Mai mese a falusi életről

Visszatértem :-).

Rögtön egy élménybeszámoló, múlt hét végéről maradt el. Az volt eredetileg betervezve, hogy a tavasz örömére elmegyünk biciklizni a csajokkal (mármint emberrel ketten biciklizünk, ők meg ülnek a gyerekülésekben, és élvezik), de a nagy szélre való tekintettel arra módosult, hogy elmegyünk autóval a biciklitúra tervezett végpontjára, sétálunk egyet, és jövünk haza :-). (Na jó, meg lusták is vagyunk, mint az agyag, így ha szél nem lett volna, találtunk volna más kifogást :-D.)

Ez a környék (mármint a Rábaköz) remek kavicslelőhely, épp ezért tele is van kavicsbányákkal. Ez úgy néz ki, hogy fognak egy csomó munkagépet, oszt elkezdenek ásni, és ezt addig folytatják, amíg jó nagy lyukat csinálnak a földben. Ezek a lyukak aztán, a termelés leállása után ott maradnak, további hasznosításra várva. Így lesz szépen lassan, de biztosan itt körülöttünk az ezeregy tó vidéke. Minden falu körül van egy-két-há-sok tavacska, tó, amiből a legtöbb esetben horgásztó válik (fürdésre ezek nem igazán alkalmasak, részint azért, mert eszméletlen mélyek, tíz-húsz méterig meg sem állnak, a parttól befelé nagyon gyorsan mélyülnek, részint mert rém hideg a vizük, tartós harminc fokban is tizenfokosak, részint meg mert a mederben általában rengeteg szemét is van, betonkoloncok, ottfelejtett rozsdás vasak, miegyebek). Így járt a falunk melletti tó is, a tulajdonosa alapított egy horgászegyesületet (azt hiszem, himodi horgászegyesületnek nevezik, de nem vagyok benne biztos), a tagok, akik szép éves tagdíjat fizetnek, kialakíthattak maguknak a tó partján saját stéget-horgászhelyet, és ott lógathatják a pecabotot. Évente egyszer-kétszer horgászversenyt is rendeznek. A tavat rendszeresen betelepítik halakkal, szóval utánpótlás is van, csak - ahogy egy ott horgászó helyi illetőtől megtudtuk - rettenetesen elszaporodtak a törpeharcsák, amik megeszik a kis halakat, amiből ugye, a nagy halak lennének a telepítés után...

Ettől még a tó maga gyönyörű.

 Van rajta egy kis félsziget, pici földnyelv köti csak össze a parttal, van rajta tűzrakóhely, sok-sok fa, kész vadregény.

Anno ember céges bográcsolós bulikat is csinált itt, mikor még a kettővel ezelőtti munkahelyén dolgozott. A tulajdonos jutányos áron bérbe adja, a helyi kocsma vezetője visz ki asztalokat-padokat, evőeszközt, mindenféle italt bizományba (tehát csak az elfogyasztott mennyiséget kell utólag kifizetni), a szintén helyi mobil vécés meg biztosítja a higiéniát :-). Könnyen, gyorsan megszervezhető, olcsó, és húsz-harminc-negyven ember nagyon jól tudja ott magát érezni, a természet lágy ölén. Még a folyton elegáns francia ügyvezetőnek is tetszett...

Tetszett a csajoknak is. Bebarangoltuk a félszigetet, aztán elindultunk körbe a tó körül. Megfigyeltük az öblökben az ebihalakat, néztünk pillangót.

 Orsi szavával "csavajgunk".

Kellemesen fújt a szél, sütött a nap, alig volt rajtunk kívül valaki kint, a táj meg gyönyörű. Szülőhelyem, az Alföld számomra azért elbűvölő, mert amerre csak nézünk, legfeljebb csak egy-két facsoportot látunk, ahol - mára már sajnos teljesen elhagyott - tanyák rejtőznek. Itt viszont az a szép, hogy mindenütt ligetek, erdőfoltok törik meg mezőgazdasági művelés alatt levő földek tábláit, itt egy folyócska, ott egy tó bújik meg. Virágok, kék ég, felhők, madárcsicsergés, mi kell még? :-)

A tótól nem messze áll az a fa, amibe első errejárásunkkor beleszerettem (mármint mikor anno jöttünk ide házat nézni), és azóta is minden évszakban szeretem megnézegetni. Még mindig nem tudom, konkrétan milyen féle-fajta fa, a helyiek is csak csodafaként emlegetik, mert olyan nagyon szép. Még sosem szálltam ki a kocsiból, hogy közelebbről is megcsodáljam, ezt az élményt arra tartogatom, ha végre költözünk, és utoljára búcsúzom el ettől a tájtól...

Ő az, bár ez a kép régebben, még levélbontás előtt készült:

Tessenek nekem megbocsátani, a blog nem halt meg, csak pillanatnyilag az éjszakáimat más foglalja el írás helyett. Ember és Dóra után sikerült Orsolyának is megfáznia, márpedig koránál fogva ő ezt sokkal nehezebben viseli. Éjszaka kb. harminc percenként felébred, és ha nem vagyok ott mellette, akkor nagyon üvölt, ha ott vagyok, akkor csak kicsit üvölt, és mintegy húsz-harminc perc alatt visszaalszik, hogy újra felébredjen. Pedig kérem szépen, én készültem, még fotókat is csináltam a hétvégi programról, sőt, Péter lovag kedvéért börtönös sztori is van a fejemben készen, csak hát... jó lenne egy kis szabadidő, amikor ezt betűk formájában közzé is tehetném...

Kérek szépen még egy kis türelmet...

Bár a falusi élethez nem sok köze van, de mivel a munkámról imádok beszélni, nem maradhat ki a blogból ez sem :-).

Először is szeretném tisztázni, hogy aki az amerikai filmekből látott börtönre asszociál, az nagyon messze jár a valós magyarországi képtől. Itt egészen másként működnek a börtönök, úgy törvényileg, mint építészetileg és gyakorlatilag is. Nem fogok erről hosszasan írni, mert az én munkámhoz túl sok köze nincs, de leginkább úgy lehet elképzelni egy letöltő intézetet (tehát ahol nem a bírósági ítéletre várakozó előzetesen letartóztatottak, hanem a már jogerős ítélettel rendelkező elítéltek vannak), mint egy szigorú kollégiumot vagy munkásszállást. Vannak az országban jobb és rosszabb állapotú börtönök, vannak olyanok, ahol tíz-húsz ember van egy zárkában, és van olyan, ahol egy-kettő, legfeljebb három. Ahol sokan vannak egy légtérben, ott több a konfliktus, zsarolás, zaklatás is, a kisebb férőhelyesekben - bár ott is van példa az előzőekre - általában kisebb eséllyel bántják-sanyargatják egymást a fogvatartottak.

A börtönben a pszichológus elég furcsa helyzetben van, valahol lebeg a két világ között. A büntetés-végrehajtás elvileg szakértőként alkalmazza, alapvetően a feladata az lenne, hogy jósolja be, adott elítélt hogyan fog viselkedni a büntetése alatt, illetve foglalkozzon a problémás emberekkel, akik ilyen-olyan okok miatt rászorulnak a lelki támogatásra. A lebegés abból adódik, hogy pszichológusként alapelve a titoktartás, a kliens védelme, a bizalmi kapcsolat kialakítása, míg büntetés-végrehajtási dolgozóként elsősorban az intézmény érdekeit kell szem előtt tartania. Ebből következően a többi "smasszer" gyanakodva néz a pszichológusra, részben elvből (agyturkász, csak hülye lehet), részben pedig mert az a fogvatartott érdekeit igyekszik védeni a smasszerral szemben. A fogvatartottak meg gyanakodva néznek a pszichológusra, részben elvből (nem vagyok én bolond, nem kell nekem pszichológus), részben pedig mert az a smasszerek közé tartozik, tehát csak rosszat akarhat. Az első két-három évem arra ment rá, hogy tőlem telhetően elsajátítsam ennek a kötéltáncnak a lépéseit, hogy a kecske is jóllakjon, a káposzta is megmaradjon, de én is el tudjam végezni azt, amit én igazán a munkámnak tartok.

Mert persze én nem lennék én, ha megelégednék azzal, amit a szervezet munkámul kiró. Természetesen azt is elláttam, szerintem nem is rosszul, de közben igyekeztem megtalálni azt a rést, ahol igazán pszichológus lehetek. Szerencsére a munkaköri leírásomban volt erre utalás, vagyis "megengedték", hogy a rám szabott adminisztratív-szakértői feladatok mellett terápiás beavatkozásokat is végezzek.

A pszichológiában elég sok helyütt szó esik arról, hogy a disszociális személyiségzavar (régebben pszichopátiának hívták, csak túlzottan átment a köznyelvbe negatív konnotációval a pszichopata, ezért újabb diagnosztikus rendszerekben antiszociális vagy disszociális szem.zavar lett belőle) pszichoterápiával nem igazán gyógyítható, elvégre a pszichopata három jellemzője, hogy nem szeret, nem szorong, nem tanul. Márpedig a pszichoterápia alapja, hogy legyen megfelelő erősségű-hőfokú-teherbírású kapcsolat a kliens és a terapeuta között (nem muszáj, hogy szeresse, gyűlölheti is, de kötődnie mindenképpen kell a terapeutához, különben az első nehézségnél kilép a terápiából), legyen "betegségnyomás", azaz a kliens tudja és érezze is, hogy neki valami baja van ("normális" embereknél ez szokott szorongásban is testet ölteni), és a pszichoterápián tapasztaltakat legyen képes a mindennapi életben is alkalmazni (azaz tanuljon belőle). Szóval amikor arra adtam a fejem, hogy márpedig mégis megpróbálok egy-két arra motivált elítélttel kezdeni valamit, ami talán a hosszú távú fejlődésükben pozitív változásokat okozhat, nem igazán pehelysúlyú feladatot vállaltam :-)...

Tény, hogy a rengeteg, általam megismert elítélt közül viszonylag kevés akart megváltozni. A pszichopaták (én ennél a szónál maradnék, a szem.zavart marha sokáig tart begépelni, de értse mindenki alatta a "kora serdülőkora óta a társadalmi normákkal tudatosan szembehelyezkedő, bűnözői életvitelt folytató"-t) nagy része azt gondolja önmagáról, hogy ők teljesen rendben vannak, a világ az, ami rosszul van összerakva. Ha lebuknak, az valaki más hibája, ha nagy ítéletet kapnak, akkor rossz volt az ügyvéd vagy pikkelt a bíró, és ha leülik a büntetésüket, nem tanulnak belőle, hogy többet ilyet nem szabad csinálni, hanem azt tanulják meg, hogy legközelebb ügyesebben, fifikásabban kell csinálni. Ezzel a fajta mentalitással valóban nem sokat tud kezdeni egy pszichológus, mert hát nekünk bizony az kell, hogy a kliens is akarja, nem tudunk lelki erőszakot elkövetni mások akarata ellenére :-).

Itt most tennék egy kis kitérőt, mert kezd túl sablonos lenni a kép: a börtönökben lévő elítéltek természetesen nem mind pszichopaták, sőt, nagy részben nem azok. A megélhetésileg lopók, jobb életre vágyó betörők, gondatlan elkövetők, pedofilok stb. nem ilyen személyiségzavarban szenvednek, ha van, akkor lelki deformitásuk más természetű. Amiről én írni szeretnék, az viszont annak a - nem elhanyagolható mennyiségű, de nem többségben lévő - rétegnek a terápiás megközelítése, akik valóban felmutatják a könyv szerinti antiszociális személyiségzavar tüneteit. Ők általában kifejezetten erőszakos bűncselekményért kerülnek be (rablás, zsarolás, emberölés, stb.), többségük életvitele a bűncselekmények elkövetésére alapul, rendes munkájuk, legalábbis hosszú időre sosem volt, tartós érzelmi kapcsolatunk szintén nem.

Persze azért volt olyan, aki mégis változni akart. Ki azért, mert volt annyira intelligens, hogy első bűntényesként körülnézett a börtönben, és rájött, nem akarja úgy végezni, mint az ötven éves, harmadjára visszatérő, harminc év alatt alig egy-két évet kint töltő társa, aki huszonöt évesen pont olyan lehetett, mint ő. Volt olyan is, aki nem látott be semmit, csak unatkozott, és szeretett volna beszélgetni, ám a beszélgetések során fel lehetett benne kelteni a vágyat a tartós kapcsolat kialakítására (mármint hogy majd szabad emberként képes legyen rá, hogy egy hónapnál több időt töltsön ugyanazon nő társaságában, és ne csalja meg :-D), ami elégséges volt a változás megindítására. Egy pszichopata terápiája nem kifejezetten rövid, általában két év legalább, heti rendszerességű találkozásokat számítva. Szerencsére a börtönben egy dolog egészen biztosan adott: az idő :-). Nem kell, hogy minden találkozás pontosan ötven percig tartson, mert jaj, már ott vár a másik kliens az ajtóban (hiszen akkor állítják elő az elítéltet, amikor kérem), és nem kell, hogy néhány hónap alatt eredmény legyen, mert évek állnak rendelkezésre. A börtönben - a többi elítélten kívül - leginkább az unalom az, amitől nagyon szenvednek a rabok. Minden nap egyforma, vagy majdnem egyforma, várni alig van mit, legfeljebb - ha van kivel - a havi egy beszélőt vagy a csomagot lehet. Azonos a napirend minden nap, nem változik a meló sem, és a társaság sem túl változatos :-). Egy ilyen deprivált környezetben üdítő változatosságot jelent(het) hetente egyszer elmenni a pszichológushoz, és beszélgetni vele, még ha az általa feltett kérdések sokszor dühítőek vagy nagyon zavaróak.

Az egyik legnagyobb sikerélményem ezen a területen az volt, amikor egy már szabadult, általam közel két és fél évig istápolt volt elítélt felhívott (ez azért már önmagában nagyon ritkán fordul elő), és közölte, hogy teljesen tönkretettem az egzisztenciáját. Nem igazán értettem, mire akar kilyukadni, de elég gyorsan kiderült: korábban, ha alkalmi munkára volt szüksége, elment ipari alpinistának tornyokat mosni, víztornyot foltozni, mert mint vérbeli pszichopata, természetesen nem félt a magasságtól sem. A kezelés hatására - ezt már a börtönben is tudta - eljutott odáig, hogy ugyanolyan mindennapos szorongásai lettek, mint a "normális" embereknek, épp ezért mikor megint elment volna tornyot mosni, úgy a negyedik emelet magasságában elkezdett annyira szédülni, hogy más munka után kellett néznie :-). Nos, ez számomra olyan visszajelzés, ami alapján azt gondolom: igenis lehet (és szerintem kell is) pszichopatákat eredményesen kezelni, egészen addig, hogy megtanulnak szeretni és szorongani is... (Ja, egy másik illető az esküvőjére akart volna meghívni, merthogy neki meg sikerült normális párkapcsolatra szert tennie :-D.)

Ezt itt most be is rekesztem, mert nagyon alapos okkal tartok tőle, hogy rajtam kívül ez senkit sem érdekel. Persze, szívesen mesélnék ennél konkrétabb történeteket is, de ahhoz előbb látni szeretném, mennyire nyomja le szegény blog amúgy sem túl nagy látogatottságát a téma :-).

Anno az általános iskolában volt olyan, hogy osztályfőnöki óra. Egyszer erre kellett fogalmazást készíteni abban a témában, hogy képzeljük el a felnőtt életünket. Számomra máig ható emlékként él, mikor rám került a sor a felolvasásban. Elég hangos derültséget keltett, mikor közöltem, hogy nekem bizony papucsférjem lesz, aki mindent megcsinál otthon, mert én ugyan nem fogok a háztartási munkákkal pepecselni, esetleg a gyereknevelésből kiveszem a részem, de a főzés-mosás-takarítás dolgokat majd a férjem fogja megcsinálni. Jót röhögtek rajtam...

Manapság azért ez sokszor eszembe jut. Amikor emberrel összeköltöztünk, és később, mikor papírral is szentesítettük az együttélést, elég vehemensen szorgalmaztam, hogy állapodjunk meg, kinek mi a dolga, mert így elkerülhetőek a veszekedések. Mint egy jól működő vállalatnál, a családban is kell, hogy létezzen munkamegosztás, legyenek jól körülhatárolva a területek, ne legyen átfedés a munkakörökben, és a felelősség kérdése is tisztázva legyen. Amíg mindketten dolgoztunk, és nem volt gyerekünk, működött is remekül minden. Övé a takarítás, enyém a mosás-vasalás, a főzést, rendrakást, mosogatást meg "aki épp ráér" alapon végezzük.

Talán már kiderült, nem vagyok egy házitündér, sőt, az a fajta nő sem vagyok, akit örömmel töltene el a főzés, vagy az ablakpucolás. Nem mondom, ha épp vendéget várnék, és ki akarok tenni magamért, akkor szeretek különlegeset, vagy legalább nem a megszokottat főzni, szépen megteríteni, kirittyenteni a lakást, de a napi "jaj istenem, mit is főzzek ma?" kérdéskörrel a világból ki lehet űzni. Szeretek vasalni, de nem szeretem minden második estémet csak vasalással tölteni, mert annyi a ruha, hogy a gyerek lefektetése (általában este kilenc) után azonnal elkezdve is csak éjfélre tudom befejezni. Szeretem, ha van valamennyi rend körülöttem, ha a dolgok ott vannak, ahol emlékszem, hogy lenniük kellene, de utálom, ha napjában ötször-tízszer kell rendet raknom, és a tárgyak ennek ellenére is általam teljesen valószínűtlennek tartott helyekről kerülnek elő.  Szóval nem rólam fogják megmintázni a mintaháziasszony szobrát.

Amikor terhes lettem, és itthon maradtam, eleinte nagyon élveztem, hogy nem kell minden nap hajnalban kelnem, és van időm olyan dolgok megcsinálására, amiket előtte folyton - időhiányra, lustaságra hivatkozva - halogattam. Élveztem, hogy olyan apróságokra is oda tudok figyelni, mint hogy legyen virág az asztalon, lehetőleg szépen elrendezve, vagy van időm ruhát kötni, függönyt horgolni. Egy ideig teljesen jól elvoltam a "feleség otthon" témakörben, bár ennek - a terhesség hormonális hatása, a fészekrakó madár-érzés mellett - főként az lehetett az oka, hogy érzelmileg nagyon kimerültem a munkámban, és szükségem volt feltöltődésre, kikapcsolódásra, arra, hogy valami mást csináljak.
Egy idő után azonban kezdtek aggasztó tünetek elborítani. Például kényszeres rendmániám lett, saját magamon is röhögtem, ahogy mindent azonnal visszateszek a helyére. Vagy hogy csak ebből vagy abból a bögréből vagyok hajlandó ezt vagy azt inni. Esetleg vörös köd ült az agyamra, ha elszórt zoknit találtam, vagy "valaki" betette az üvegpoharat a mosogatóba, pedig annak mellette kell lennie, mert ha beletesszük, nagyobb eséllyel törik el, és akkor jaj, nem lesz meg a hat darab belőle, az utolsó, még épségben lévő készlet is megfogyatkozik.
Kívülről, a pszichológiát tanult énemmel figyelve önmagamat rettentő röhejesnek találtam, hogy a korábban tök laza, spontán, életörömmel telt énem hogy változik át házisárkánnyá, folyton perlekedő, vagy legalábbis magában puffogó sparhelt-boszorkánnyá. És persze, közben halálra rémültem. Mindez egybe esett a gyerekszülés utáni depressziós, negatív önértékelésű, önbizalomhiányos korszakommal is, valószínűleg az egyik a másikra klasszul rá is erősített. Nem éreztem otthon magam az "anya, háziasszony, háztartásbeli feleség" szerepkörben, ettől szélsebesen elment minden önbizalmam, ami miatt fogódzkodókat, biztos pontokat kellett keresnem, így lettem egyre kényszeresebb, egyre inkább minden házimunkát magára vállaló, és azokat a saját elképzeléseim szerint tökéletesen végrehajtani akaró görcskészletté. Szenvedtem, hogy a gyerek mellett nem nagyon marad időm, energiám a házimunkára, ugyanakkor szerettem volna, legalább magamnak  bebizonyítani, hogy ha mást nem is, de legalább a házimunkát meg tudom csinálni normálisan.

Nagyon sokáig tartott, mire valahogy kikeveredtem ebből. Rá kellett jönnöm, hogy a házimunka nem egy sikerágazat. Bármennyi energiát is teszek bele, bármennyire is próbálom jól csinálni, sosem fog sikerülni. Egy különleges ebéd például két dolgot biztosan okoz: egyfelől közel nyolcvan százalék valószínűséggel a válogatós, nem túl jól evő, a megszokottat új ízekkel nem szívesen felcserélő gyerekeim nem fogják megenni, másfelől kétszer-háromszor annyi mosatlan edény marad utána, mint mondjuk egy paprikás krumpli után (amit viszont a kölkek imádnak :-D). Hiába töltök minden második estét vasalással, két nap múlva ismét pont annyi van (helyette csinálhatnám csak egy napon a héten, igaz, akkor hosszabban, de legalább három helyett hat szabad estém marad olyan dolgokra, amik viszont kikapcsolnak, szórakoztatnak, vagy amikor a tanulással foglalkozhatok). Szóval bármennyire is próbálom "tökéletesen" csinálni, mivel nem lehet befejezni, csak abbahagyni, pont olyan, mintha a tengerbe akarnék vizet hordani...

Nem, még mindig nem lelem örömömet az itthonlétben. Eszem nélkül rohannék vissza dolgozni, ha tehetném. És még mindig tudok puffogni rajta, hogy mennyivel könnyebb a pasiknak, akik ugyanazzal a végzettséggel amúgy is többet keresnek és a ranglétrán is gyorsabban haladnak előre, mint a náluk okosabb nők, ugyanakkor nem kell évekre otthon maradniuk, ha családot, gyereket szeretnének. Nem kötelességük házimunkát végezni, sőt, ha mégis végeznek, mintegy istenkirályokká válnak, akik "segítenek" a nőnek (hiszen a feladat a nőé, nem igaz, egy pasinak sosem lesz a dolga a gyerekekkel játszani, legfeljebb csak besegít a nőnek, ha szükséges :-P). Utálom, hogy bár elvileg egyenlőség van, gyakorlatilag a dolgozó nőknek, ha van családjuk, sokkal nagyobb terhet kell magukra venniük, mint a pasiknak. De azért, ennyi év htb lét után már tudok örülni annak, hogy képes vagyok, minden alkati-személyiségbeli hátrányom ellenére, normálisan háztartást vezetni, tudok örülni olyan apróságoknak is, mint hogy ma épp szabad estém van, vagy hogy még képes vagyok megszervezni egy osztálytalálkozót... Vagyis megtanultam - nagy nehezen, sok-sok önmagammal kötött kompromisszum árán - háttérbe szorítani a fene emancipált énemet, és valahonnan mélyről előszedni azt a nőies archetípust, ami az otthon maradó, gyereket nevelő anyaság pozitív szemléletéhez szükséges. Azt, aki nem akar papucsférjet, sőt, örömét leli abban, hogy kiszolgálja a munkában megfáradt emberét:-).

Sajnos, most nincs már időm megírni, amit ma akartam, viszont - mivel emailben is kaptam erre kérést - közzéteszem, hogy milyen szépséges is a házunk kívülről, meg körbe is :-). Csináltam neki egy albumot, ott lehet megtekinteni, és akár még kommentárt is lehet fűzni hozzá :-). Holnap meg, remélem, sikerül megírni, amit ma akartam... illetve már tegnap, ahogy az időt nézem, és ma fogom majd megírni :-).

Szépen kérek minden materiális alapokon gondolkozó olvasót, hagyja ki ezt a bejegyzést (vagyis az összes, azaz immár tíz olvasóm közül most rögtön kilövök nyolcat :-D). Súlyosan paranormális dolgok következnek, amik kizárólag másként gondolkodók számára érhetőek-átélhetőek.

Az történt, hogy miután hazajöttünk a nyaralásból csütörtökön, pénteken embert felhívta az apukája, és családi ügyben azonnal-máris elment Erdélybe, temetésre (mármint az ember is, meg az apukája is ment, utóbbit ember vitte kocsival). Csütörtöktől vasárnapig Orsolya aludt minden éjjel, ahogy szokott, csak letettem, elköszönt, kijöttem tőle, kicsit még játszott a pepéjével, és aludt reggelig (vagyis az események függetlenek a nyaralástól). Vasárnapról hétfőre virradóra jött haza ember, zaklatottan, sok-sok érzelemmel telítve, mint az általában családi ügyek után szokásos.

Hétfő este letettem Orsolyát este hét felé, majd kilenckor Dórát is. Orsolya tízkor felébredt, és nem volt hajlandó a kiságyában maradni. Ordított, üvöltött, sírt, úgyhogy kivettük, dédelgettük, látszott, hogy iszonyú álmos. Ölben el is bóbiskolt, de ahogy próbáltam visszavinni-visszatenni az ágyába, ismét ordítás, üvöltés. Végül a nappaliban aludtunk el kettecskén az ágyon, mellettem nyugodtan elaludt és aludt végig.
Sebaj, gondoltam, biztos jön a foga, vagy valami bújkál benne, esetleg rosszat álmodott, de majd másnap kialusszuk magunkat. Hát nem. Kedd este szintén normális időben elaludt, majd tízkor menetrendszerűen felébredt. Trükkösebb voltam, tizenegyre visszaaltattam az ágyában, megnyugodva mentem zuhanyozni, még boldogan olvastam is az ágyamban, fél egy körül lekattintottam a villanyt. Kb. tíz perce aludhattam, mikor Orsolya felébredt, és onnantól fél négyig nem is volt hajlandó aludni, a kiságyáról pedig hallani sem akart. Röhincsélt, mesélt, dalolgatott, amíg nem közelítettünk vele a gyerekszobához, annak ajtaja előtt pedig üvölteni kezdett, hogy mindent, csak oda be ne.
Szerda reggelre teljesen kimerültem, telefonban sírva könyörögtem embernek, hogy csináljon valamit, teljesen biztos vagyok benne, hogy valamit/valakit hozott magával Erdélyből, beszéljen vele, hogy vagy mondja el, mit akar, vagy menjen innen, de a gyereket hagyja aludni. Ember meg is ígérte, hogy este, ha hazaér, megpróbálkozik vele.

Namost itt még szükséges egy mellékszál beépítése a történetbe. Ember 23 évesen meghalt már (szívroham), kétszer élesztették újra, mire visszajött. Volt halálközeli élménye is, látta az alagutat, járt odaát. Azóta elég lazán kezeli ezt a test-lélek dolgot, időnként nincs odahaza, elmegy valamerre, aztán visszatér. Ez mondjuk ágyban, párnák között sem egészen veszélytelen, de például autóvezetés közben is előfordul időnként vele. Ültem már így mellette, hát mit mondjak, nekem is elég halálközeli élmény volt :-). Nem mintha rosszul vezetne, amikor nincs a testében, sőt, még sokkal jobban is, sűrű ködben, húsz méteres látótávolságnál éjszaka képes volt kilencven-száz között menni úgy, hogy minden rendben volt, a probléma csak a "felébredésnél" van, mert hosszú másodpercekig fogalma sincs róla, hogy hol is van, és mit is csinál. Na mindegy, eddig még túléltük :-). Szóval a meghalás azért nem múlt el nyomtalanul, sőt, azóta elég meghitt kapcsolatban él a szellemvilággal, látja (pontosabban érzékeli) az itt maradtakat, képes velük párbeszédre is. (És igen, én ebben eléggé hiszek, mint ahogy a reinkarnációban is, meg abban is, hogy a gyerekek bizonyos életkorig gond nélkül képesek ennek érzékelésére. Lehet hülyének nézni.)

Szerda este ember hazaérvén - akkorra Orsolya már aludt, épp Dórát fektettem - letelepedett a kedvenc rattanfotelembe, és magába szállt. Mire kijöttem a gyerekszobából, már úgy tűnt, mintha nagyon mélyen aludna. Átéltem már egy-két ilyen "utazását", tudtam, mire számítsak, bár előre megbeszéltük, hogy nem megy túl messzire. Általában onnan szoktam észrevenni, hogy nem alszik, hanem máshol jár, hogy elkezd egyre lassabban lélegezni (és ne arra tessék gondolni, hogy halkan veszi a levegőt, és nem veszem észre, vagy csak a nyugalmi percenként 16-ra lassul a légvétele, hanem arra, hogy percenként jó, ha négyet-ötöt lélegzik). Mivel én kértem, hogy oldja meg a helyzetet, gondoltam, hagyok neki rá időt. Elszívtam egy cigit, elmosogattam, majd visszamentem hozzá. Teljesen elrémültem, mert már egyáltalán nem vett levegőt (tudom én, kedves materialisták, létezik alvási apnoe, de ez nem az volt). Elkezdtem felébreszteni, simogattam-ütögettem, de legalább egy perc is eltelt, mire sikerrel jártam: kinyitotta a szemét. Láttam rajta, hogy ezúttal nem csak arról nincs fogalma, hol van, de arról sem, hogy én ki vagyok. De legalább vett újra levegőt, még ha frissen kimentett fuldokló módjára, rögtön ötösével kapkodva. Mesélt is arról, hogy mit látott-tapasztalt, de ezt most ide inkább nem írom le (már csak azért sem, mert másnap berekedt, mára pedig teljesen elment a hangja, és ebben is hiszek, vagyis hogy a betegségeinket magunk választjuk, márpedig egy teljes elnémulás akár annak a szimbolikája is lehet, hogy olyasmit mondott ki, amit nem lett volna szabad).

A lényeg a lényeg: Orsolya aznap éjjel nem ébredt fel, nyugodtan végigaludta az éjszakát, mint ahogy a következő estén is. Igaz, elaludni most épp nem szeret, ott kell vele maradni, míg álomba szenderül, vagy otthagyni, de akkor sok-sok percen át ordít, míg eléggé el nem fárad, és álomba sírja magát...

Tudom én: mindez egymástól független események véletlen egybeesése. De azért jobban örülnék, ha materialista lennék, és más magyarázatot is el tudnék képzelni a történtekre...

A nagy érdeklődésre való tekintettel megmondom a megfejtést: Michael Ende Végtelen történetében szerepel igen sűrűn az "elmesélésére más alkalommal kerül sor" kitétel :-).

A más dolgok közül az egyik, hogy a terényi házban volt néhány könyv a kedves nyaralók szórakoztatására, méghozzá igen jó könyvek. Anyukám például rögtön lecsapott erre, úgyhogy az nekem kimaradt, viszont megismerkedtem egy számomra addig ismeretlen írónővel, Brunella Gasperinivel, és a linkben szereplő könyvével, amit kedd estére ki is olvastam, dacára annak, hogy a lányaim nagyon igyekeztek nem hagyni anyának szabadidőt a művelődésre. Ritkán ragad manapság már ennyire el egy könyv, utoljára talán két éve olvastam szinte letevés nélkül egy könyvet, szóval Brunella igazán jó munkát végzett. Könnyeztem, nevettem, hangosan hahotáztam (nem szokásom), úgyhogy aki tartalmas, nevettető-elgondolkodtató olvasmányra vágyik, annak szívből tudom ajánlani.

A másik, hogy apukám révén kezembe került egy magazin, amiben cikket olvastam a passzív házról. Aki simán tudja, hogy az mi, attól elnézést kérek, lehet, hogy ez már nagyon közkeletű fogalom, de én biza, falusi elszigeteltségemben most hallottam róla először. És persze, beleszerettem, ahogy az már nálam lenni szokott, aztán itthon az interneten tájékozódva rájöttem, hogy ez is valami olyasmi, amit majd egy következő életemben fogok tudni megvalósítani. A mostani házunkból kb. a jelenlegi forgalmi értékét rászánva esetleg lehetne (óriási felfordulás árán) csinálni valami hasonlót, bár ezt csak egy szakember tudná megmondani, de hát még ha maradnánk, sem érné meg... sajnos. Pedig mennyire jó lehet! Ha majd egyszer, egy következő életemben saját házat akarok, remélem, passzív házat fogok akarni :-).

Aztán a nyaralás nagy élménye, hogy láttam a lányaimat "társas közegben", azaz más gyerekekkel, az unokatesókkal játszani. Hát... lesír szegénykékről, hogy milyen aszociális az anyukájuk. Orsi eltökélten végig félt-rettegett mindkét unokatesójától, pedig a kisebbik annyira aranyos volt, hogy csak na. Simogatta, beszélt hozzá, kézen akarta fogni... Orsolya meg csak bújt, és sivalkodott. Persze, voltak pillanatok, mikor elfelejtkezett magáról, és akkor aranyosan eljátszottak egymással, sőt kézen fogva mentek is egy kicsit, de aztán észbe kapott, hogy ő tulajdonképpen retteg mostanság mindentől (pl. mióta hazajöttünk, a két kutyánktól is, holott korábban imádta őket, az első tíz kimondott szavába benne volt a két kutya neve).
Dóra meg úgy döntött, most aztán kiéli az eddig soha felszínre nem bukkant féltékenységet. Mert ő például Orsolyára soha nem volt féltékeny, egyszer-egyszer volt olyan pillanat, hogy jobban bújt, mert a kicsi is bújt hozzánk, de sem ilyen mondata, sem ilyen tette nem volt. Most pedig az unokatesóval szemben az egész előtört belőle. Az történt ugyanis, hogy esténként a két nagylány együtt zuhanyzott, együtt hallgatták az esti mesét, és együtt feküdtek le aludni, reggel egymás után fésültem-fontam a hajukat,  sétakor egyik kezemmel egyik, másik kezemmel a másik lányt markoltam, szóval Dórának hirtelen olyan lehetett, mintha lenne egy vele egykorú tesója erre a pár napra. Tény, hogy itthon is nagyon szokta várni az estéket, mikor Orsolya már alszik, mert olyankor csak vele foglalkozok/foglalkozunk emberrel, vagyis az az ő ideje, amikor róla szól, és csakis róla az élet. És persze, ebben benne van az összebújós meseolvasás, simogatás, beszélgetés is. Az unokatesó részéről meg benne volt, hogy neki nincs itt az anyukája, Dóráé meg igen, ráadásul míg ő már leszokott a cumiról, Dórának még szabad (a két lány között tíz hónap a korkülönbség, de fizikailag legfeljebb egy centi lehet, az is inkább a fiatalabb, Dóra javára), szóval Dóra kis csecsemő, pisis még, míg ő, az unokatesó bezzeg már felnőtt nagylány. És persze, ezt nem mulasztotta el Dóra orra alá dörgölni... A két kislány úgy kakaskodott egymással, hogy csak na, Dóra azóta is emlegeti így vagy úgy. Mert azért persze nagyon szeretett vele együtt játszani is, meg beszélgetni is, meg rosszalkodni is, tehát jó is volt, meg rossz is volt... De azért remélem, legközelebb már túl lesznek ezen a szakaszon, és jól el fognak tudni játszani egymással, veszekedés nélkül.

A végére egy kis zene, nem mintha bármi köze is lenne a fent leírtakhoz, csak egyszerűen mert szép, ennyi idő után is:

Megjöttünk. Kicsit olyan érzéssel, amit Dóra lányom produkált az utolsó két napban. Előbb megkérdezte, hogy mikor megyünk haza (még kettőt kell aludni), aztán nekiállt hisztizni, hogy ne menjünk még, maradjunk ott örökre, majd kettő perccel később ismét a hazamenés iránt érdeklődött, merthogy otthon szeretne már lenni :-). Nagyon jó volt, imádtuk, és nagyon jó volt hazaérkezni is. Az elmúlt hat napban teljesen megjött a tavasz, a nárciszok már elnyílóban, az összes gyümölcsfa virágzik, bimbós az orgona és a lilaakác, ember hazaérkezvén azonnal fűnyíróra kapott, és este, kimenvén meghallottam az első tücsököt is az idén... Végre.

Naszóval, itt voltunk, Palócföldön, Balassagyarmattól kb. 20 km-nyire. Nagyon-nagyon melegen tudom ajánlani minden kisgyermekes családnak nyaralási célpontnak. Főként nagyvárosban élő gyerekeknek, akiknek a falu, a parasztház, az állatok újdonságot jelentenek (ennek persze merőben ellentmond, hogy az én falusi lányaim a tanyalátogatáskor egyemberként visongtak és féltek valamennyi, a tanyán található állattól, míg a nagyvárosban nevelkedő unokatesóik minden állatkát megsimogattak, mindennel barátkoztak, imádták az egészet :-D). A ház - néhány nüansznyi apróságtól eltekintve - tökéletes kisgyerekekhez. Van gyerekágy (nekünk ebből kettő is kellett, akárcsak etetőszékből, mivel az unokatesók közül a kisebbik alig három hónappal előzte meg Orsolyát), két kiskád, rengeteg játék, diavetítő filmekkel (ennek a kb. húsz percig tartó zivatarkor vettük nagy hasznát, mert Dóra persze a dörgéstől is fél), ceruzák-festékek, kintre homokozó játékokkal, kerti hinta, hatalmas tér futkározni, labda, tűzrakóhely (ezt sajnos, nem próbáltuk ki, valami mindig közbejött, de majd itthon megsütögetjük a kis szalonnánkat :-D), a szomszédból folyamatosan átjáró, ám nem barátkozó macskák, szép kis falu, ahol élmény sétálgatni a dimbek-dombok között (főleg ilyen megrögzött alföld-lakóknak), szóval isteni volt.

A legnagyobb élményt a nyaralásban a gyerekeknek és nekünk is a hétfő jelentette, amikor ellátogattunk a veresegyházi medveotthonba. Igazság szerint nem saját kútfőből eredt az ötlet, hanem ezt is az Anna, Peti és Gergőben olvastuk (nem tudok elég hálás lenni Bartos Erikának a könyveiért). Mivel apukám szerint semmilyen programot nem lehet csinálni a kisgyerekekkel (vagyis nem lehet velük várost nézni, múzeumba menni, ez tény), ezért a helyszínen kellett rögtönözni, amit ember gps-készüléke könnyített meg. Az dobta ki a medveotthont, mint környékbeli állatkertet, és azonnal fellelkesedtem, hogy menjünk el. Elég messze, kanyargós utakon lehetett oda eljutni, de a mi kölkeink eléggé élvezték, nem volt gond vele. A medveotthon pedig csodaszép. Nem tudom, ki tervezte-rendezte-szépítgette, de nagyon tudja, mi kell a gyerekeknek - szerencsére. Nem csak macikat és farkasokat lehet nézegetni, hanem hosszú fakanalakról lehet a helyszínen vásárolható mézet etetni az azt nagyon lelkesen fogyasztó medvékkel. Készült néhány kép is a medveetetésről, sajnos, azt nem nagyon tudom visszaadni, hogy milyen átszellemült, boldog arcot vágott az összes gyerek, mikor épp az általa nyújtott kanálról nyalakodtak a bundások.

Ezek a medvék kiöregedett "nyugdíjasok", idekerülésükkor mindegyiket ivartalanítják. Azaz itt nincsenek bocsok, kismedvék, csak és kizárólag öreg mackók, akik itt-ott-amott végigdolgozták az életüket. Komolyan mondom, ilyen öregek-otthonában én is szívesen éldegélnék. Aki a medveotthont megálmodta, nem csak a medvékre gondolt, hanem arra is, hogy a gyerekeknek mi a jó. Van itt fantasztikusan érdekes, jó és szépen karbantartott játszótér (mászókákkal, csúszdákkal, hintákkal, és a lényeg a többes szám, azaz nem kell órákig sorban állni, mint más állatkertben, egy-egy dolog igénybe vételéhez):

Szerintem jól látszik a boldogság a képen :-). És persze, arra is gondoltak, hogy a gyerekek szeretik meg is simogatni az állatokat, és bár az igazi, élő macikat természetesen nem lehet megérinteni (a nagyon erős drótok mellett villanypásztor is gondoskodik erről), azért csak lehetővé teszik, hogy legyen egy kis simi-élmény:

Szuper a hely, komolyan mondom. Ha nem lenne olyan nagyon messzire, minden második hétvégén oda járnánk, míg meg nem unnánk egészen :-). Ja igen, és az áraik is igen barátiak, nem kell otthagyni néhány havi fizetést az élményért.

Nagyon sajnáltam, hogy a macis program teljes sikere után jött egy kis feketeleves: meg akartunk ebédelni, ott, Veresegyházon, étteremben. A maciktól jövet az első nekem tetsző étterem zárva volt, mert ők hétfőn szünnapot tartanak, beestünk hát a második utunkba kerülőbe. Délben nyitottak, 12 után öt perccel érkeztünk, a hölgy készségesen hozott két etetőszéket, sőt, színes ceruzák és kifestők is voltak kitéve kisasztallal-kisszékkel, szóval családbarátnak nézett ki a dolog. Azt gondoltuk, gyorsan megebédelünk, aztán irány vissza Terénybe, az úton a kölkek jót alszanak, minden oké lesz. Nos, miután a hölgy nagy nehezen felvette a rendelést (na jó, ő azt mondta, azt várta, hogy mindenki együtt legyen az asztalnál, de könyörgöm, négy tökfáradt kislánnyal hogy a csudába üljünk le egyszerre? Folyamatosan mást sem csináltunk, csak járkáltunk velük, mert akinek van gyereke, az tudja, hogy ebéd előtt egy éhes, álmos, fáradt gyerekben elkezd dolgozni a világ minden energiája, és egy percre sem tud megülni a fenekén), gondoltuk, negyedóra-félóra, és már itt sem vagyunk (hozzáteszem, gyakorlatilag semmi bonyolultat nem rendeltünk). Ehhez képest majdnem másfél órát várakoztunk, a végén már cafatokban lógó idegekkel (ld. fent, egyre éhesebb, egyre álmosabb, egyre fáradtabb gyerekek, akik az étterem belsejét már teljesen felderítették, és még unatkoznak is), mire megérkezett a rendelés, nem is hoztak ki mindent, és a kaja egy része ehetetlenül hideg volt. A felszolgáló hölgy az utolsó negyedóra alatt már nem is mert kijönni a vendégtérbe, csak a lengőajtó ablakocskáján leselkedett, nehogy megkérdezzük még egyszer, hogy mikorra tervezi kihozni az ételt. Zsúfoltságra nem hivatkozhatott, hiszen rajtunk kívül még egyetlen másik család volt, anya-apa két kisgyerekkel (nekik már nem jutott gyerekszék, egy ekkora étteremben csak kettőt! tartanak), akik szintén a maciktól jöttek. Azok a kislányok nem voltak annyira elevenek, mint a mieink, a várakozást is jobban tűrték, és ők a másfél órán sem háborogtak annyit, mint mi, irigyeltem őket. Ember elkérte a panaszkönyvet, írt bele némi litániát, mire a hölgy felháborodva kezdte magyarázni, hogy hát így meg úgy, az előző műszak nem készült elő (aki látott már éttermet belülről, az tudja, hogy ez üres rizsa), és nem volt képes megérteni, hogy nem konkrétan az a baj, hogy várakozni kellett, hanem hogy nem mondta előre, hogy ennyit kell várni, mert akkor természetesen azonnal máshová mentünk volna. Sőt, még csak elnézést sem kért, egy pillanatig sem érezte, hogy a vendégnek kellene igazat adnia, sőt, ő volt felháborodva. Nos, ez egy azok közül a helyek közül, ahová nemhogy nem megyünk el többet, de mindenkinek ajánlani fogom, hogy messziről kerülje el. (Ha esetleg lesz folyománya a panaszkönyvnek, majd megírom :-D).

Szóval: tessenek kisgyerekekkel nyaralni menni Terénybe, ott elmenni tanyát nézni, ellátogatni a maciparkba, és messzire kerülni a fenti éttermet. Nagyjából ennyivel összefoglalható az elmúlt pár nap tanulsága :-).

Persze, történtek más dolgok is, de az egy más történet, melynek elmesélésére egy más alkalommal kerül sor (tessenek jelentkezni, aki tudja: miből idéztem - pontatlanul - a fenti mondatot? :-D).

Mivel így elutazás előtt szekérderéknyi vasalnivaló gyűlt össze, este nekiláttam, és közel három órán át csak álltam a deszka mellett. Hogy annyira ne teljen unalmasan, tévét néztem mellé, amit amúgy nem szoktam. Ezért nem is vagyok képben, hogy milyen reklámok mennek, márpedig a választott csatornán pontosan negyedóránként ezzel "kényeztetnek".

Nem mondom, ledöbbentem. Azt hiszem, eddig valahogy ez nem szúrt szemet, most viszont - talán a sok ismétléstől - egyre jobban bosszantott. Nem konkrétan ez volt, de erről szólt:

Az engem igazán irritálót biztos ismerni teccenek, egy nő arról beszél, hogy ő nem megy ráncot felvarratni, mert ettől a krémtől még ötven évesen is hú, de nagyon fiatal (azt sajnos nem találtam meg egyik videomegosztón sem).

Vasalás közben van idő gondolkodni, úgyhogy pörgött az agyam rendesen. Azon töprengtem, miért is kell ennyire sztárolni a fiatal bőrt, kinézetet, bárakármit. Miért nem lehetünk annyi idősek, amennyik vagyunk, ráncokkal, ősz hajszálakkal, szüléstől kicsit megereszkedett mellel-hassal? Miért kell pozitívnak tekinteni egy olyan tulajdonságot, a kort, ami önmagában egyáltalán nem bír valódi értékkel? Mennyivel lesz jobb feleség, anya, munkatárs, ember egy olyan nő, aki ötven évesen is húsznak akar kinézni?

Nem értem. De komolyan nem. Tény és való, hogy én még hamvas ifjúságom idején is csak több órás megfeszített munkával tudtam elérni, hogy a "legfeljebb átlagos" szépészeti kategóriába csússzak a "csúnya, visszataszító"-ból. Épp ezért rástartoltam az "érdekesen csúnya" és az "okos" kategóriákra, amiket lényegesen egyszerűbb volt elérnem :-). Én tehát nem sirathatom valahavolt ifjúságom szépségét, és át tudom érezni, hogy annak, aki mindig is a férfiak érdeklődésének középpontjában volt, veszteség a kora miatt kikerülni onnan. Ám mégsem értem. Miért nem lehet egy nő annyi idősen szép, amennyi éppen? (Sőt, a reklámokat nézegetve, míg kerestem ide illő videót, már egy férfinak sem szabad, elvégre nekik is gyártanak mindenféle feszesítőket, sőt, a plasztikai sebészeteken is egyre több a pasi.) Miért kellene örökké huszonéveseknek maradnunk?

