.

Tudom én, persze, hogy ez a "lakjunk parasztházban" egy rétegműfaj. És hogy ebből is kétféle létezik, az, aki beleteszi a műanyag ablakot, és átépít-kibont-hozzátold, csak hogy kényelmes legyen, meg aki csak természetes anyagokkal, a régit megtartva, épp csak kicsit átalakítva újít fel. Tudom azt is, hogy nem tetszik ez sok mindenkinek, sőt, igen kevés embernek tetszik csak.

De kérem szépen. Aki egy ingatlanügynöknél látja, hogy ez egy parasztház, olvassa a bőséges leírást, látja az alaprajzot, látja a képeket, az mégis, mit vár el? Miért nem megy akkor inkább a tucatjával eladó tízszer tizes kockaházat megnézni, az nem egyvégtében szobás, körbejárható, világos, sőt, még kémény is van benne...

Hát nincs igazam?!

Amikor valaki pszichológus szeretne lenni, az szerencsés esetben a képzése során részt vesz önismereti foglalkozásokon (a szerencsés eset azt jelenti, hogy ha meg tudja fizetni, mivel az egyetemi képzésnek ez nem része, sajnos). Ezek során meg kell tudnia, melyek azok a területek, amik számára - személyes érintettsége, megoldatlan konfliktusai miatt - segítőként nehézséget jelentenek, vagyis ahol nem tud elég hatékony lenni, mivel ő maga sem oldotta meg sikeresen a saját hasonló problémáját. Ezeket nevezik "vakfoltnak".

Számomra elég hamar kiderült, hogy nem vagyok képes mit kezdeni a gyásszal. Nem a halállal, azzal nincs bajom (bár tény, hogy nem tudnék a Hospice-ban dolgozni), az elmúlás, mint az élet része teljesen rendben levő dolognak látszik. Ami nekem nehézséget okozott, az az ittmaradók segítése, hogy megéljék-feldolgozzák, hogy elment, nincs többé a számukra fontos személy. Igyekeztem a saját ezirányú problémámat feldolgozni, megélni a korábban nem átélt, szőnyeg alá söpört gyászomat, de éreztem, hogy valahogy nem megy igazán, ezen a területen nagyon sok hiányosságom van.

Nem véletlen, hogy a börtönben rettegtem a halálhírektől. A fogvatartottak leveleit - ez nem titok - biztonsági okból ellenőrizni kell, azaz átolvassák, átnézik az ezzel foglalkozó kollégák. A beérkező gyásztáviratok, temetési értesítők tartalmáról tehát hamarabb tud a személyzet, mint az érintett elítélt. Mint pszichológusnak, természetesen kéznél kell lennem, egyfelől maga a hír közlése is lehetett a feladatom, de ha az nem is az én dolgom volt, utána mindenképpen beszéltem az adott fogvatartottal, leggyakrabban annak eldöntése végett, hogy engedélyezhető-e a temetésen való részvétele. (Ennek további technikai részleteibe inkább nem mennék bele, a lényeg, hogy elég gyakran kerültem abba a helyzetbe, hogy a veszteséggel éppen csak szembesült emberrel kelljen beszélgetnem.)

Szerencsére időközben beíratkoztam némi továbbképzésre (a pszichológusoknak ugyanúgy szakvizsgázniuk kell, mint az orvosoknak), és mint számomra leginkább kézenfekvőt, a krízistanácsadást választottam szakiránynak. Itt sokszor és sok oldalról beszéltünk a halálról, haldoklásról, gyászról, épp ezért az ide vonatkozó szakirodalomban is mélyebben elmerültem. Amikor témát kellett választani a szakdolgozathoz, teljesen egyértelmű volt: a gyászról fogok írni.

Nem tudtam azonban kiszakadni az általam űzött sajátos terület vonzásából, tehát nem csak úgy, egyszerűen gyászról akartam írni. Engem az a speciális terület érdekelt, hogy hogyan éli meg a gyászát az, aki saját maga tehet róla. Az emberöléseknek van egy egészen speciális változata: amikor valaki azt öli meg, akit a legjobban szeret (és persze, ezzel egyidejűleg nagy valószínűséggel a legjobban gyűlöl is egyszerre, másként nem őt, hanem saját magát ölné meg egy konfliktushelyzetben). Két elítélt is volt, akikkel már hosszabb ideje beszélgettem, bár nem erről a témáról. Egyikük élete szerelmét, az akkor már tőle elvált feleségét ölte meg, másikuk az édesanyját. Nem volt túl nehéz megkérnem őket arra, beszéljenek arról, hogyan is jutottak el a bűncselekmény elkövetéséig, és hogy az azóta eltelt években hogyan élték meg az egyszerre gyászt és bűntudatot is jelentő hiányt.

Ebből a két történetből, és az azt követő tanácsadásból sokkal többet tanultam meg a gyászról, a bűntudatról és a gyilkosságról, mint az összes (egyébként kiváló, rendkívül használható, olvasmányos és érdekes) szakirodalomból együttvéve. Rengeteg olyan érzelemmel lettem gazdagabb, amik azóta is velem vannak. És nagyon sok dolgot megtudtam önmagamról, a saját gyásszal kapcsolatos dolgaimról is. Azóta nem számít "vakfoltnak" nekem a gyász.

(Akit ennél bővebben érdekel, az ELTE Pszichológiai Intézetének könyvtárában D-1728 szám alatt megtalálja a szakdolimat :-P.)

És aki nem megkerülhető a témában, és halála, elmúlása rettentő űrt hagyott maga után: