Mai mese a falusi életről

Na, akkor jöjjenek a képek, mert már több irányból le lettem tolva, hogy húzom itt az idegeket velük. Előre bocsátom, ezek csak a belsők, külsők akkor lesznek, ha lesz normális, fényképezésre méltó napsütés. Szürke fellegek alatt, esőben-hóban nem kattintgatok.

Szóval, az első dolog, amit nagyon imádok, az ez:

Hatalmas, világos gyerekszoba, ahol kedvükre játszhatnak, rumlizhatnak, nem kell folyton elpakolni, mert kell a hely a nappaliban, mint eddig. És végre van meseolvasó-kanapé, ahol mindkét lány mellém fér, és látják is a mesekönyveket.

Ő a kandalló, aki a keresztségben a Belzebub nevet kapta a csajok és ember közös leleményeként.

Mindkét oldalon könyvespolccal szegélyezett ágy. A régi házban kénytelen-kelletlen az összes könyv a nappaliban volt, ha olvasni akartam, mert nem tudtam aludni, ki kellett szállnom az ágyból, hogy könyvet találjak magamnak (tudom, luxusproblémáim vannak :-D). Itt csak ki kell nyújtanom a kezem :-).

Fantasztikus, ember-gyártotta térelválasztó polc, a nappali és a Belzebubot is tartalmazó előtér között. Határt szab a különböző funkciójú tereknek, ugyanakkor átengedi a fényt, a konyhából is látom, hogy mit rosszalkodnak a csajok, és ráfért az összes korsónk-csecsebecsénk is. Ja, és szerintem szép is :-).

Sokfunkciós nappali, vendég leültetésére, tévénézésre, vendégszobának és mindenféle más célra is kiválóan alkalmas. Ide került - végre! - a hintaszék is, így nem csak a lányokkal az ölemben tudom használni :-).

Külön étkező, ahol a felnőttek és a gyerekek is külön asztalt kaptak :-).

Csodálatos konyha, ahol minden elfér,

és ahol végre nem kell utálnom magam, amiért folyó vízben mosogatok. A régi házban egymedencés mosogató volt, amiben nem és nem tudtam elképzelni az álló vízben való mosogatást, pedig mind a vízzel, mind az energiával jobban szeretek spórolni. Itt van minden, ami kell: két külön medence mellett még egy csöpögtető is. Új szokásunk is kialakult: én mosogatom az edényt, átpakolom az öblítővízbe, és valamelyik lányom leöblíti és a csöpögtetőre pakolja. Így az eddig a gyerekek által utált helyzetből (anya mosogat, ergo közben nem játszik velünk, nem húzza fel a nadrágot, nem simogat, stb.) kellemes együtt töltött idő és jó játék alakult.

És a jutalom a nap végén: kád a gyerekeknek, hidromasszázs zuhanykabin a felnőtteknek.

Ott hagytam abba, hogy december ötödikén volt egy nagyon lázas nagylányom, és másnap indulni akartunk a szüleimhez, a kiskorúak leadására. Természetesen Dóra lázát másnapra elfújták, úgyhogy nem volt akadálya a dolognak. Átadás-átvétel megtörtént, kaptunk finom ebédet, és mentünk is haza, csomagolni.

Vasárnap nagy munkával zsákokba kerültek a könyvek, elkezdtem átnézni az iratokat, ember meg a saját holmijait kezdte osztályozgatni, megy-marad alapon. Eszméletlen mennyiségű zsákot, dobozt töltöttünk meg a hat nap alatt. Jutott persze izgalom bőven, mert az ausztrál vevő hozta ugyan a pénzt, de ragaszkodott az ügyvéd előtti átadáshoz (mondjuk megértem, miért), az ügyvéd viszont be volt táblázva, a mi eladónk meg ragaszkodott a gyors kifizetéshez, hogy 12-én szombaton költözhessünk. De végül az ügyvéd csak szakított időt, a pénzt átvettük, azonnal befizettük a célvárosi ügyvédünk letéti számlájára, úgyhogy kedd délelőttre az adminisztratív dolgok végül is kisimultak.

Egészen sokszor elérzékenyültem a pakolás során, minden kis apróságról egy sereg emlék jutott eszembe, sajnáltam a fákat, amit otthagyunk, meg mindenfélét, amit nem tudtunk elhozni, de közben láttam, hogy ha maradni akarnánk, mennyi mindent kellene újrakezdezni (újra festeni kell, a falakat is, ablakokat is, a kerítés sem százas már, hiába telefa, stb., stb., stb.), meg valahogy bennem volt, hogy az új ház is milyen nagyon szép, szóval azért megvigasztalódtam. Volt néhány megható pillanat is pakolás közben, például amikor ezt hallgattam:

és közben a szekrény tetejéről lepakolóban találtam egy elfelejtett, valahogy ott maradt, nagy címletű bankót (mert hát persze, a pénz mindig jól jön :-D). Vagy amikor a gyerekek által régóta keresett puzzle-darab került a kezembe a könyvespolc mélyéről.

A végére már nagyon elfáradtunk, pénteken már kezem-lábam-szívem-lelkem kivolt a sok pakolástól, és csak arra vágytam, hogy legyen már végre vége, költözzünk már el. Szombat reggel remek kis havas esőre ébredtünk, volt nagy öröm. (Ennek előzménye, hogy még 2008-ban, aznap, mikor megállapodtunk az ingatlanügynökkel, este mindketten azt álmodtuk emberrel, hogy hóesésben fogunk költözködni. Akkor még reméltük, hogy azon a télen lesz ez, de egy évet késtünk. Viszont a hóesés bejött :-D). Fél tizenegykor indultunk Himodról, fél kettőre itt voltunk, úgyhogy igen jó időt futottunk. A segítők pillanatok alatt bepakoltak, mindenki nagyon aranyos, kedves, segítőkész volt. A kutyák nyugtatót kaptak, úgyhogy nagyon jól bírták a költözést. A megérkezés után Sába teljesen be volt rezelve, hogy mi lesz most vele, el nem mozdult mellőlem, mindenhová jött utánam, de miután sikerült beügyeskedni a kutyaházukat (nem fért be a kapun, mivel itt csak egy szűk kiskapu van, kerítést kellett bontani hozzá), megnyugodott, és már aznap este elkezdte őrizni az új házat.

Szinte ünnep volt, hogy amint minden bekerült a házba a kocsikról, előszedtem kávét-cukrot-tejet-bögrét, és az egész csapattal megkávéztunk. Kicsit olyan felavatás-érzés volt. Aztán a segítők elmentek haza, kettesben maradtunk emberrel. Ő nekiállt összerakni az újonnan vett, lapra szerelt bútorokat meg a gyerekek ágyait, én meg kipakoltam mindent a konyhában. Este kilencre iszonyú fáradtak voltunk, de a gyerekek szobája a polcok kivételével rendben volt, nekünk volt már ágyunk, a konyhában minden a helyére került. Vasárnap ezt folytattuk, meg persze, folytattuk még napokon át. De vasárnap délután már "visszakaptuk" a csajokat is, akik egész gördülékenyen fogadták az új házat. Azóta Dóri sokszor elmondta már, hogy nagyon örül az új háznak, és itt sokkal jobban érzi magát, mint a régiben. Orsolya nem fogalmazott meg ilyen véleményt, de nagyon élvezi az új szobát, a nagy teret, úgyhogy szerintem ott is minden rendben. Kis utóhatás (de ezt szerintem inkább a nélkülünk töltött egy hét, és nem maga a költözés okozza), hogy hisztisebb, követelőzőbb, mint volt, de remélem, gyorsan elmúlik majd nála.

Karácsonyra minden készen volt. A könyvek az új polcokon, a csecsebecsék-korsók új helyükre kerültek, lett már függöny az ablakon (nem kicsit zavart az első négy napban, hogy nem voltak), a képeket is feltettük, szóval otthonosan, kényelmesen berendezketünk. A dologra a koronát két dolog tette fel: egyrészt az, hogy annyi látogatónk volt az elmúlt egy hónapban, amennyi Himodon egy év alatt sem (a szüleimen kívül eljöttek a tesóim családostól, a nagymamám, a nagynénémék, ember nagybátyja, szóval kész vendégjárás volt, és akkor ez még csak a rokonság, a barátok-ismerősök még csak ezután következnek - remélem). A másik pedig, hogy nagy vágyunk valósult meg: mivel ezen a házon van kémény, lett egy kandallónk is. Eszméletlenül hangulatos (és persze, meleg, meg gázspórolós érzés), amikor késő délutánonként ember begyújt (vagy ha nem ér haza, én teszem meg), és a lányokkal odaülünk nézni a tüzet. Imádom, na! :-)

Még egy kis burleszk a végére: nagy szájjal dicsekedtünk a szüleimnek, hogy 14 éves együttélésünk történetében először új ágyunk van emberrel (merthogy nem találtunk egyik lomisnál sem megfelelőt, így a Jysk-ben vettünk egyet). Mert valahogy úgy alakult, hogy mindig használt ágyban aludtunk. Na de most aztán igazi, új ágyunk van, amiben még senki sem aludt.
Ehhez képest a negyedik éjszaka, hajnali négy órakor a vadiúj ágyunk ember egy fordulásakor egyszer csak összecsuklott, eltört a középső merevítője. A másnapi ügyintézésből (szó nélkül visszacserélték, ráadásul még néhány pót-merevítőt is adtak hozzá) az derült ki számunkra, hogy nem ember alvási szokásaival van probléma, hanem a remek új ágyunk lehet némiképp rosszul tervezett, esetleg típushibás. Mondanom sem kell, ilyen egyik használt ágyunknál sem fordult elő :-). Ember persze ezek után jó alaposan megerősítette-összecsavarozta az új ágyat, úgyhogy reméljük, most már kibírja néhány évig. Azért nagyon fickándozni nem merek benne, a gyerekek pedig (akik az előző ágyunkban ezt imádták a legjobban) kategorikusan le vannak tiltva az ágyon ugrálásról.

Hát itt tartunk most. Holnap jönnek a belső képek.

Arról is fogok majd mesélni, hogyan sikerült ideköltöznünk, és milyen viszontagságok vártak ránk, de hogy ne csigázzam tovább az érdeklődést, jöjjék először az új házunk hevenyészett alaprajza (nem igazán pontos, de azért nagyjából tükrözi, hogy mi hol található. Persze, a konyha és a fürdőszoba ablakát lehagytam, de tessenek odaképzelni, az is van rajta :-D).

Az egész kb. 86 négyzetméter, és gyönyörűséges. De tényleg. Van egy olyan mondás, hogy a jót könnyű megszokni, és ez így is van. Bár nagyon-nagyon imádtam az előző házunkat, valahogy nem sokszor jut eszembe, és főleg nem olyan kontextusban, hogy bezzeg régen. Sőt, sokkal inkább úgy, hogy nahát, ez itt mennyivel jobb... szóval nem volt ez rossz döntés, még akkor sem, ha egy évig úgy gondoltam, nagyon sokat veszítünk általa. A házunk környékét is le fogom fényképezni, de előzetesben annyit: a varjak kivételével alig-alig hallunk hangot, csendes, békés, nyugodt, mintha nem is egy nagyváros belvárosában lenne. Piszok mázlink van, tudom :-).

Mivel most itt ugrál a két csaj körülöttem, nem tudom feltölteni a képeket, és írni sem sok időm van, de amint elcsitulnak, nekilátok, és igyekszem pótolni az egyhavi elmaradást, még ha nem is lesz könnyű.

Tetszenek még emlékezni? Arról áradoztam, hogy ugyan sok várakozás után, de milyen remekül sikerült elintézni, hogy áthelyezzék a telefont-netet, milyen remek volt az ügyintéző, stb., valamint arról, hogy az upc tányéros-tévé lemondás milyen kellemetlen emlékeket hagyott bennem. És hogy üdv T-csoport, ezentúl minden telekommunikációnkat őrájuk bízzuk, és vesszen az upc.

Hát ehhez képest az történt, hogy a T-től kaptunk még novemberben egy csomó telefonhívást, hogy akkor mikor is akarjuk beköttetni a telefont, mert jönnének ide a házhoz megnézni, hogy mi újság. A negyedik hívásnál azért már kicsit felemeltem a hangom, mivel az ügyintézőnek korábban legalább hatszor elmondtam, hogy december 12-én költözünk ide, hamarabb nem tudunk szerelőket beengedni, és mindannyiszor megígérte, hogy ő ezt rögzíti, nem lesz gond. És persze, ettől függetlenül gond lett. A tányéros tévét szinte azonnal, december 14-én beszerelték, annak nagyon örültünk, hogy na, milyen remek ez a szolgáltató, ennyire gyorsan, gyakorlatilag az első munkanapon már itt is van minden. Rá két napra, szerdán jött egy jómunkásember, hogy akkor ő megnézné, hogy jön-e be a házba földkábel. Hát, nem jött, ezt kb. öt perc alatt megállapította, majd közölte, hogy akkor ő ezzel nem tud mit kezdeni, ő csak alvállalkozó, most majd visszaadja a t-nek, és majd értesítenek. Oké, gondoltam, majd csak lesz valami.

Közben persze kaptunk a t-től levelet, amiben arról értesítettek, hogy az áthelyezéssel minden oké, ez és ez lesz a új telefonszámunk, és a bejelentéstől (azaz november 23-tól) számított legkésőbb 30 napon belül áthelyezik. Örültünk.

December 21-én már kezdett kicsit furcsa lenni a dolog, hogy senki nem hív, felhívtam hát az ügyfélszolgálatot. Jó sok várakozás, meg egyéb után sikerült eljutni egy ügyintézőig, aki biztosított róla, hogy tényleg, ezt már át kellett volna helyezni, felháborító, hogy se két, se hang, de sajnos, nem tudja elérni a műszakis kollégákat, bár küldött nekik e-mailt, ne aggódjak.

Eljött a karácsony, majd el is múlt. Bekocogtunk egy t-pontba, érdeklődni. Rendkívül pokróc modorú ügyintézőt fogtam ki, telefonált, közölte, hogy a kollégák nem dolgoznak a két ünnep között, mit is képzelek én, és egyébként is, valami gond van a kábellel, de ne aggódjak, január elejére biztos lesz net. Oké.

Nem lett. Újra próbálkoztam a telefonos ügyintézéssel, sikertelenül. Először fél óra várakozás után szakadt meg a vonal, másodszor kettő óra várakozás után. Ügyintézőig, egy egész délelőtt elfecsérlése árán sem jutottam. Megkértem hát embert, hogy hazafelé menjen már be a t-pontba, hátha ott mondanak valamit.

Mondtak. Méghozzá azt, hogy mivel ide nem jön földkábel, hát nem tudnak nekünk telefont-internetet hozni, leghamarabb március 15. után tudják megkérni az építési engedélyt a várostól, még aztán kezdenének hozzá az ásáshoz, úgyhogy leghamarabb június elején lenne itt valami. De addig is nagyon szívesen adnak nekünk gsm telefont. Hát, gondoltuk, azt kenjék a hajukra, kinek kell az. Arra a kérdésre, hogy ha ezt így tudják (sőt, tudniuk kellett már december végén is), akkor vajon miért nem szóltak erről, miért nekünk kell bemenni-érdeklődni, nem volt válasz. Persze, ember nem volt olyan csendes-halkszavú, mint én, úgyhogy volt egy kis kiabálás is, de legalább felvették a panaszt, és ígérték, hogy 30 napon belül megválaszolják. Na, azt nagyon várom.

Ember dühében telefonált kettőt, egy ismerősének az ismerőse ugyanis a upc-nél dolgozik, akitől eljutott a műszaki igazgatóig. Az Budapestről megállapította, hogy a kábeljük itt van a házunk előtt oszlopon (mert persze, a történethez hozzá tartozik, hogy a t azért földkábelt akar ásni, mert nem használhatják a villanyoszlopokat légkábelhez, míg az upc igen), nincs akadálya, hogy napokon belül legyen nekünk netünk-telefonunk, igényeljük meg. Csütörtökön ember megigényelte, pénteken felhívták, hogy hétfőn jönne a szerelő, és nagyon köszönik, hogy őket választottuk. Ennyi. Ma délre minden be volt szerelve.

Most megyek, körbefényképezem a házat, és mesélek tovább :-).

Remélem, kezdenek tisztulni a dolgok körülöttük, hogy aztán rögtön rosszabbra forduljanak :-).

Nagy rohanás, szervezés, egyezkedés néz ki nekünk a következő napokra. Ráadásul Dóra pont most döntött úgy, hogy 38 fokos lázat óhajt magának, így a jó előre eltervezett "és az utolsó hétre elzsuppoljuk a lányokat a mamához" projekt most eléggé veszélybe került, beteg gyereket nem érzem etikusnak mamához vinni... Na mindegy, valahogy majd csak lesz.

Amit mondani akarok: a bloghus srácok alkottak valami újat, ami szerintem totál felesleges, és csak azért van, mert a nagy erőkkel elindított indanet az istennek sem akar közösségi oldalként funkcionálni (én is a facebook-ra járok, nem oda), mert a regisztrált felhasználók is csak legfeljebb avatár-ért regeltek, és másra nem használják. Szóval most próbálkoznak, hogy legyen minden blognak közössége. Fogalmam sincs, mire lenne ez jó, de ki vagyok én, hogy bármilyen webkettes dolognak útját álljam. Szóval megcsináltam a blog közösségét, úgyhogy aki akar, és regisztrált bloghu-s és indanetes felhasználó, az csatlakozhat. Itt bal oldalt van neki egy doboza, oda kattintva megtehető. Tényleg nem tudom, mire lesz jó, szerintem még ők se találták ki, mert mélyen hallgatnak róla, de talán lesz valami értelme. Köszönöm.

Tessenek szorítani, hogy minél kevesebb zökkenő jöjjön közbe. Szegény idegrendszerünknek túl sok nem hiányzik.

Legközelebb már az új házból, az újonnan bevezetett netünkről szeretnék jelentkezni, reményeim szerint nem több, mint két hét múlva. Ha ennél hamarabb írok, az semmi jót sem jelent :-).

Amikor még egyetemre jártam, abban a kivételes szerencsében volt részem, hogy hallhattam Feldmár Andrást előadni, többször is. Nagyon szerettem a stílusát, az őszinteségét, a mindenen áthatoló bölcsességét. Azt, hogy nem alkuszik. Hogy nem meggyőzni akar, és mégis lehengerel, a gondolatai átjárnak, és nagyon-nagyon hosszú ideig foglalkoztatnak, megváltoztatnak, anélkül, hogy akarnád. Egészen fiatal, másodéves voltam, mikor először hallgattam őt, a pszichológusi identitásom még a béka feneke alatt leledzett, mégis talán onnantól van, hogy nem szeretem a címkéket, a diagnózisokat, sőt, a gyógyszeres kezeléseknek is csak akkor érzem létjogosultságát, ha valóban nincs más megoldás, ha a pszichoterápia túl kevés egy problémához (mellékszál: volt is ebből bajom a szakképzésen, amikor a szakdolgozatomat védtem. A másik iskolához tartozó, mindenre diagnózist osztogatni akaró, mániákusan a gyógyszer + terápia, lehetőleg viselkedés- vagy kognitív-terápia-hívő, egyébként a pszichológia egyik nagyasszonyának tartott hölgy eléggé kötekedett velem azon, hogy a feleségét megölő, de nálam a gyászával jelentkező emberre miért nem aggattam rá valami jó kis személyiségzavart, elvégre aki a feleségét megöli, csak nem lehet normális ember, vagy nem? Hát, szerintem meg egyrészt de, másrészt meg kit érdekel, hogy hová lehet őt besorolni? Nem a személyiségzavarát kell kezelnem, hanem őt magát, aki amúgy is egyedi, megismételhetetlen, egyszeri, és pillanatról pillanatra változó, mégis egységes és állandó. Ehhez nincs szükség semmilyen mondvacsinált kategóriára...)

Szóval Feldmár. Szeretem a könyveit, a gondolatait, a személyiségét. Épp ezért olvastam örömmel egy vele készült, nem rég megjelent interjút. A legvégén azonban igen erősen el kellett gondolkodnom, és azóta is foglalkoztat. Így szól:

Nemrég vendégségben voltam egy nőnél, akinek két kisfia van. Amikor a nő beszélgetni akart velem, először az egyik, majd a másik fia akarta a figyelmét. Az anya azt mondta, hogy most hagyjatok békén, kérjétek meg a nagymamát, foglalkozzon veletek. Figyeltem, mi történik. Az történt, hogy a gyerekek addig-addig nyaggatták, amíg a nő bocsánatot nem kért tőlem és el nem kezdett foglalkozni a gyerekeivel. Ekkor rájöttem, egy anya így taníthatja meg a legjobban a gyerekeit arra, hogy ne vegyék őt komolyan. Ha ezt csinálja, akkor néhány év múlva fel fogja keresni a pszichológust, hogy a gyerekei akaratossága kezelhetetlen.

Nem mindig olyan könnyű következetesnek lenni.

Dehogynem. Egy rövid szót kell gyakorolni hozzá. Így hangzik: n-e-m.

Amikor még nem volt gyerekem, csak vártam, hogy lesz, azt gondoltam, hogy két alapvetően fontos dolog van, amiből nem fogok engedni: mindig nagyon fogom szeretni, és ezt éreztetem is vele, valamint nagyon következetesen fogom nevelni. Na, hát az első - remélem! - még áll, de a második... háááááááát, szóval elég nagy kihívásokkal küszködöm vele. Rettenetesen nem bírom a hisztit. Első körben iszonyúan ideges leszek tőle, második körben meg megsajnálom a bömbölő, üvöltő, krokodilkönnyeket hullató gyerekemet. Ebből következően vagy azért, hogy enyhítsem az idegességemet, vagy ha azt megállom, azért, hogy enyhítsem a "de rossz anya vagyok, hát ennyit nem tudok megtenni a gyerekemért?"-jellegű bűntudatomat, engedni szoktam a hisztinek. Ami persze a lehető legrosszabb megoldás, mert már előszörre sem véletlenül mondtam nemet, hanem okom volt rá. Meg persze azért is, mert így remekül megtanítom a gyerekemet, hogy nem kell engem komolyan venni, úgysem gondolom komolyan, de ha mégis komolyan gondolnám, egy kis hisztitől úgyis meggondolom magam. Azaz alapvetően két dolgot tanítok így meg nekik: egyfelől hogy nem kell figyelembe venni, amit mondok, másfelől meg azt, hogy hisztivel mindent elérhetnek, amit akarnak.

Na, ezt így - főként a fenti cikk hatására - szépen át is láttam, meg be is láttam. És már nem azzal magyarázom, hogy milyen önfejűek, akaratosak ezek a lányok, nem lehet velük semmit sem csinálni, mert akármennyit engedek is, akkor is többet akarnak, és úgyis hiszti lesz a vége, nem. Hanem azzal, hogy a kezdetektől rosszul kezelem a hisztijüket, és a kezdetektől nem vagyok következetes, főleg a nem szó kimondásában. Szóval az én hibám. Node. Tessenek nekem megmondani, hogy eme felismerések birtokában mégis hogyan változtassam meg a viselkedésemet? Attól, hogy tudom, rossz, amit csinálok, még nem leszek kevésbé ideges a hisztitől, és nem fogok kevesebb sajnálatot érezni ugyanígy. Mit tegyek a saját érzéseimmel? Hogyan lehet következetesen nemet mondani, ha már egyszer ennyire elrontottam? Ötlet?

Komolyan mondom, ügyintézés közben teljesen ledöbbentem. Volt ugye hétfőn a rendkívül hosszas várakozás a t-home-mal, meg a nem kicsit rugalmatlan ügyintéző a tányéros tévével. Kedden úgy láttam hozzá, hogy na, ha ma kettőt letudok, már jó voltam.

Először is felhívtam a szemeteseket. Azonnal felvette a hölgy (na jó, azért annyi kanyar volt benne, hogy a legutóbbi hírlevelükben rossz telefonszám szerepelt az ügyfélszolgálatnak, de aztán két kattintással megleltem a rendeset, és csak egy szám volt elgépelve benne), nagyon kedves és segítőkész volt. Csak az adásvételi szerződés kell nekik, ki lehet húzni a túlzottan személyes adatokat, és rendezni kell az esetlegesen fennálló tartozást. Ennyi. Két perces telefon, és a szerződést postán is el lehet juttatni, nem igénylik hozzá a személyes jelenlétet.

Nagy levegő, áramszolgáltató. Elsőre minden ügyintéző foglalt, másodikra húsz másodperc után kapcsolás. Kedves tájékoztatás, honlapról letölthető formanyomtatvány, postai küldés nekik megfelel. És tényleg. Honlap szép, átlátható, keresett nyomtatvány kettő perc alatt kikereshető, rendesen nyomtatható pdf állomány, gyönyörű, a kitöltéshez sem kell államigazgatási főiskola. Postázási cím a nyomtatványon. Döbbenet.

Klikk a vízszolgálgatóra, és na né, nekik is van letölthető nyomtatványuk, postacímük, minden. A biztonság kedvéért azért felhívtam őket is, elsőre, várakozás nélkül ügyintéző, információ megerősít: tényleg elég a postai küldés, másra nincs szükség, végszámlát új címre küldenek. Teljes elképedés.

Gázszolgáltató dettó. Nyomtatvány kinyomtat, ügyfélszolgálat felhív, húsz másodperc alatt ügyintéző, kedves, megerősít, igen, elég ennyi nekik. Hurrá.

Utolsó kör: lakásbiztosító. Ügyintéző azonnal (itt még géphang és számpötyögés sem volt!), csak az adásvételi kell, postán. Személyes adatok kihúzhatók. Hihetetlen.