Én nem szégyellem a koromat. Tudom, totálisan életidegen vagyok ezzel. 35 évesen, két gyerek után, 30 kilós túlsúllyal (na jó, most már csak nyolc van belőle) szembe kellett azzal néznem, hogy minduntalan lecsókolomoznak az utcán olyan lányok-fiúk, akikhez hasonlókkal nemrég még egyenrangú félként beszélgettem (ja igen, a gyerek öregít! Aki gyerekkel mászkál az utcán, azt sokkal inkább hajlamosak a tizenévesek "öregnek" nézni, mint ha anélkül jár). Tudomásul kellett vennem, hogy bizony-bizony, egyre több ősz hajszálam van, és a szemem környéke sem csak akkor ráncos, ha nevetek. És hogy a gondolkodásomban is felütötte fejét az anyai aggódás folyományaként egyfajta merevség, ami addig a pillanatig nem volt jelen, azaz testileg-lelkileg beléptem a "középkorba". Ezt érzékelvén arra jutottam, hogy itt az ideje elvetni a koromhoz már végképp nem illő bézbólsapkás-kantáros farmeres-edzőcipős öltözködést (persze, túlzásokba most sem tudok esni, a kiskosztümös-gyöngynyakláncos-magassarkús dizájn sem az én esetem). Ugyanakkor végképp elhatárolódtam a csikókoromban folyamatos szokásomtól, azaz már nem festem a hajam (régente szinte havonta volt új hajszínem, a tejfölszőkétől a feketéig), sőt, bizonyos büszkeséggel látom az őszülésemet. Amikor arckrémet veszek, fő szempont, hogy véletlenül se legyen benne Q10, neadjisten hialuronsav. Szeretném kipróbálni, hogyan lehet méltósággal megöregedni. Szeretném teljességgel átélni azt a folyamatot, ahogy telnek az évek, nem pedig kétségbeesett, hosszú távon teljesen reménytelen küzdelmet folytatni az idővel. Ezzel biztosan nem vagyok trendi, de még csak normális sem, tudom. Ám valahogy azt érzem, hogy nagyobbat vesztenék, ha ezt nem folyamatként élném meg, hanem egyszercsak, mondjuk hatvan évesen szakadna rám minden, amikor már a mindenféle csodaszerek sem tudnának annyira feszesen tartani, amikor már nem azzal kellene szembesülnöm, hogy öregszem, hanem azzal, hogy valóban megöregedtem. Az élet elválaszthatatlan része a változás és a mulandóság is. Ezzel együtt kell élnünk, akkor is, ha a divatipar épp ennek ellenkezőjét igyekszik belénk sulykolni.

Gyakran elgondolkodom ezen a gyereknevelés-bizniszen. Annyira nem vagyunk rá felkészülve. Én elég öreg koromban kerültem szembe ezzel a kérdéssel, halom tanulással, tapasztalattal magam mögött az emberi működésről. Rengeteg önismereti előzményt is sikerült felhalmoznom, és mindaddig, míg anya nem lettem, azt gondoltam, ismerem magam. Tudom, mik a gyengeségeim, mi rejlik a személyiségem sötét oldalán, és mik azok, amiktől időnként jó embernek érezhetem magam.

Sokszor nézegetem a lányaimat, a viselkedésüket. És sokszor érzem azt, hogy nagyon-nagyon rosszul csinálom. Normális állapotaimban tudom, hogy mi mindent szeretnék megadni nekik, hogy ehhez nekem mennyi mindenben kell, muszáj fejlődnöm. Hogy tudnom kellene uralkodni az indulataimon. Hogy képesnek kellene lennem higgadtnak, nyugodtnak, türelmesnek maradni. Hogy ha egyszer az eszemmel látom-tudom, hogy itt éppen egy játszma zajlik, amiben csak vesztes lehetek, akkor ki kellene tudnom lépni a helyzetből, nem eljátszani a szerepemet (ahogy azt a klienseimmel szemben számtalanszor képes vagyok/voltam megtenni), és mégis tovább kiabálok, és mégis folytatom a rám osztott szerep szerint az előadást, ami törvényszerűen végződik - hisz így írja elő a szövegkönyv - a hisztiben, sírásban, hogy később én érezzem magam rettenetesen rosszul.

Nagyon ritkán előfordul, hogy meg tudok szakítani egy-egy játszmát. Egy kis humorral, öleléssel, kedvességgel oldhatom a feszültséget, és hiszti helyett barátságos, édes, melengetős hangulatot tudok varázsolni. Ilyenkor érzem azt, hogy jól csinálom. De ez, sajnos, nagyon ritkán fordul elő. A fáradtság, az energiahiány, a napi feszültségek annyira be tudnak darálni (holott tulajdonképpen nem csinálok semmit, csak ellátom a háztartást és igyekszem a lányokkal is sokat együtt lenni), hogy képtelen vagyok elnevetni magam, amikor kellene, hogy nem tudok könnyedén venni egy-egy helyzetet, csak véresen komolyan, idegesen, kiabálva.

Elnézem Dórát. Látom, ahogy a viselkedésében mennyire ismétli az én dolgaimat. Ebben persze vannak jó dolgok is, például hogy már esténként ő is "olvas" nekem mesét, azaz a sokszor hallott Anna, Peti és Gergő-történeteket meséli el nekem, szinte szó szerint. Imádom érte. Aztán az, hogy az utcán mindenkinek hangosan köszön (és látva más, szintén falun nevelkedő gyerekek viselkedését, ez engem büszkeséggel tölt el). Vagy azt is, hogy nagyon segítőkész, mindig és mindenkinek. Iszonyú aranyos, mikor a húgát pesztrálgatja, ahogy tőlem látja. És az is ilyen, ahogy a tőlem hallott, egyáltalán nem három és fél éves mondatokat, magyarázatokat újra elmondja, és látszik, hogy érti is, miről beszél. Hogy hatalmas szókincse van. Hogy fantasztikusan kezeli a számítógépet, szerintem jobban, mint a mamája (bocsi, anyukám :-D).
De ott vannak a rosszak is: ha valami nem sikerül neki, dühöngeni kezd, dobálja a játékokat, kiabál, sír, és az első rossz tapasztalatnál feladja, nem próbálkozik tovább. Hogy ha a tesója számára nem tetsző dolgot csinál, simán rácsap. Hogy türelmetlen, hisztis, kiabálós. És persze, masszív önbizalom-hiánya is van, és ő is rettentően fél a mindenféle bogaraktól (na jó, ennek az az előzménye, hogy szombaton bejött hozzánk egy óriási lódarázs, és pont a Dóra kezében tartott pepéjét szúrta ki magának. Iszonyúan pánikba estem, kiabáltam neki, hogy dobja el a kezéből a pepét, de persze, utólag végiggondolva ennél nagyobb marhaságot nem is mondhattam volna. A pepe a biztonság forrása, ami mindig vele van, ha valami baj van, hát persze, hogy képtelenség azt mondani, hogy egy olyan helyzetben, amikor anya láthatólag halálra rémült, épp a vigasztalót dobja el magától. De akkor, ott csak a pánik volt, meg a menekülés - ahogy arrébb szállt, berohantunk a szobába mindhárman, rácsuktuk a konyhaajtót a zaklatónkra. Ember hazaérkezve bátran szembeszállt a gonosszal, és hősiesen végzett a sárkánnyal :-). Azóta Dóra az utcán is fél mindenféle repülő rovartól, még a légytől is... Tisztára, mint az anyja :-D).

Amikor bosszankodom a viselkedésén, a benne lévő dacon, öntudaton, akaratosságon, hisztis hajlamom, mindig újra és újra emlékeztetnem kell magam: ezt ő nem magától találja ki. Viselkedésével engem tükröz, nekem mutatja meg, milyen vagyok valójában.

Nagyon sokat töprengek azon, hogy tudnék jobb, különb lenni, hogy ő is más legyen. Közben pedig pontosan tudom, hogy lassacskán elkések a változással: a személyiségébe kitörölhetetlenül beleírtam önmagam sötét oldalát is.