Mai mese a falusi életről

Előszoba, kissé furcsa szögből fényképezve (ha szemben álltam az ajtóval, akkor a vaku nem villant, úgy viszont a fal színe totál másnak nézett ki, mint amilyen a valóságban):

Ez itt az étkező (na jó, fényképezés előtt még feldobhattam volna némi terítővel, és a függöny sincs még felrakva, szóval lesz ez még sokkal mutatósabb is):

Így néz ki a nappali "bejárata":

Ez az én nagy kedvencem, az egész hatalmas falat elfoglaló könyvespolc (és ezzel minden más könyvespolc el is tűnt a házból):

Egyébként egy sarokülő van még itt:

A dolgozósarok:

A hálószobánk még szörnyen puritán, úgyhogy csak egy nagyon pici részlet, a szín megmutatása kedvéért:

Ez pedig a konyha, ami maradt változatlan, csak belesárgult az irigységbe, hogy máshol festettünk:

Hát ennyi. Lesz ez még jobb is, mert az apróságok még nagyon hiányoznak, de egyelőre annak is nagyon örülök, hogy a nagyságok a helyükre kerültek.

Az ideköltözésünkkor még tudtam, milyen speckó programmal lehet alaprajzot csinálni, de mostanra elfelejtettem, úgyhogy marad a szabadon improvizált paint. Korábban, ugye, így nézett ki a házunk:

Most viszont sikerült pont fordítva lerajzolnom, úgyhogy tessenek szempontot váltani :-). Itt az átalakítás utáni változat, természetesen falak nem szűntek meg, sőt, több lett belőlük. Mondom ezt azért, mert a hevenye vázlatrajzom kissé pongyolább arányokkal rendelkezik, mint az elsőre lemért méretek alapján készített eredeti alaprajz.

Jelmagyarázat: 

1. előszoba (korábban étkező, franciaablakkal, abból lett most a bejárati ajtónk)
2. étkező (korábban előszoba, ajtóval, most ablak került a helyére)
3. konyha, továbbra is, de harmonikaajtóval
4. nappali, de ezúttal az előszoba felé fallal, az étkező felé bejárattal
5. fürdőszoba, változás nincs
6. itt lett egy kis dolgozószoba, sarokíróasztallal, mindentől szépen elszeparálva
7. hálószoba, kisebb alapterülettel, mint korábban, harmonikaajtóval
8. gyerekszoba, változatlan alapterülettel, kissé átvariált berendezéssel

Egyet rajzoltam rosszul, az előszoba belső ajtaja nem az étkező, hanem az előszoba felé nyílik.

Képek holnap.

... még a házunk festése is. Vasárnap 11 órára a mesteremberek végeztek. Fele annyi idő alatt, és fele annyi pénzért, mint az első, egy hét után elhajtott festő. Nem mondom, hogy totálisan hiba nélküli, de összességében igen tetszetős munkát végeztek. A neheze, persze, csak utána jött, kipucolni mindent, és visszapakolni az összes cuccot. Ide értve a közel ezer darab könyvet. Egy teljes órámba került, mire minden kötet visszamászott a polcra, és a végén már nem tudtam eldönteni, hogy a derekam vagy a karom fáj-e jobban. Persze, ez szinte kizárólag az edzetlenségemnek köszönhető, más biztos röhögve végzett volna vele. Estére, mire mentünk a lányokért, már nagyjából rend volt, vacsora előtt már ember a képeket szögelte vissza a falra. Ma a szomszéd bácsival még falburkolatot raknak fel néhány neuralgikus pontra, és kész.

Én meg, bevallom, ma alig csináltam valamit. Ott lenne még a konyhaszekrény, amit félig már kipucoltam, de a fele még hátravan. El is kezdtem serényen, de valahogy fél óra ténykedés után elszállt belőlem minden lelkesedés. Fáj a kezem, a hátam, meg különben is, meleg van, meg száll a por is (emberék munkálkodásának hála). Szóval úgy döntöttem, ma pihizek. Rám fér. A szabadságomból még úgyis egy egész hét hátravan. Persze, ahogy magamat ismerem, ez abba fog torkollani, hogy eszement tempóban pénteken fogok kapkodni, de úgy kell nekem.

Holnap fényképezek. Nem mintha úgy gondolnám, hogy bárkit is érdekel (akit meg igen, az jöjjön el, mert az úgyis személyes ismerős :-D), de ha már a régi házról is volt egy sorozat, hadd mutassam meg, milyen lett az új. Mert szerintem most már szép lett. Ja, és még a rendelőmet is meg kell mutassam (amit ember következetesen vendégházként aposztrofál, de hát legyen neki vendégház, amíg tényleg nem fogok benne rendelni :-D).

