Már a blog indításakor is tervben volt, hogy írok magáról a faluról, néhány fotóval, csak folyton közbejött valami. Vagy folyton rossz idő van, amikor nem megyünk sétálni a lányokkal, sőt, az orrunkat sem dugjuk ki, tehát nem fotózok. Vagy elmegyünk, de épp nincs itthon ceruzaelem, tehát nem fotózok. Aztán lesz itthon ceruzaelem, de beáldozom,  mert Orsi zenélős macijából kifogyott, ami sorstragédiával egyenértékű hisztit von maga után.

Ma végre minden összejött (idő elfogadható, elem, fényképezőgép rendben, lányok kilencre az ajtó előtt kabátban-cipőben, ami önmagában is felér egy csodával), úgyhogy nem volt akadály előttünk :-).

A faluban a fogyó magyar lakosság mellett fokozatosan megjelentek a külföldiek, egy időben sikk volt osztrákok, németek részéről a magyarországi nyaraló, ráadásul ebből a faluból több család is Ausztriában telepedett le, akik később, talán nosztalgiából itt vettek házat. Legtöbben régi parasztházat, amit aztán saját ízlésük szerint felújíttattak. Első pillantásra szokott látszani, hogy melyik ház magyar, melyik külföldi tulajdon. Néhány példa:

Ezek az itteni "típus" parasztházak, ezzel a homlokzattal, két ablakkal, és persze átláthatatlan kerítéssel. A sárga és a kék osztrák, a közöttük lévő fehér magyar... Látszik? :-)

Aztán persze van olyan is, akinek nem tetszik, hogy az itteni stílusban legyen felújítva a háza, ő (pontosabban, mint az látható, ők, mert a kéket később pont ugyanúgy csinálták meg) az ittenitől teljesen eltérő homlokzatot csináltattak. A sorrend itt is osztrák-magyar-osztrák, elég látványosan... Érdekes egyébként, hogy az alig néhány napot-hetet itt töltő osztrákoknak mennyivel szebb, zöldebb, gondozottabb az udvaruk, mint az állandóan itt lakóknak. És persze, majd mindegyiknél van tó, szökőkút, miegyéb.

Ez itt - még a gólya ellenére is - az egyik kedvenc házam (persze, ezt is egy oda-vissza illetőségű újította fel, azóta, mivel neki van másik háza is itt, kiadja egy kedves idős osztrák párnak). Kicsi, aranyos, gyönyörű kerttel, fatüzeléssel, hagyományos berendezéssel.

Ez meg itt a másik véglet. Ez a szörny eredetileg egy pusztuló tízszer tízes kockaház volt. Megvették, ráépítették ezt a böhöm tetőteret (reped is a fala rendesen azóta) ezekkel a ferdén betett ablakokkal, mögé egy monstrum toldás, nagyobb, mint az eredeti ház, mellé nem tudom, mit szimbolizáló diadalív, elé tavacska szökőkúttal (ez van körbeültetve bokrokkal), a kertjében rengeteg gipsz-cucc (törpék, libák, mindenféle más állatok), a festményen  a magyar rónaságon lovagoló betyár... szóval minden földi jó. A tetejébe ráadásul évente egyszer egy hétvégét szoktak itt lenni.

És persze, itt van a falu másik arca:

Ebből a házból tavaly halt ki a tulajdonosa. A néni volt a falu bolondja, szó szerint, gyakran kezelték két faluval arrébb. A ház minden komfortot nélkülöz, se víz, se villany, és szegénynek tüzelőre se nagyon volt pénze. Az önkormányzattól ingyen ebédet kapott, meg valami kis segélyt. Álló nap állt a ház előtt, és beszélgetett a világgal. Meg haragudott rá sokszor. Nem tudom, vannak-e egyáltalán örökösök, valakik biztos kell legyenek, mert láttuk, ahogy hátul elégetik a ruháit. De a ház, egy másik, még rosszabb állapotú házával együtt, biztosan így fog összedőlni.

Ez is egy teljesen lakatlan ház, nem is tudom, mióta. Sosem láttunk ott senkit sem. Tavasztól őszig nem is lehet látni, mert az előtte levő cserjék-bokrok csak levéltelenül átláthatóak. Jó kis patkányfészek-hely ez is.

Ez meg egy félbemaradt próbálkozás. A ház egy lerobbant alkoholistáé volt valaha, aki, mikor épp leszokóban volt, igyekezett valamit karbantartani rajta, de aztán mindig jött a visszaesés, és egyre jobban leromlott ő is, a ház is. A végét az jelentette, hogy egy szép napon leégett az egész (az alkoholista megmaradt). Egy télen át ázott isten szabad ege alatt, mert a tetőszerkezetből semmi sem maradt, csak a csupasz, kiégett falak meredeztek. Aztán valaki megvette vagy megörökölte, már nem tudom, de fantáziát látott benne. Erdélyi ácsok jöttek, gyönyörű tetőt ácsoltak rá. Még örültem is, hogy ez a ház is megmenekedik. De aztán kiderült, hogy aki megvette, arra számolt, hogy mennek tovább felfelé az ingatlanárak, és majd de jó üzletet köt ő, ha felújítja. Árak megálltak, majd csökkenésnek indultak, úgyhogy a munkálatok befejeződtek. Itt áll egy rom, gyönyörű tetővel.

Az egész falura ez a kettősség jellemző. Egymás mellett állnak a full extrás külföldi, a normális színvonalú magyar és a lepukkant lakatlan házak. Sokszor vérzik a szívem, hisz régi-ház imádó vagyok, ha látok egy-egy gyönyörű parasztházat, jó szerkezettel, de ebek harmincadján.

Hétvégén, ha normális idő lesz, egy-két kedvencemet még lefényképezem. Sokszor érzem azt, hogy kár ezért a faluért. És az országban erre-arra járva azt is, hogy kár a falvakért. Ami valami nagyobb város agglomerációjában van, azért hal meg, mert az újonnan odaköltözők eldózeroltatják a régi házakat, helyükre modern, rikító színű valamik kerülnek, falu helyett kertvárossá válik. Ami meg mindentől túl távol van, az szép lassan elhal, a gondozatlan öreg házak összeomlanak, vagy kényszerbontásra ítéltetnek. Akik meg maradnak, általában nem a szülői házat újítják fel, inkább újat építenek. A régi házak lakói meg vagy túl öregek, vagy túl szegények ahhoz, hogy ne menjen tönkre az épület.

Tanulság? Az ma nincs. Jó lenne néhány év múlva úgy visszatekinteni, hogy de jó, ilyen és ilyen kezdeményezésekkel megmentették a magyar falut, de sajnos, ez nagyon-nagyon valószínűtlen.