Komolyan mondom, teljesen megdöbbentem. Anno, mikor idefelé költöztünk, még egy másik rendszerben éltünk. Az összes szolgáltatót személyesen fel kellett keresni, természetesen szigorúan ügyfélfogadási időben, amikor az ember is dolgozna, természetesen mindegyik más városban (Csorna, Kapuvár, Győr, Sopron), véletlenül sem lehetett egy nap alatt végezni semmivel. Mindenhol hosszasan kellett sorba állni, számokat huzigatni, meg minden. Most meg? Vevővel kitöltjük az előre letöltött nyomtatványokat (de mindenütt mondták, hogy ha nem tudom letölteni, akkor kérésemre kipostázzák), aláírjuk, postára adjuk, és maximum 30 napon belül át van írva minden. És mindenki az új címünkre küldi a végszámlát, nem kell a vevővel szórakozni, hogy akkor majd ő kifizeti, mi meg átutaljuk (a korábbi házunknál ugyanis még az sem működött, hogy a szolgáltató utánunk küldje a számlát). Szóval ez itten a Kánaán, vagyis inkább a 21. század. Betört végre az ügyintézésbe is.

Ja, és annyira, hogy hétfőn beszéltem a t-home-mal, hogy áthelyezés, meg tányéros tévé felszerelés az új házba. Kedden csörgött egy úr a mobilomra, hogy akkor egyeztessünk időpontot a tányéros tévére. Mondtam neki, hogy majd a költözés után lenne ez aktuális, erre nem lecsapta, meg káromkodott, vagy ilyesmi, hanem felírta magának a dátumot, hogy akkor az előtt egy nappal keresnek a beszerelés ügyében. Másnap ismét csörgött a mobilom, egy másik úriember volt ugyanettől a cégtől, hogy ő most épp a lesz-házunk előtt áll, mert szeretné megtudni, hogy odáig van-e vezeték, vagy nincs. Mondtam neki, hogy momentán én ebben nem tudok segíteni neki, mi még nem lakunk ott, a tulajék meg már nem sokat vannak ott. Nem lecsapta, nem káromkodott, hanem rögzítette magának az időpontot, és ígérte, hogy majd akkor újrahív. Tisztára nem tértem magamhoz. A szolgáltatók szolgáltatni akarnak?! És megértőek?! És intézkednek?! És visszahívást ígérnek?! Persze, csak nyugtával, ha karácsony előtt nagyon elnémulok, annak az lesz az oka, hogy mégsem :-).

Már csak a bankjainknál kell intézkedni, és kész lesz. Ezt viszont már csak személyesen lehet, úgyhogy hétfőn, ha normális lesz az idő, a csajokkal megint buszozunk Kapuvárra, úgyis imádják.

Ja, és a háziorvost még nem is meséltem. Mikor kiderült, hogy költözni fogunk, ember elballagott a háziorvosunkhoz (tetszenek még emlékezni, a felesége az orvosírnoka és egyben a falu polgármestere is), hiszen épp popsikenőcsöt is kellett felíratni, és kérte őket, adnák ki a papírjainkat, költözünk, úgyis új háziorvost kell választanunk. A polgármester asszony közölte, hogy azt nem lehet, keressünk magunknak új orvost, és majd az hivatalból kérje ki tőlük a papírokat. Na, mikor ember mesélte, kicsit megakadt a dolog a torkomon, elvégre nem először költözök, hat évig pl. egyáltalán nem volt háziorvosom, mert 1999-ben, mikor munkaalkalmassági vizsgálat miatt fel kellett keresnem az akkor már öt éve nem látott akkori háziorvosomat, attól kijelentkeztem, mondván, rég nem ott lakom, és aztán 2005-ig, míg terhes nem lettem, nem volt szükségem orvosra, így nem is mentem el egyhez sem. Szóval kicsit felhúztam magam. Csütörtökön gyönyörű napos idő volt, elmentünk a csajokkal motorozni, és mivel volt kedvük, a doktor bácsit is felkerestük. Írattam fel megint popsikenőcsöt (itt igen jó keveréket írnak fel, amilyet célvárosban nem ismernek, és fél évig jó, úgyhogy legyen belőle elég egy darabig), és újra kértem a papírjainkat. Először megint jött a hülye szöveg, hogy nem szabályos, meg nem lehet. Aztán kiejtettem egy bűvös mondatot ("betegjogi képviselőtől kérdeztem meg, és szerinte ennek semmi akadálya"), amire azonnal jött az ingerült válasz: én most két perc alatt nem tudom kiállítani a papírjaikat! Hja, gondoltam, a betegjogi képviselő emlegetésére úgy tűnik, már nem is gond, hogy ez az egész szerintük nem szabályos, meg nem is lehet, ugye?! Mondtam, hogy semmi gond, van még itt kb. két hetünk, visszajövök, csak tessenek megcsinálni nyugodtan. Még vagy két próbálkozásuk volt, elhangzott a legnagyobb fenyegetés (ki kell magukat jelentenem a tébétől!), de hát előtte is tudtam, hogy itten van szegény kutyuskának az ő hantja. Ők is jól tudják, hogy embert kivéve mi nem vagyunk beteges fajta, engem pl. az első terhesség idején láttak, mikor táppénzre kellett mennem (mert a főnököm elzavart), aztán már csak a gyerekek kötelező oltásaikor, meg popsikenőcs felíratásakor. A gyerekeket oltásokon kívül csak egyszer, mikor Dórinak magas láza volt, de akkor is meggyőződtem róla, hogy oda aztán soha többé. Szóval ellettek volna a kártyapénzzel még legalább fél-egy évig, mire nekünk orvosra lenne szükségünk, jól is jött volna nekik. Mert ugye, amíg át nem jelentkezünk, addig bizony ők kapják utánunk a tb-től a pénzt. Na, ez az, amit nem akartam egy pillanatig sem, amilyen szemét vagyok. Eddig sem dolgoztattuk őket meg ezért a pénzért, de ha elköltözünk, esélyünk sem lesz rá. Inkább kapja olyan orvos, akihez baj esetén tényleg el tudunk menni.

Mondtam én, hogy kevés és ritka lesz a bejegyzések száma. Nem is mentegetőzöm. Az történt, hogy a fene nagy "mindjárt költözünk, de még nem" életérzés ráment az agyamra, és megint rámjött a kézimunkázhatnék (tisztára fészekrakó madár, nem? utoljára várandós koromban volt ilyen), szóval az elmúlt két hétben az estéimet horgolással töltöttem. Ezért nem írtam. Viszont most kész lett, és az agymenésem is elmúlt, mert lassan körvonalazódik valami pontos időpont, úgyhogy most megint sürgető a blogírhatnék.

A múltkori hozzászólásokat olvasgatva (és gyakorta újraolvasgatva) teljesen átmelegedett a szívem. Éljen a webkettő, de tényleg. Itt ülök egy kis tök faluban, gyakorlatilag álló nap nem szólok senkihez a gyerekeimen kívül. Sosem volt sok barátom, nem vagyok olyan fajta. És most megadatott nekem, hogy harminc-ötven ismeretlen ismerős drukkolja végig a körülöttem zajló változásokat, biztatva, bátorítva, éreztetve, hogy érdekli, mi történik, és a legjobbakat kívánva hozzá. Nem tudok mást írni, csak hogy köszönöm, ismerősnek, rokonnak és főként ismeretlennek egyaránt.

A szombati statisztikát (mármint a blog látogatottsági adatait) nézegetve jöttem rá, hogy van olyan, aki egy egész délutánt rászán arra, hogy elejétől a végéig elolvassa a blogomat. Ez megint teljesen furcsa érzés volt. Eredetileg azért kezdtem el az egészet, hogy az eladandó házunknak legyen valami nyoma a neten, amire lehet hivatkozni, ezzel is esélyt adva, hogy a nekünk rendelt vevő megtaláljon minket. Ehhez képest az életem szerves részévé vált, hogy az egyes eseményeket átélve úgy szelektálok, hogy ezt leírom, ezt nem, ennek biztos örülni fognak, ezen mások is bosszankodnak majd, stb. És hogy manapság már egyre ritkábban kap el az a hideg őszi/téli éjszakákon korábban mindig visszatérő, az önsajnálat bűzlő mocsarába rángató érzés (fel a kezeket, biztos más is ismeri :-D), hogy engem senki sem szeret. Mert ha épp rámjönne, csak előveszem a blogot, és máris megmelegszem. Köszönöm.

Még egy reagálás a kommentekre: kértetek belső képeket. Nos, az a helyzet, hogy azt az egyszem külső képet is úgy loptam az egyik hirdetési oldalról, mindenféle engedély nélkül. Merthogy a háznézésre nem vittem magammal fényképezőgépet (tudom, amatőr vagyok). Szóval belső képek majd akkor lesznek, ha már mi lakunk ott. És már nagyjából rend is lesz. Remélem, karácsonyfával :-).

Na, de félre a szentimentalizmussal, jöjjenek a rideg történések. Hazajöttünk célvárosból. Jó volt újra a mi kis házunkban. Körülbelül két napig. Onnantól elkapott, hogy menni akarok, most-rögtön-azonnal, de ha lehet, inkább tegnap. Annyira tele vagyok várakozással, hogy a korábban érzett fájdalom, sajnálat, szomorúság teljesen eltűnt. Na jó, sosem voltam az a fajta, aki a változatlanságot szereti (ez talán az állandó átrendezési mániámból is kitűnik :-D). Most meg már annyira, de annyira csomagolnék, mennék, pakolnék, hogy már néha fáj.

Múlt pénteken eljött az ausztrál vevőink osztrák édesapja. Hírt hozott, hogy mikorra várható a lánya, meg a pénz. Teljesen felvillanyozódtam tőle. Igaz, nem kicsit volt érdekes a társalgásunk :-). Osztrák akcentussal beszéli az ausztrál angolt (szerintem kint élt jó darabig, de nem kérdeztem meg tőle). Gyakorlatilag a felét sem értettem elsőre annak, amit mondott, folyton visszakérdeztem, mire tiszta lett, hogy mit is akar. Ő meg nehezen boldogult az én alig-gagyogásommal, úgyhogy ő is gyakran visszakérdezett. De végül megértettük egymást :-). Kellene nekem egy angol szomszéd, aki folyton átjár hozzám beszélgetni, és öt-hat hónap alatt megtanulnék beszélni, gondolom :-). Másnap felhívtuk a mi lesz-házunk tulajait, velük is tisztáztuk, hogy ha ekkor visszük a pénzt, akkor akkor költözhetünk, úgyhogy véget ért az általam legjobban gyűlölt időszak: a várakozás. Most már van időpont, lehet intézkedni, tervezgetni.

Szombaton emberrel csináltunk egy röpke költségvetést. Mivel a bútoraink nagy részét itt hagyjuk (azzal együtt adtuk el a házat), kell egy csomó dolog. Először megnéztem, hogy újat, áruházban mennyiért lehet venni, pontosabban mennyi az a legkevesebb, amit rá kellene szánni. Rengeteg volt. így hát vasárnap autóba ültünk a csajokkal, és elindultunk, Korábban mi sosem voltunk másik lomisnál (illetve ember volt, szárítógépért, de ez volt az egyetlen hűtlenkedésünk), mindig a szomszédnál vettünk dolgokat. Nem azért, mert kellett, hanem mert ott volt. Illetve, ha kellett valami, akkor kivártuk, míg hozott. Most viszont erre nincs idő, főleg nem most, hogy a szezonnak is vége (mert tavasztól késő őszig tart a lomizás szezonja, télen nem nagyon vannak új dolgok). És rá kellett jönnünk, hogy az elmúlt nyolc évben mit mulasztottunk. Kapuváron van egy nagyon-nagyon hosszú utca, ahol egy rakáson van vagy húsz (ha nem harminc) lomis. Még sokan szakosodva is vannak, hogy csak műszaki cikkek, csak biciklik-kerti dolgok, stb. A lányok miatt nem voltunk, csak két helyen (meg azért is, mert az első helyen találtunk egy szuper tv-állványt, amivel tele lett az autó csomagtartója, a másodikon meg a ránk váró asztalt-székeket az étkezőbe, amit ember már a második fordulóval, üres kocsival tudott csak elhozni), de hétvégén megint megyünk. Kellene még ágy, komód, meg néhány lámpa is a mennyezetekre. Esetleg egy sarokíróasztal is... Komolyan mondom, a legjobban a lomizás fog hiányozni :-).

Közben elkezdtem intézkedni, és ma szerintem nagyon ügyes voltam :-). Eddig az upc-nél volt tányéros tévénk, korábban úgy gondoltam, hogy ezt itt lemondom, és majd ha odaköltözünk, rendelek belőle másikat. Nos, az ügyintéző sikeresen elintézte, hogy ne akarjak ismét az ügyfelük lenni. Pedig eleinte jól indult minden. Kettő perc alatt eljutottam hozzá, pedig még át is kapcsoltak egyik helyről a másikra. Ámde. Mindenáron rá akart beszélni, hogy ne lemondjam a szolgáltatást, hanem helyeztessem át. Én meg mindenáron tartottam magam az eredeti álláspontomhoz, hogy lemondani szeretném, és majd ha már ott lakunk, akkor rendelek másikat. Innentől megváltozott az úriember stílusa, az addigi mézes-mázat rideg, kimért, már-már pökhendi stílus váltotta fel. És nem kicsit megnehezítette az életemet, már csak kitolásból is. Én kis naiv azt hittem, hogy lemondom, megszüntetik adott időponttól, aztán fogjuk a beltériket, visszavisszük, és kész is. Hát nem. Meg kell várni, míg ők kegyeskednek elküldeni egy levelet a szolgáltatás megszüntetéséről. Abban lesz benne, hogy hová kell bevinni a cuccost (mert persze, ők aztán nem jönnek ki érte), és csak a levéllel együtt lehet leadni, mondta az úr. Kis idézet a beszélgetésünkből:

   - De hát lehet, hogy mire megérkezik a levelük, mi már nem lakunk itt. Nem tudná véletlenül megmondani, hogy hová kell leadni a beltériket?
   - Nem.
   - Miért nem?
   - Mert nem az én dolgom.
   - És nem tudna átkapcsolni egy olyan kollégájához, aki meg tudja mondani?
   - Nem.
   - És miért nem?
   - Mert majd a levélben benne lesz. És egyébként is csak a szolgáltatás megszüntetését igazoló papírral együtt fogadják el.
   - Komolyan? És ha már nem lakunk itt, akkor mi lesz?
   - Ez nem az én problémám. Így kell intézni, és kész.
   - Jó, rendben. Akkor ha nem érkezik meg időben a levelük, majd költöznek velünk a beltérik, és majd ha utánunk küldik a levelet, leadjuk őket valahová, valamikor. Ha ezt Önöknél így kell intézni.

Szóval gratula. Eme rettentő rugalmas, ügyfélbarát hozzáállással egy elég régi, és eleddig elégedett előfizetőt sikerült elveszíteniük.

Következő kör az volt, hogy a telefon-adsl párost áthelyeztetni adott időponttól az új helyre. Itt az eleje volt rémes, de aztán minden jóra fordult. Az úgy van, hogy a nyavalyás nyomkodós izében van olyan menüpont, hogy áthelyezés. Na, ez az a hely, amit egyszerűen nem vesznek fel. Legalábbis nem túl sűrűn. Az első telefont 75 percnyi zenehallgatás után adtam fel. Gondoltam, kitolok velük. Felhívtam az új szolgáltatás megrendelése menüpontot. Csodák csodája, kettő perc alatt ügyintézőhöz kerültem. Mondtam neki, hogy rendelnék én új szolgáltatást, csak előbb át kéne helyeztetni a régit. Bosszúsan rendre utasított, hogy azt ő nem tudja megtenni (na persze, gondolom, nem egy és ugyanazon informatikai háttér előtt ül ő meg az áthelyezős kollégája, aha), átkapcsol az áthelyezésre. Kétségbeesetten könyörögtem neki, hogy ne tegye, azt sosem veszik fel, de nem könyörült. Az átkapcsolás egy óra zenehallgatás után automatikusan bontotta a vonalat. Addigra már délutáni alváshoz fektetés zajlott, úgyhogy kicsit szusszantam, majd mikor elaludtak a csajok, újból tárcsáztam. (Na jó, még a 75 perc után megpróbálkoztam azzal, hátha online, neten keresztül intézhető a dolog, elvégre országunk piacvezető telekommunikációs szolgálgatójáról beszélünk. El tetszettek találni: nem lehet interneten intézni egy ilyen rettentő dolgot, mint az áthelyezés, csak telefonon vagy személyesen. Jó, mi?) A telefont hallótávolságra raktam magamtól, elmosogattam, elkezdtem kivasalni a ruhákat. Aztán felébredtek a lányok, adtam nekik kakaót. Ekkor már másfél órája hallgattam a zenét. De nem adtam fel, és megleend az én jutalmam: végre bejelentkezett Norbert, a napom megmentője. Készségesen, kedvesen összevont, elindította az áthelyezést, sőt, még a tányéros tévét is megrendelte nekem. És még azt is megígérte, hogy semmiképpen sem fogják az általam mondott költözési időpont előtt megpróbálni beszerelni, hanem másnap fognak keresni a kollégák. Igaz, mindezen ügyintézés egy teljes óráig tartott. Kb. minden harmadik mondata úgy szólt: kis türelmét kérem. És ilyenkor hallgattam öt-tíz percig, hogy veri a klaviatúrát. Cserébe ő hallgathatta, hogy gyermekeim milyen élénk életet élnek délutánonként, hogy pelust cserélünk, felöltözünk, Barney-t nézünk, macskakonzerveket pakolunk, hogy rágyújtok, sőt, bevallom hősleg, kávét is ittam, és pisiltem is ezenközben. Nem győztem áldani az eget, hogy a vonalas telefonunk is zsinór nélküli, és nem kellett helyhez kötve töltenem eme két és fél órát, ügyintézésre várva. És bár a végére teljesen meg voltam elégedve mind magammal, mind az ügyintézővel, azért a tisztelt telekommunikációs társaságnak tudnék egy-két javaslatot adni. Pl. hogy vagy legyen annyi ügyintéző, amennyi a legfeljebb tíz perces várakozási időhöz kell (hozzáteszem: ennél a szolgáltatónál, ha nem új dolgot akartam megrendelni, hanem a régit módosítani, mindig legalább negyvenöt percbe telt, mire túljutottam a zenehallgatáson), vagy be kellene vezetni valami olyan informatikai hátteret, amivel a konkrét ügyintézési idő lerövidülhet. Csak az, hogy adatot egyeztettünk, azonosítókat, kódokat adtunk meg egymásnak, legalább tizenöt percbe telt, és akkor még a konkrétumokról nem is beszéltünk! Aztán amíg szegény bepötyögte, hogy mi-merre-meddig, meg amíg az új szerződést elkészítette. Ehhez pl. én egyáltalán nem kellettem volna. Ha rendszerfejlesztő lennék, csinálnék egy olyan felületet, amit az ügyintéző lát, ahol csak a hülye ügyféltől kellene elkérni az adatokat (mit akar, mért akarja, hová és mikortól akarja). Ennek kitöltése nem lenne szabad, hogy tíz percnél tovább tartson. Ezt meg átküldeném egy olyan háttércsapathoz, akik nem beszélgetnek hülye ügyfelekkel, csak napi nyolc órában adatot rögzítenek, szerződéseket csinálnak, stb. Az ügyfél és a telefonos operátor sokkal gyorsabban haladnának, azaz mindketten jobban éreznék magukat. Az ügyintézőnek kevesebb lenne az egy ügyféllel eltöltött ideje, az ügyfél kevésbé érezné úgy, hogy levegőnek nézik. A nyolc órás adatrögzítők meg akár távmunkában is dolgozhatnának, így ők is roppantul boldogok lennének, hiszen a távmunka minden kismama, nyugdíjas, falusi-tanyasi álma... Na mindegy. Még jó, hogy nem ilyen helyeken dolgozom, még a végén használható ügyfélszolgálatok lennének :-D.

