Mai mese a falusi életről

Elkészült ám a gardrób, már jó régen, csak szegényke nem igazán fotogén. Próbálgattam én, de ha a szoba végéből fényképezem, csak az ajtó látszik, ha meg belülről próbálkozom, akkor meg csak a polcok egy része, az akasztós résszel, és eléggé vérszegénynek tűnik úgy. Pedig gyönyörű, és nagyon-nagyon praktikus, és telepakoltuk mindenféle, a lakásban ezerfelé hányódott volt holmival, és még mindig félig üres (vagy félig tele van, mint tudjuk), szóval nagyszerű lett. Egészen nagyon imádom, de tényleg.

A héten meg felhívott a kiemelt ügyek osztályáról az ügyintéző hölgy, és neki is szóvá tettem, hogy miért vagyok én kiemelt ügy, mikor a jogszabály már nem vonatkozik rám. Annyi volt a reakciója összesen, hogy ő is oda tartozik, mivel ott dolgozik, és egyáltalán nem baj, ha valaki oda tartozik, sőt, még jó is. Mondtam neki, hogy ezt én értem, hogy hátrányom nincs belőle, de ha egyszer jogszabály szerint nem vagyok már az, akkor miért? Nem vette a lapot, továbbra is csak azt bizonygatta, hogy nem baj az nekem. És tényleg elbizonytalanodtam, hogy most én vagyok a hülye, vagy én vagyok a hülye?! Mert értem én, hogy nem hátrány, csak hát én úgy vagyok összerakva, hogy tartsuk csak be szépen a szabályokat, mert a szabál az szabál. Márpedig ha az a szabál, hogy az tartozik oda, akire vonatkozik a paragrafus, akire meg nem, az nem, akkor nekem ott semmi keresnivalóm. De úgy tűnik, hogy ezzel a véleményemmel egyedül maradtam. Elvileg jövő hétre már postázódik az én kis adószámom, úgyhogy nem is érdekel, legyen az ő gondjuk, hogy jogszabály-ellenesen járnak el. Úgyis ők ellenőrzik saját magukat...

Hamarosan hat és négy évesek lesznek a lányok. Bezony. Nekem olyan, mintha még csak most lett volna, hogy Dóri a pocakomban lakott, aztán már négy foga kihullott, olyan nagylány. Orsolya meg időnként teljesen kétségbe ejt, és megnevettet a szövegeivel. Igen határozott egyéniség, kifejezetten erős elvekkel a kis fejecskéjében. Példának okáért úgy gondolja, hogy nem én vagy az apjuk vagyunk a főnökök, hanem ők ketten, Dórival. Ezt sűrűn hangoztatja is, mindannyiszor, mikor valami nézeteltérés támad közöttünk, például a takarodó időpontját, vagy a felveendő ruha mennyiségét és milyenségét illetően. De a legjobban azt imádom, mikor nekiáll osztani a tesóját, hogy mi helyes és mi nem. Ma például ő magyarázta meg Dórinak, miért nem viheti ki a benti játékait az udvarra. Igaz, az indoklás nagyjából kimerült abban, hogy a benti játékkal csak bent játszunk, és kész (előtte én hosszasan magyarázgattam a koszos lesz, elviszi a kutya, kint hagyod a homokban kérdéskörökben, de úgy tűnik, a racionális érvelés nem az ő világa). De akkor is imádni való, ahogy a tőlem hallottakat igyekszik hasznosítani.

Most épp dolgoznom kéne ezerrel, rettentő sok a munkám, és nem is szeretem, úgyhogy nagyon lassan érem utol magam. Ráadásul másfél hete meg vagyok fázva, ami nem akar elmúlni sehogy sem, vagyis el kellene végre gondolkoznom rajta, mit akarok üzenni magamnak a betegségemmel. Mert már azért nagyon elegem van belőle, egyik nap jobban vagyok, kezdek örülni, aztán a másik nap már megint rosszabbul. Ember sem nagyon bírja már, folyamatosan noszogtat, hogy szedjek gyógyszert, menjek orvoshoz, pedig nagy bajom tényleg nincs, végig nem volt lázam egy csepp sem, és igazából egy picit sem mennek túl a tüneteim egy normál megfázáson, csak folyik az orrom, meg köhögök, ennyivel azért egy felnőtt ember nem rohangál orvoshoz. Gyógyszert meg a gyógyteán kívül mit lehet erre szedni? Néha spriccelek az orromba, ha nagyon folyik, meg eszem mézet, oszt részemről passz. Nem látom értelmét a különféle köhögéscsillapítóknak, nekem még egyik sem csillapította soha a köhögésemet, a kakukkfű meg sokkal hatékonyabb az összesnél.

Micike meg teljesen családtaggá vált. Már el sem tudnám képzelni, hogy nem fogad hangos óbégatással, mikor hazajövök, nem gömbölyödik mellém, ha leülök, és éjszaka nem dorombol hangosan, mikor kihozom a lányok szobájából. Mert ott szokta első álomra hajtani a fejét, őket dorombolja kötelességtudóan álomba, majd ha én megyek aludni, és előtte betérek betakargatni a mindig kitakarózó lánykákat, elvárja, hogy ölben szállítsam ki őfelségét, hogy mellettem is aludhasson egy sort. Hajnalban meg kötelességtudóan ébreszti embert, mert tudja már, hogy én ugyan akkor sem ébredek fel olyan korán, ha ágyút sütöget mellettem. Ember viszont nyuszimód alszik, neki elég, ha a cicuskánk finoman figyelmezteti rá, mi a kötelessége: