Teljesen szeretem, hogy van egy kandallónk. Viszont a fatüzelés, bármennyire is imádom az illatát, hozott magával némi gondot is. Például, hogy mivel nyáron még nem tudtuk, hogy nekünk télen már kandallónk leend, nem tároltunk be fát télire. Emiatt most vettünk keveseket, apránként. Ami pedig - mivel a tüzépen a szabad ég alatt tartják - nem csak tök koszos-sáros, de ráadásul még rendesen vizes-havas-nedves is. De ezt még akár át is lehet ugrani, ha megfelelő begyújtóst használ az ember lánya, a hasogatást, gyújtós-aprítást viszont nem.

Én azonban nem olyan családból származom, de nem ám. Ergo ez a munka teljes egészében emberre maradt, akinek vagy volt ideje-lelkiereje ennek leküzdésére (és akkor néhány napra előre összevágta a fát), vagy nem. Ilyenkor maradt az, hogy vagy nem fűtünk be, vagy amikor hazaért, nekiállt egy kicsit aprítani, épp csak annyit, ami aznapra elég. Februárban előállt az a helyzet, hogy elment két hétre dolgozni (közte csak hétvégére jött haza, tehát hét közben egyáltalán nem), de úgy ám, hogy nem csak, hogy nem vágott össze fát, de még csak nem is vett. Vagyis két hétig üresen ásítozott Belzebub, pedig a hidegtől akár be is gyújthattunk volna.

Ekkor olvastam Tüncite blogjában a brikettről. Igaz, hogy ő, mint hivatásos környezetvédő, egész más szemszögből írt a dologról (és egészen biztosan teljesen igaza is van, nem értek hozzá, számomra meggyőző az ő gondolatmenete), de mivel a kandalló adott, amiben amúgy fával fűtenénk, gondoltam, egy próbát megérne a brikett is. Mert hát, nem kell hasgatni, nem vizes, nem havas, nem koszos.

És tényleg. Szépen, vákuumcsomagolt fóliában árulják, tíz kilós kiszerelésben, amiben tizenkét darab remekül összepréselt brikett-tégla van. Egy speciális begyújtóssal kell meggyújtani, ami valami nagyon büdössel van átitatva (olyan jó markáns petróleum-szaga van), de ezt egyébként lehet helyettesíteni vegyszermentes begyújtóssal is, ami nem büdös egy percig sem. A téglák pont akkorák, hogy még Belzebub elég szűkre szabott tűzterében is nagyon kényelmesen lehet őket pakolgatni. Kipróbáltuk, és tényleg nagyobb meleget csinál, mint a fa. Fél csomagnyi (hat tégla) belőle elég egy egész délutánra-estére, a nappaliban 23-24 °C létrehozására. Ehhez fából sokkal több kellett.

És tök egyszerű! Még én is, silány valómban mintegy húsz másodperc alatt képes voltam tüzet rakni belőle. A fával sokszor szenvedtem, nem gyulladt meg, vizes volt, kétszer-háromszor kellett próbálkozni (jól van, tudom, béna vagyok), közben meg füstszag lett a nappaliban, mert azért az ajtót csak nyitogatni kellett, míg szórakoztam vele. A brikettnél meg felstószoltam öt téglát, alátettem a begyújtóst, meggyújtottam, és legközelebb két és fél óra múlva nyitottam ki, hogy rárakjam a hatodik téglát. Ennyi. Imádom.

És kevesebb helyet foglal el. Könnyen betárolható, még akár fedetlen helyen is. Szóval, amennyivel drágábban adják, annyival többet is ér. És még kényelmesebb is.

Köszi, Tünci! :-)

Tegnap szabadnapunk volt. Reggel elvittük a csajokat a mamához, mi pedig emberrel kettesben töltöttünk 24 órát. Csak ketten. Csivitelés, nyafogás, hintázás, építőzés nélkül. Mennyei volt. Mintha hirtelen visszaugrottunk volna az időben.

Először is, mivel gyönyörűen sütött a nap (bár azért meleg az nem volt), elindultunk sétálni. Szép nagyot sétáltunk, bejártuk a házunk környékét, amire eddig nem volt idő-lehetőség. A legviccesebb az volt, hogy a szomszéd utcában találtunk egy Saeco márkaszervízt, tőlünk alig öt percnyire. Ebben az a vicces, hogy karácsony után Jupiteren (a kávégépen) kigyulladt a eddig nem világító piros lámpa, és nem akart nekünk kávét főzni. Gyorsan tűvé tettem az internetet, még a hivatalos forgalmazó hivatalos listáját is megnéztem, hogy hol van a közelben márkaszervíz, de a legközelebbi is, amit találtam, 60 km-re volt. Ezért ember fogta, és elvitte Jupit Tatabányára, mert másnap épp ott volt dolga, és ott van márkaszervíz. Amikor tegnap megláttuk, hogy a szomszéd utcáig kellett volna eljönni, nagyon jót kacagtunk. Így jár az, aki az interneten néz körül, ahelyett, hogy kicsit menne az orra után.

Délután-estére kultúrprogram volt beiktatva, értsd: moziban mentünk. Délután (matiné :-D) megnéztük az Avatar-t a plázában, este pedig, az én kedvemért a Poligamy-t a helyi művészmoziban (mármint manapság minden mozi művésznek számít, ami nem pláza, pedig itt is adnak premierfilmeket, meg van vagy öt terme, de akkor is). Fantasztikus élmény volt. Mind a kettő. Az Avatar a maga hihetetlen látványvilágával (na jó, én jobban élveztem volna, ha nincs benne a sok háborúskodás, nekem egy navi-k között játszódó tündérmese is elég lett volna), a Poligamy pedig a tündér poénjaival, romantikus hangulatával nyűgözött le. A művészmoziban ráadásul hiperkényelmes kanapéra ülhettünk, ami tovább emelte az est fényét. És bizony, az ott lévő Art Cafe-ban ember gin-tonicot is ivott (szerintem legalább négy éve nem tett ilyesmit), én meg a kedvenc krémlikőrömet kóstoltam meg újra. Csupa olyan dolog, amit a gyerekes napokon nem teszünk. És kézenfogva andalogtunk hazafelé, és rengeteget nevettünk, beszélgettünk, szóval igazi kikapcsolódás volt. Feltöltődtünk, megújultunk, jól éreztük magunkat.

Meg is beszéltük, hogy ezt két-három havonként, ha a nagyszülők bírják cérnával, meg fogjuk ismételni. Nem feltétlenül a mozizást, bár én imádok moziba járni, össze sem lehet hasonlítani az itthoni filmnézéssel az élményt. Hanem a csak kettesben együttlétet, mert bár nagyon szeretjük a csajokat, azért muszáj néha, hogy egymásra is tudjunk figyelni. Tőlük ugyanis ez eléggé lehetetlen :-).

Azt még nem is meséltem, hogy elkezdtem két tanfolyamot. Távoktatásban hallgatok fitoterápiát, és háromszor három nap alatt - remélhetőleg - megtanulom a reflexológiát, vagyis a talpmasszázst. Ennek két hete volt az első három napja, és néhány döbbenetes élménnyel gazdagodtam, amit ezúton kívánok közkinccsé tenni. Előre szólok, erősen női téma, kérem a férfi olvasók szíves elnézését, és javaslom, ezt most inkább ne olvassák el. Nem hüvelygombáról lesz szó, de majdnem :-).

Életemben egyszer már volt részem talpmasszázsban, mikor tavaly az életmódtáborban kipróbáltam. Akkor nagyon jól esett, végig élveztem, és sokkal jobb közérzetem volt közvetlenül utána. Kicsivel később ugyan rosszabbul éreztem magam, minden bajom volt, de ez csak az intenzíven beindult méregtelenítés hatása volt. Két óra alatt megittam kb. három liter vizet, ami átmosta az egész szervezetemet, és onnantól legalább egy hétig kicsattanóan erősnek és egészségesnek éreztem magam. Bár az élmény előtt is úgy gondoltam, hogy reflexológiát szeretnék tanulni, utána egészen biztos voltam abban, hogy jól választottam, tényleg ez az egyik módszer, ami nekem való.

Na, ilyen előzmények után érkeztem meg a tanfolyamra. A három nap alatt legalább hatszor átmasszírozták a lábamat (meg én is másokét, hiszen egymáson tanulunk), így a korábbinál sokkalta intenzívebb ingereket kapott a szervezetem a méregtelenítésre. Persze, most is csak ittam meg ürítettem, ahogy azt kell, és még legalább öt-hat napig így is folytatódott a dolog, bár nem olyan szélsőségesen és kellemetlenül, mint a tavaly nyári első alkalommal. És tetszenek tudni, mi történt? Én el sem akartam hinni, hosszasan forgolódtam a tükör előtt, tapogattam-nézegettem magam, annyira hihetetlennek tűnt. Tinikorom óta szenvedtem a narancsbőrtől. Nem tudom, mitől alakulhatott ki, hiszen nem híztam-fogytam sosem, állandóan 45-48 kiló voltam, ráadásul akkor még elég sokat mozogtam is, és mégis. Mindenféle karfiolok, csíkok és egyebek, biztosan tetszenek ismerni az ilyesmit. Aztán a két szülés, a fel 30-le 30 kiló bizony csak rontott a helyzeten. Ember, mivel látta, hogy erősen szenvedek a dologtól, még valami méregdrága bedörzsikélős-golyós masszírozós kencét is vett nekem, ami persze, tökéletesen semmit sem használt. Én már elkönyveltem, hogy így halok meg, legfeljebb majd nem írom bele a végakaratomba, hogy meztelenül mutogassanak a gyásznép előtt :-). A narancsbőr örök, gondoltam én.

Nos, ez az, ami már tényleg múlt idő. Ez a tök egyszerű, gyakorlatilag több ezer évre is visszavezethető gyökerű módszer, amit bárki meg tud tanulni néhány nap alatt, és ami akár saját magunkon, akár másokon könnyedén elvégezhető, egyetlen intenzív hétvégén véget vetett egy olyan, lassan húsz éve fennálló problémának, amire a kozmetikai ipar elég erősen rá van indulva, a plasztikai sebészekről nem is beszélve.

És most itt állok, és nem értem. Hogy lehet, hogy ezt mások nem tudják? Miért jobb nagyon súlyos pénzekért mindenféle kencékkel, tekerésekkel, pakolásokkal, netán zsírleszívással, műtéttel harcolni a narancsbőr ellen, amikor ez ennyire egyszerű, és még ráadásul kellemes is? Sürgősen szükségem lenne mások ezirányú tapasztalataira, vagy legalább két-három önkéntesre, aki vállalná, hogy megmasszírozhassam a lábát, és ellenőrizhessem a narancsbőre állapotát három-négy masszázs után. Na, amint találok ilyeneket, és kísérletileg is tudom igazolni a módszert, azonnal szólni fogok :-).

Mert amúgy nagyon rosszul állok önkéntesekkel. Eszméletlen sokat kéne gyakorolnom, és lehetőleg sok emberen, sokféle problémával rendelkező talpon, hogy mire élesben is oda kerülök, tudjak is valamit segíteni. Ehhez képest emberen és Dórán kívül senki sem lelkesedik, illetve aki meg igen, az vagy nagyon messze él, vagy nagyon elfoglalt, vagy mindkettő. Tanulság: ha olyan tanfolyamra mész, amihez sok embert kell ismerned, lehetőleg ne közvetlenül előtte költözz háromszáz km-rel arrébb az addigi lakhelyedtől :-D.

Jövő héten megint megyek három napra. Kíváncsi leszek, akkor mi fog eltűnni rólam :-).

Valakinek nincs kedve hagyni, hogy gyakoroljak rajta? :-)

(Most tekintsünk el a reklámtól, de amúgy teljesen jó összefoglalója a módszernek, úgyhogy ideteszem ezt a videót. Különben is, elég távol van tőlünk, nem lesz konkurencia :-D.)

,  

Még történelemből anno úgy tanultam, hogy a városi levegő szabaddá tesz. Nos, szerintem nem szabaddá, hanem beteggé tesz. Amióta itt lakunk - vagyis idestova majdnem három hónapja - folyamatosan beteg valaki. A lányaim, akik korábban évente egyszer estek át egy, azaz egy darab, enyhe lefolyású náthán, most szinte állandóan taknyosak, köhögnek, lázasak, fülük fáj, mikor mi. Dóri elvileg három hete óvodás, ehhez képest ma ment hatodjára, összesen. És nem gondolnám, hogy valami lelki ok miatt beteg folyton, mert imádja az óvodát, ahogy odaérünk, azonnal levegőnek néz, még puszira is csak hosszas könyörgés árán lép vissza a csoportszobából. Itthon folyamatosan az oviról, meg az új barátairól beszél, és magához képest egész jól is viselkedik, bár nem mondom, hogy szegény óvónéninek nem gyűlik meg vele a baja. Nem kicsit hajlamos ugyanis megmagyarázni, hogy most épp miért nincs kedve épp azt csinálni, amit kellene. És nem kicsit hajlamos minden alkalommal középpontba kerülni, legyen szó bármilyen együttes tevékenységről. Ő az a kislány, aki mindenről elmondja a véleményét, mindent ő akar csinálni, akkor is, ha a többieket szólítják fel, mindent megfog, elvesz, megpróbál megcsinálni. Szóval szerintem imádja, mégis folyton beteg.

És én is. Karácsony környékén több, mint két hétbe került kigyógyulni a megfázásból, és még utána is hosszasan köhögtem. Majd január közepén ismét beleestem, és most újra, immár lassan két teljes hete csak köhögök, időnként ráz a hideg, folyik az orrom, szóval minden, ami kellemetlen lehet. Egy darabig próbáltam azzal hitegetni magam, hogy biztos csak a költözés viselt meg ennyire, de igazából semmi bajom vele, imádok itt lakni, szeretem az új házat, a városi környezetet, azt, hogy időnként már dolgozgatok kicsit. Azt is, hogy el tudok járni tanfolyamra, mert nem gond, hogy mi lesz akkor a gyerekekkel. Azt is, hogy nem probléma a bevásárlás, de legjobban azt, hogy olyan helyen lakunk, ahol csend van és nyugalom. Szóval nem gondolom, hosszas önvizsgálatok után sem, hogy túl sok lelki része lenne a folytonos betegségnek. Egyszerűen csak a korábbi, éveken át tartó falusi elzártság után szembe kerültünk egy olyan környezettel, ami tele van számunkra ismeretlen kórokozóval. Mindenhol. A boltban, a buszon, az utcán folyton emberekkel vagyunk körülvéve, akik maguk nem, vagy nem feltétlenül betegek, de hordozói olyan baciknak, amik ellen nincs megfelelő védettségünk. És ebből már kezd elegem lenni. Ahogy meggyógyul az egyik, kezdi a másik, épp csak lemegy a láza a nagyobbnak, már tiszta beteg a kisebb. És még én sem vagyok jól, szinte sose.

Voltunk tegnapelőtt gyerekorvosnál, mert hát Dórinak már igazolást kell vinnie az oviba, hogy közösségbe mehet. Hihetetlenül kedves, aranyos, megértő doktor nénit találtunk, olyat, aki nem öt méterről igyekszik diagnosztizálni, aki nem akar mindenáron antibiotikumot felírni, kedveli a homeopátiát, meg minden. Ez a része jó is volt. De az, hogy előre megbeszélt időpontra menvén is egy órát kellett várnunk egy minősíthetetlenül lepusztult váróban, ahol élénk képzeletem minden négyzetcentiméteren hatvan új bacit látott, ahol a wc olyan színvonalú, mint a legrosszabb vasúti várótermeké, na, az pocsék volt. Mikor elmentünk, Orsolyának még semmi baja sem volt, mire hazaértünk másfél órával később, már 39,2 volt a láza. És mindezt csak azért, mert az oviba kellett egy papír arról, hogy Dóra mehet.

Tudom jól, hogy ez egy átmeneti állapot, egy-két hónap még, és túlleszünk rajta, legalábbis a következő télig. Tudom, hogy fokozatosan védettséget fogunk szerezni az alapbacik ellen, és hogy nemsokára már csak rossz emlék lesz ez a folytonos hurut, tüsszögés, orrfolyás. De most rettentően utálom az egészet.

Miért van az, hogy ha jót akarok a gyerekeimnek, hogy legyen nekik megfelelő színvonalú oktatás, akkor vállalni kell a folyamatos betegeskedést is? És ha meg azt akarom, hogy egészséges környezetben nőjenek fel, tiszta levegőn, ahol tényleg nagyon ritkán és enyhe lefolyásúan betegek, akkor le kell mondanom a normális oktatásról? Miért zárja ki ez a kettő egymást?!

A rend kedvéért: erre a bejegyzésemre kaptam ezt a kommentet ojj-tól:

ojj 2010.01.20. 14:14:15

Az egyedülálló nők nem mind 'függetlenségükre büszke, önálló, önérzetes szinglik'. Ld. velvet.hu/poronty/2010/01/14/miert_nincs_meg_gyereked/

Van, akinek az apja/bátyja megcsinálja. Van, aki megkér valakit (szomszédot, barátot) egy tál sütiért/pár sörért cserébe. Van, aki fizet és hív szakembert. És van, akinek (ha nem életbevágó) nem csinálja meg senki.

A cikk elolvasása után elkezdtem válaszolni kommentben, de egyre-másra jutottak eszembe dolgok, és rájöttem, hogy túl hosszú, amit mindezekről gondolok, és - mivel a saját blogomban akár ezt is megtehetem :-) - inkább leírom külön bejegyzésként. Nem azért, mert mindenáron vitát szeretnék a szingliségről, hanem mert elég fontosnak tartom a témát ahhoz, hogy legyen hely beszélgetni róla.

Szóval először is a cikk. Azt hiszem, híven tükrözi azt a katyvaszt, ami ma, Magyarországon a "szingli" szó értelmezése kapcsán van. Az, aki házasságban, vagy tartós kapcsolatban él - mint a cikkben szereplő hölgy is -, nem szingli. Nem attól lesz valaki szingli, hogy nem vállal gyereket, és a karrierjében keresi ennek pótlékát, holott vágyik rá. Ettől még csak szimplán boldogtalan lesz.

A szingli szó alapjelentése egyedüli, egyedül élő. Hosszasan lehet keresgélni a neten, rengeteg találattal, nagyon sokan, nagyon sok helyen próbálták már definiálni, mit is jelent ez, milyen életformát, életfelfogást kell értenünk a fogalom mögött. Egy dolog biztos: az, aki házasságban él, nem szingli. Az, aki tartós szerelmi kapcsolatban együtt él  (értsd: egy háztartásban) a párjával, szintén nem szingli. A szingli, akár keresi a jövendő párját aktívan, akár nem, teljesen biztosan egyedül él, ha úgy tetszik, magányosan. Ez nem jelenti azt, hogy nem lehet partnere, akár hosszabb ideig is, de azt igen, hogy azzal nem él együtt, életvitelszerűen nem tartanak fenn közös lakást, nincsenek közös kasszán, és alapvetően társadalmilag nem köteleződtek el egymás mellett (pl. nem feltétlenül mennek együtt társas eseményekre, rendezvényekre).

Vagyis az a nő, akiről a linkelt cikk szól, nem szingli. Sosem volt az. Egy boldogtalan hölgy, aki sajnos csalódott a férfiban, akihez hozzáment feleségül. Csalódott benne, mert nem volt elég bátorsága, hogy időben konfrontálódjon a partnerével a céljaikat illetően. Pedig ez az egyik legfontosabb dolog, ami egy kapcsolatot, házasságot összetart, vagy szétválaszt: a közös célok, és az azokhoz vezető út hasonlósága.

A párkapcsolati tanácsadásban vannak mindenféle ötletek, módszerek arra, hogyan lehet egy ilyen helyzetet megoldani, a probléma csak az, hogy nagyon-nagyon kevesen választják ezt az utat, illetve már csak akkor, amikorra a problémák annyira elmérgesedtek, hogy nincs mód az egészséges kompromisszumok megtalálására, legfeljebb a minél fájdalommentesebb válást lehet elősegíteni. Sajnos. Pedig nagyon fontos lenne, hogy - célszerűen házasságkötés előtt, de ha lehet, a házasság minél koraibb időszakában, illetve hét évenként újra és újra - a pár mindkét tagja külön-külön fogjon egy üres papírt, és leírja, milyen céljai, tervei vannak az elkövetkezendő hét évre. Aztán össze kellene ülni, és megnézegetni egymás listáját. Ami mindkét papíron szerepel, azt egy újabb üres lapra felírni, hiszen az mindkettejüknek közös céljuk, egymástól függetlenül is. Aztán megnézni azokat, amiket csak egyikük írt fel. A másiknak el kell gondolkodnia azon, hogy ő mit érez az adott céllal kapcsolatban, és ezt őszintén meg is kellene osztani a másikkal. Lehetőleg az ellenérzéseknek finoman kellene elhangozniuk, de őszintén, a problémás részeket pedig jó lenne átbeszélni. Hogy mire gondolok? Legyen itt egy teljesen hipotetikus példa, úgy talán kicsit érthetőbb lesz.

A hipotetikus pár kapcsolata három éve tart, két éve együtt élnek, mindketten egy éve diplomáztak, és a házassági évfordulójuk is közeleg lassan (az első :-D). A két lista valahogy így néz ki ebben az esetben az elkövetkezendő hét évre:

Férfi:

• karrier, lehetőleg egy másik cégnél, de legalább a jelenleginél magasabb pozícióba jutni
• lakásfelújítás minél hamarabb
• kocsi
• ha lehet, külföldi munkavállalás, akár egy-két évre is, hogy legyen miből álmodni
• talán gyerek, de majd csak később, ha már minden egyenesben van

 Nő:

• veled élni hét év múlva is
• tartós, biztos munkahely, ahol lehetőleg nem rúgnak ki azonnal, ha egy napig nem dolgozom
• gyerekek
• lakásfelújítás

Látható, hogy hipotetikus párunk két tagja mennyire eltérően gondolkozik. A pasinak a biztos anyagi háttér a fontos, annak megteremtését tűzné ki elsődleges célnak, mely érdekében minden más háttérbe szorítható. A hipotetikus feleség sokkal inkább az érzelmi oldalt hangsúlyozza, anyagi oldalról (talán a fészekrakó ösztönnek megfelelően) egyedül a lakásfelújítás szerepel.

Namost. Ha ők ketten fognak egy közös tiszta papírt, akkor a lakásfelújítást már írhatják is fel, hiszen ez közös céljuk. A másik listáját látva a hipotetikus férjnek azon kell elgondolkoznia, hogy vajon fontosabb-e az anyagi biztonság, mint az érzelmi, megéri-e mindent felhalmozni, ha közben kihűl, megkeseredik a kapcsolat, a feleségnek pedig azon, hogy a gyermekvállalás mennyire terhelné meg a kapcsolatukat, elég érett-e a partnere már rá, vagy neki még időre lenne szüksége.

Mert hát különbözőek vagyunk. Másként gondolkozunk, mások a preferenciáink. Ha alapvető kérdésekben nem tudunk egyetérteni (pl. a hipotetikus párnál nem alakul ki konszenzus, hogy akkor most három-öt évet rászánunk az anyagi biztonságra, hiszen harminc évesen még nem késő a gyerekvállalás, és ebben az időszakban akár külföldre is megyünk, de aztán nekilátunk, akár sikerült megteremteni mindent, akár nem), akkor megette a fene az egészet, és "jaj annak, aki jobban szeret" (az idézet elvileg Mérei Ferenctől való, legalábbis a tanítványa, Szakács Ferenc szerette idézgetni ezt, ha párkapcsolatról esett szó). Merthogy ilyenkor az sérül jobban, annak nehezebb a dolga, aki jobban ragaszkodik a kapcsolathoz, akinek fontosabb annak megtartása. Mert az, bizony, a dolgok rendje szerint, többet enged. Mint a linkbeli cikkben a nő: hiába volt nagyon fontos számára a gyerekvállalás, mégis engedett, mert fontosabb volt ennél számára maga a kapcsolat, a házasság. De ugyanígy lehet fordítva is: a férfi is lehet elkötelezettebb a kapcsolatra, és a nagy vágyait, terveit hagyhatja hátra, hogy a nő vágyai kielégüljenek (pl. nem megy külföldre, nem szerzi meg álmai állását, mert akkor a felesége gyermek utáni vágya nem teljesülhetne). És ilyenkor bizony előfordulhat az is, hogy a férfi harmincöt évesen szembesül azzal, hogy a munkaerőpiacon már a kutyának sem kell, elvégre öreg, miközben az imádott neje, akiért feláldozta álmait, közben már mással van, és a gyereket is elvitte magával.

Szóval nem mindig könnyű közös célokat találni, viszont szükséges lenne, és kellene is, hogy a felek ezt átbeszéljék. Mert sokszor élünk abban a (tév)hitben, hogy a másik is azt akarja, amit mi. Holott lehet, hogy nem, csak nem került szóba, vagy nem vitattuk meg, hogy ki mit akar.

És most gonosz dolgot mondok: sokkal jobb, könnyebb lenne mindenkinek, ha azok, akik nem tudnak közös célokat találni egy év, egy házasságkötés vagy harminc együtt leélt év után, azok akkor, amikor ez kiderül, vagy amikorra már nincsenek közös célok, szakítanának egymással. Hogy miért? Mert ha nincs közös cél, akkor nincs közös jövő. És mennyivel egyszerűbb még akkor elválni, amikor még szeretjük-tiszteljük egymást eléggé ahhoz, hogy normálisan tegyük meg, mint amikor már annyira felgyűltek a sérelmeink, hogy képtelenek vagyunk még akár egy kedves szóra is normálisan válaszolni.

Na, de vissza a szinglikhez. Szóval a szingliség egy teljesen más kategória. A szingli jó esetben képes a párkapcsolatra, csak éppen a környezetében nem talált még olyan partnerre, aki megfelelt volna az általa felállított kritériumnak. Itt a dolog egészen jó kifutású is lehet, hiszen előbb-utóbb megjöhet a vágyva-várt partner.

De a szingliség mögött gyakran áll két olyan dolog, amit nem nagyon szoktak hangsúlyozni (főleg, mióta "divat" lett szinglinek lenni). Az egyik fontos dolog az önismeret, illetve annak hiánya. Sokszor azok maradnak tartós kapcsolat nélkül, akik nem tudják, mit is akarnak, egyik partner sem felel meg nekik, mert ők maguk nincsenek tisztában önmagukkal. A másik fontos dolog, ami a szingliség mögött állhat, az a párkapcsolati éretlenség. Ez pedig - tetszik vagy sem - valódi pszichés problémát takar. A pszichológiai egészség fogalmában benne foglaltatik a párkapcsolati érettség is. Ez sok mindent jelent, de leginkább azt, hogy a személyiség rendelkezik azokkal a készségekkel-képességekkel, amelyek egy másik emberrel való szoros érzelmi kapcsolat felépítéséhez és megtartásához szükségesek (ide tartozik pl. a kompromisszumkészség, az érzelmi érettség, de a monotóniatűrés és a saját álláspont megvédésének képessége, és a megfelelő érzelmi távolság megtartása ugyanúgy). Vannak olyanok, akik például azt rontják el, hogy túl gyorsan túl szoros érzelmi kapcsolatra törekszenek. Vannak, akik azt, hogy nem vállalják fel a másikat, az addigi "menő szingli/agglegény" státuszukat nem kívánják feladni, és titkolni igyekeznek a kapcsolatot, vagy pedig nem mernek elköteleződni mellette, nehogy kimaradjanak valamiből. És ezek mind olyan problémák, amik egyébként néhány hetes, hónapos pszichoterápiával rendezhetőek lennének. És itt jön közbe a divat: régebben szégyen volt, ha valaki vénlány maradt, és az agglegényekre is furcsán néztek, de legalábbis megpróbálták levadászni őket. Manapság menő, divatos dolog szinglinek lenni (és hozzátenném: aki boldog így, és nem csak öncsalás árán boldog, hanem tényleg és igazán meg tudja találni a saját céljait, vágyait a pár nélküli életformában, annak nagyon jó, hogy már nem kell megbélyegzettnek lennie), épp ezért azok, akik ebben nem érzik jól magukat, nem fognak elmenni pszichológushoz, hogy jaj, mi a baj velem, miért nem találok partnert, hanem belevetik magukat egy felszínes partnerkeresésbe, amiben csak kiégni lehet, de megváltozni, éretté válni nem. Sajnos.

Arról azért nem volt szó, hogy a városi élet telis-tele van kísértéssel. Az még csak hagyján, hogy útközben a bolt felé - a korábban megszokott két ember és üres utca helyett - elmegyünk két kocsma, legalább négy ipari telephely, egy oktatópálya (tele vannak az utak tanuló vezetőkkel, szegénykék hússzal araszolnak a csúszós utakon) meg egy patika mellett, ezek egyike sem rejt túl sok kihívást magában. Elég volt néhányszor végigmenni, és a lehetséges kérdéseken is túljutottunk, most már a lányok maguk megválaszolják maguknak (esetleg egymásnak) ezeket. A szemétség az a dologban, hogy útközben van Célváros egyik legjobb cukrászdája. Eszméletlenül gyönyörű, de ami a fő, finom sütiket csinálnak (és még nincs itt a nyár, pedig állítólag a fagyijuk is mennyei), ráadásul a számomra kedves, régi típusú sütiket is készleten tartják.

Sajna, ebből következően időnként kénytelen vagyok betérni oda. Pedig kutya drágák ám, így költözés után nem mondhatnám, hogy túl gyakran megengedhetjük magunknak, de amikor olyan finom :-). Szóval a múltkor is, a boltból hazafelé (kivételesen egyedül voltam, mert ember épp itthon dolgozott, a csajoknak meg nem volt kedvük jönni, úgyhogy simán elmehettem egyedül, ami szintén az itt lakás előnyei közé tartozik: nem kell autóba ülni, hogy eljussak egy diszkontboltig) muszáj volt kicsit betérnem, nézelődnöm. És bár alapvetően nem vásárlási szándékkal érkeztem (na, ez az igazi öncsalás :-D), azért csak sikerült egy-két sütit összeválogatni. Köztük egy szemre is gyönyörű, elnevezése szerint csokoládé mousse tortát (illetve, csak két szeletet belőle). [Zárójelben jegyezném meg, hogy ez a fajta névadás nem kicsit zavar. Ha már mousse, akkor írják a csokoládét is franciául, ha pedig csokoládé, akkor legyen hab, vagy csak én kukacoskodok folyton?]

Hazahoztam, ebéd után megkóstoltuk a lányokkal. Imádták, ők is, én is. Leheletvékony kakaós piskótán üldögélt kb. öt centinyi csokihab, pont elég édes, hogy finom legyen, de nem annyira, hogy émelyítsen, és csak annyira töményen csokiízű, hogy felségesen omoljon el a szájban. Egyszerűen zseniálisan finom volt. Öt perc alatt végeztünk hárman a két szelettel (na jó, ember közben magába erőltetett, nagy duzzogva két franciakrémest és persze, egy itt megismert ischler-félét. Mert ischlernek hívják, de nem az általam eddig ismert, két omlós tésztából kiszaggatott, lekvárral összeragasztott és csokival bevont dologból áll, hanem a két tészta között nagy adag tojáshab található, az egész vastagon be van vonva csokival, ettől teljesen más süteménnyé válik, de embernek nagyon ízlik).

A dolog itt, sajnos, még nem állt meg. Dóra már vacsoránál elkezdte pedzegetni, hogy ha ő most mindent megeszik a tányérjáról, akkor kaphat-e olyan finomat megint. Elmondtam neki, hogy ahhoz megint el kellene menni a cukrászdába, de már zárva van. Ebbe belenyugodott, gondoltam, rendben is vagyunk. De másnap reggelinél, majd ebédnél is megismétlődött a párbeszéd (kis változtatással, még nem nyitott ki, és most alvás előtt már nem tudunk elmenni sütit venni). Látszott, hogy nem sokáig húzom ki ezzel a magyarázattal, előbb-utóbb elém áll csizmában-kabátban, hogy akkor mehetünk a rózsaszín házba a csokis sütiért.

Míg arra vártam, hogy elaludjanak, gyorsan átpörgettem az agyamban, mit is tehetnék. Az biztos volt, hogy nem fogunk - legalábbis nem ebben a hónapban - sütizni menni, tényleg horribilis összegeket kérnek igen kicsi, bár rendkívül finom szeletekért. Úgyhogy délután nekiláttunk a két lánnyal, és alkottunk valami hasonlót. Sütöttünk egy vékony (bár utólag látom, hogy nem elég vékony, pontosabban nem eléggé egyenletesen vékony) kakaós piskótát. Tényleg, az igazi cukrászok hogy csinálják? Levágják a tetejét? Vagy nekik sosem lesz púpos? Mire meghűlt, kikevertünk két adag csokihabot (hát igen, dobozból, semmi saját recept), meg egy adag kakaós szirupot. Dóri ügyesen meglocsolta a piskótát a sziruppal, én rásimítottam a habot a tetejére, megszórtam csokiforgáccsal, ment a hűtőbe, és vacsoráig meg is szilárdult. Nem volt annyira tökéletesen finom, mint a cukrászdáé, de annyira azért igen, hogy két nap alatt hárman (hát igen, ember nem szereti a csokitortákat, és ezzel sem tett kivételt, meg sem kóstolta) elpusztítottuk az egészet. És hát, be kell vallanom, nem a lányok ették meg a nagyját :-).

Így hát a falusi élet városival való felcserélése egy dologban egészen biztosan káros hatású: növeli a felesleges kilókat :-). Még szerencse, hogy a mérleg a régi házban maradt :-D.

Beszélgettünk valamiről a lányokkal, akartak valamit, amit én nem tudtam/akartam megcsinálni, hát rávágtam, hogy "majd az apukád megcsinálja". Dóri erre visszakérdezett:

- Az az apukám, aki mindig dolgozik, és sosincs itthon?

Már itt elállt kicsit a szavam, de azért még provokatíve visszakérdeztem:

- Miért, van másik apukád is?

Mire a szomorú válasz:

- Nem, nincs.... sajnos.

Én már régóta tudom, hogy borzasztóan el vagyok kényelmesedve. Egy csomó olyan dolgot, amit amúgy meg tudnék csinálni (pl. kicserélni egy égőt, megoldani valami egyszerűbb problémát, becsavarni egy csavart stb.), ahelyett, hogy nekilátnék, inkább elmondom embernek. Aki, persze, mivel majdnem tökéletes, pillanatok alatt megoldja, leveszi a vállamról a terhet, és kész. Szóval én tényleg nagyon "nő" vagyok ebből a szempontból, hagyom, hogy a "férfi" szereljen. (Na jó, hogy önbecsülésem utolsó maradékait még őrizgessem, azért van egy terület, ahol fordított a szereposztás, és ez a számítógép :-). Ott ember az, aki inkább szól, és én pillanatok alatt megoldom. De ez így van jól, ha ez sem lenne, nyugodtan szőkére festethetném a hajam :-D.)