Holnap a lakásbiztosítás, a szemétszállítók és a villanyszolgáltató van soron. Szerdán gáz és víz. Legalábbis reményeim szerint :-). Majd mesélek, négy napig úgyis szalma vagyok, ember külföldön öregbíti cége hírnevét :-).

Vagy a sors? Esetleg csak véletlen? Nem tudom, viszont az utóbbi tíz nap történései miatt valahogy helyére kerültek a mozaikok, az elmúlt pár hónap csalódásai.

De menjünk csak sorjában. Azért nem írtam eddig, mert nem akartam elkiabálni. Ma viszont aláírtuk a szerződést. Most már - ha csak valami nagy-nagy baj nem avatkozik közbe - két hónapon belül itt fogunk lakni. Mindjárt elmesélem, hol.

Tíz napja, szombaton jöttünk újra célvárosba, lakást keresni. Vasárnap, hétfőn és kedden egyiket a másik után néztük meg, keresgéltünk újságokban, vitt minket ingatlanügynök, nézelődtünk csak úgy az utcán, visszamentünk olyan helyre, ahol már voltam korábban, szóval próbálkoztunk mindennel. Rengeteg lakást láttunk, de egyiknél sem éreztük azt, hogy ez az, amit meg kellene venni. Volt nagyon drága, nagyon kicsi, nagyon lepusztult, mindenféle. Szerdán reggel már eléggé el voltunk keseredve, mert úgy tűnt, hogy három szobás lakás már nincs olyan itt, amit vagy ne láttunk volna, vagy ne zártunk volna ki helyből, ár, fekvés, nagyság, állapot miatt. Épp egy nagyon kicsi, nagyon lelakott, viszont olcsó lakást mentünk megnézni a belvárosban, azzal az ingatlanügynökkel, aki elég sok lakást megmutatott már nekünk. Mielőtt felvitt volna a lakásba, hozzánk fordult, és megkérdezte, mit szólnánk egy olyan kertes házhoz, amire egy fillért nem kell költeni, mert teljesen fel van újítva. Mondtam neki, hogy annyi pénzünk nekünk nincs, amennyiért egy ilyent adnak. Megnevezte azt az összeget, amiről korábban is szó volt, hogy ennyit szánunk lakásvásárlásra, hogy annyiért odaadják a tulajdonosok, mert sürgős nekik az eladás.

Kértük, meséljen. Száz négyzetméteres ház, két éve teljeskörűen felújítva, ötszáz négyzetméteres telken, harminckét négyzetméteres, lakható melléképülettel, "vendégházzal", ahogy a tulajdonosok nevezik. A kertben termő gyümölcsfák, pázsit, a ház tégla, gázfűtéssel, gyönyörű konyhabútorral, két hálószoba, egy nappali. Elkocsikáztunk, megnéztük kívülről, mert a háziak nem voltak akkor otthon. Mint egy mesében: gyönyörű, láthatóan nagyon igényesen felújított ház. A környék is nagyon érdekes: mindenféle öreg, lepusztult ház, üres foghíjtelek, kissé messzebb elkezdett társasházi építkezés, hátul négyemeletes, nagyon öreg, nagyon sok lépcsőházas tömbház, és mindezek közepén, mint Isten tenyerén, egy csodás kis kert, sok fával, fűvel, rajta a mézeskalácsházzal. Nem mertem elhinni, hogy ez igaz.

Este visszamentünk, belülről is megnézni, beszélni a tulajdonosokkal. Egyszerűen maga a csoda. Teljesen más, mint a mostani parasztházunk, mert az öreg-öreg, régi házat teljesen modern dolgokkal újították fel. Műanyag ablakok és ajtók, kőporcelán padló a nappaliban, hidromasszázs zuhanykabin a fürdőszobában, a járda térkőből van, a ház kívülről (hú, nem tudom, hogy írják, az a hungarocell-es hőszigetelési módszer, talán dryvit?) na, szóval olyan, a tető Lindab tetőrendszer (nem tetőcserép, hanem fém tető, de ezen a házon nagyon jól néz ki, ráadásul ember szerint nagyon időtálló), szóval nagyon modern, ugyanakkor gyönyörű, és tényleg nem kell rá költeni semmit. És meg tudjuk venni. Ott helyben megállapodtunk, ma pedig aláírtuk a szerződést.

Máig azt hittem, csak álmodom. Minden úgy van, ahogy a legmerészebb álmaimban sem gondoltam volna. Kertes ház. Felújítva. Jöhetnek a kutyák. Tágas. Mindenünk elfér. A lányoknak lesz hely játszani, rohangálni. Jó helyen van, nem a város szélén, hanem egészen közel a centrumhoz.

Még mindig szorongok néha, hogy valami közbe fog jönni. Ugyanakkor van bennem valami mély hit vagy bizalom, hogy ha eddig minden ilyen jól alakult, akkor már a fennmaradó - nem kevés - akadály is el fog hárulni az utunkból. Ugye? :-)

Töröm a fejemet, de nem értem. Miért csinál valaki ilyet?!

Az történt, hogy tegnap megkaptuk a választott lakás tulajdoni lapját, részeként a szerződés előkészítésének. Merthogy úgy beszéltük meg a nagyon szimpatikus, kedves expárral (nem tudok erre jó szót, régen házasok voltak, már elváltak, azért is adják el a lakásukat), hogy az ügyvédünk hétfőig előkészíti a szerződést, és akkor aláírjuk.

A tulajdoni lapról kiderült, hogy az általuk hatvan négyzetméteresnek árult lakás (ami egyébként tényleg csodaszép, és még mindig nagyon tetszik) valójában 49 m². Még a nyáron néztem egy másik ugyanilyen lakást (rájöttem, hogy azért volt ez nagyon ismerős, ahogy beléptem) a neten, és az is nagyon tetszett, de azt 8,6 millióért árulták. Ezt meg két millióval többért. Ha előre tudom, hogy csak ekkora, lehet, hogy meg sem nézem. Vagy ha megnézem, nem szeretek bele, vagy ha beleszeretek, csak jóval alacsonyabb áron. Ennyiért egy ekkora lakást nem lehet eladni, nincs épeszű ember, aki a mostani helyzetben megvenné. A célváros főterén egy ennél öt m²-tel nagyobb, belső kétszintes, bár rosszabb elrendezésű lakás egy millával kevesebbért eladó.

És most nagyon csalódott vagyok, megint. És nem és nem értem. Azt gondolták, nem derül ki, hogy valójában hány négyzetméter? Vagy hogy akkorra már mindegy lesz? És persze, folyton az motoszkál bennem, hogy miben nem mondtak még igazat, mi derülhetne még ki.

Jövő héten újrakezdem a keresést. Csak már nem fogom elhinni, amit mondanak nekem, még annyira sem, mint eddig...