Szóval én el vagyok kényelmesedve. De a költözés-rendezkedés kapcsán komolyan felötlött bennem, hogy vajon hogy csinálják az egyedülálló nők, a függetlenségükre büszke, önálló, önérzetes szinglik? Mert van ugye először a lapra szerelt bútor. Nekem nem volt vele gondom, kiválasztottam a netről, hogy ezt szeretném, és embernek leírtam egy cetlire. Onnantól csak néhány óra kérdése volt, és ott állt összeszerelve a szekrény, az ágy, az íróasztal. Figyeltem azért az eseményeket, és komolyan mondom: én egyetlen darabját - még ember igen tekintélyes szerszám-gyűjteményének birtokában! - sem lettem volna képes összeállítani. Alapvetően az összeszerelési útmutató is meghaladja az én műszaki érzékem és térlátásom határait (szégyenkezve vallom be, hogy bár műszaki értelmiségi családból származom, ennek ellenére teljesen analfabéta vagyok akár csak a legegyszerűbb, térben ábrázolt rajz értelmezéséhez, viszont szűkös mintából - értsd: az általam ismert nők - úgy vélem, hogy ezzel nem vagyok egyedül, még ha talán kisebbséget is alkotunk sorstársaimmal). De ha véletlenül képes lennék felismerni, hogy melyik darab melyik, és hová való, a fatiplik beütögetésén kívül valószínűleg egyetlen más teendőt nem lennék képes megcsinálni.

Volt még itt villanyszerelés, biztosíték-csere, a mosógép kifolyójának falba süllyesztése és beszerelése, azonosítatlan forrású csatornabűz felderítése és megszüntetése (csak mondom, akinek hasonló problémája adódna: nálunk az volt a ludas, hogy eredetileg kiépítették a mosogatógép csatlakozóját a konyhában, ahová azután nem kötöttek be mosogatógépet. Az eredmény az volt, hogy a csatlakozó ontotta magából a csatornaszagot, de ember zseniálisan rájött, és egy darab folpack és egy befőttesgumi segítségével elhárította a problémát), kandalló beszerelése, térelválasztó polc felmérése-levágatása-összeszerelése, mindenféle műszaki ketyere helyére pakolása, beüzemelése, mosdótálas szekrény összerakása-beszerelése (ezen mondjuk még ember is sokat ...hmmmm.... dicsérte a tervezőt, annyira érdekes megoldást választottak a dugó beapplikálására), szóval rengeteg olyan dolog, amit én az életben meg nem tudnék csinálni.

Vagy itt van például ez itt:

Ő úgy született, hogy már megvolt Belzebub, és az első próbafűtés is elindult. Akkor derült ki, hogy kellene valami ülőalkalmatosság a kandalló elé, mert mind a csajok, mind mi hajlamosak vagyunk elüldögélni a lángokba bámulva. Igen ám, de az alaprajzon is látható, hogy az a rész ott tulajdonképpen egy folyosó, nem túl nagy a hely, ráadásul Belzebub ontja a meleget, tehát nagy, párnás, túlmelegedésre hajlamos valami (pl. fotel) nem jöhet szóba. Ráadásul jó lenne valami tároló funkciójú dolog, amiben legalább egy estére elegendő tűzifa tartható, részben kényelemből (ne kelljen minden második rönk után kimenni a kisházba), részben praktikumból (idebent jobban szárad, mint a sufniban). Vázoltam embernek a problémát, hogy kellene valami ülésre-tárolásra alkalmatos valami, és 24 óra múltán ott állt a kandalló előtt ez (itt még csak kevéssé bepakolva, mert ez a kép még a múlt héten készült). A tetején nagyon kényelmesen el lehet üldögélni, akár két leánnyal körülvéve is, az aljában pedig minden elfér, ráadásul szortírozva (gyújtós, papír, nagyobb rönkök). És még arra is ügyelt, hogy színben harmonizáljon a mellette álló térelválasztó polccal.

Elgondolkodtam, hogy mit is csinálnék én ember nélkül (és itt most hagyjuk figyelmen kívül a triviális érzelmi oldalt). Mindenhez szerelőt hívnék? Létezik bútor-összeszerelő-szerelő? Vagy kandalló-beszerelő-szerelő? Vagy házimozi-és-dvd-lejátszó-beszerelő-szerelő? :-)

Ez meg egy nagyon régi dal, de a szövegében annyira benne van, hogy miért is szeretek én tartós párkapcsolatban élni:

Fel a kezekkel, ki volt annyira türelmetlen, hogy tegnap délutánra elintézte a napsütést? :-)

Ez itt a bejárat az utca felől. Ez az a bizonyos kiskapu, amin a kutyaház nem fért át :-).

Ez itt a ház bejárata, jól látszik, milyen szép teraszunk van. Idővel majd valami kiülős helyet akarunk belőle csinálni, de hát még tél van, nem sürgős :-).

Ez meg a kert. Ennyi az egész. Viszont jó sok gyümölcsfát belezsúfoltak, sőt, málna és eper is van. Szóval lekvárfőzés lesz ezerrel, remélem. A képről azért látszik, hogy mi ennek a háznak a hátránya: van néhány "szomszéd". De azt hiszem, ennyi hátránnyal azért még ki tudok békülni :-).