Ma érkezik még délután az új ágyunk, ember még lefest itt-ott ezt-azt, és tényleg-tényleg kész lesz minden. Már csak annyi maradt hátra, hogy a lányok szobájának újragondolását jövőre halasztottuk, mivel az iskolakezdéssel fontos funkciókat kell megváltoztatni. Meg majd, egyszer, sokára, a konyhabútorral kell valamit tenni. Első ránézésre az ugyanis úgy néz ki, mintha szépen fából lenne megcsinálva, de valójában csak pozdorjalap, amire valami fahatású műanyagot vasaltak rá. Ettől még jó lehetne, de pl. a gáztűzhely felett-mellett a műanyag a meleg hatására szépen elkezdett leválni, ami esztétikailag nem a legjobb. Meg a helyiség tulajdonságai miatt én el tudnék képzelni jobb beosztást is. Szóval, már nem sok van addig, hogy ez a ház is álomházzá váljon. Néhány év, és kész is lesz :-).

Néha vannak csodák. De tényleg. Itt állunk egy nagyon balsikerű festetés kellős közepén, bár már látszik, hogy ha egyszer kész lesz, akkor szép lesz, de nagyon sok idegesség volt/van/lesz még vele. A gyerekek nehezen bírják, hogy anya-apa nem ér rá, pedig szünidő van, csak napi pár óra jut nekik. Ember totál kész, állandóan fáradt, szúr a szíve, folyton ideges, holott most van szabadságon, elvileg pihennie, regenerálódnia kellene. Szóval ez az augusztus, a rosszul sikerült nyaralással és a még rosszabbul sikerült piktor-választással nem a mi hónapunk.

És erre derült égből csillagfény: nyertünk. Konkrétan ezt. Szóval holnap délután gyerekek mennek a mamához (és vasárnap estig haza sem jönnek), mi meg kettesben elautókázunk Siófokra, és egy remélhetőleg nagyon kellemes estét töltünk el Fűszeres Eszter társaságában. Nem tudom, milyen őrangyal lebegett felettünk, igazából amikor beküldtem, nem is gondoltam rá, hogy nyerhetünk, mivel soha az életben még semmit sem nyertem. És mégis. Szóval most eléggé úgy érzem, hogy az élet igyekszik egyensúlyban tartani a dolgokat.

A ház meg gyönyörű lesz. Mert gyönyörűnek kell lennie. És kész :-).

Ez tök érdekes. Mióta újra írogatok a blogba, megint nézegetem, hogy milyen keresőkifejezésekkel találnak ide az kedves olvasók. Korábban elsöprő többséggel vezetett a parasztház alaprajz, és tényleg, mikor megnéztem, a google képtalálatai között igen előkelő helyen volt az én kis skiccem a régi házról. Most viszont már jó ideje a konyha, illetve a konyha csempe kifejezés vezet, szinte minden nap 5-15 látogató ezzel a keresőszóval talál ide. Pedig megnéztem, az előző, gyönyörű konyhám igen sokára szerepel a képek között, jó sokat kell lapozgatni, mire erre a keresőszóra a sok üzlet, webshop és lakberendezős honlap mögött sokadikként felbukkan az enyém. Szóval nem értem. Tényleg gyönyörű volt a régi konyhám, azóta is fáj érte a szívem. De annál sokkal szebbek sokkal hamarabb szerepelnek, még én, az elfogult is legalább 10-15 olyan képet találok, ami szebb, jobb, vonzóbb, mint a miénk volt...

Amúgy az új ház konyhája már nem is tetszik annyira. Persze, még mindig imádom a mosogatót, meg tulajdonképpen nem rossz az egész. Szerintem az a baj, hogy a barátosném elvitt az IKEA-ba. Azóta folyton IKEA konyhákkal álmodom. Meg IKEA gardróbszekrénnyel. És persze, egy vagyon lenne, és folyton igyekszem róla lebeszélni magam. A kisördög viszont azt mondogatja bennem, hogy de az sokkal tartósabb (a mostani konyhabútorunk pl. lassú négyben ugyan, de hámlik, vedli le magáról a fehér műanyag borítást, meg törnek le róla a fogantyúk, és időnként már nem is lehet egyes fiókokat kinyitni, meg ilyenek). És fogalmam sincs, hogy az IKEA konyhákkal kapcsolatos "tartósabb, jobb, funkcionálisabb" jelzők csak a marketing részei, a sok pénzt kifizetett tulajdonosoknak a kognitív disszonancia csökkentésére tett próbálkozásai vagy tényleg-tényleg. Valakinek nincs tapasztalata ebben az ügyben?

Ja, és igen: ez a bejegyzés azért született, hogy erre a keresőszóra még több látogatót vonzzanak ide :-D.

A fantasztikus festő (aki egyébként a legkorrektebb volt az itt járó festők közül, míg árajánlatot kellett adni) hétfőn összesen kb. három és fél órán dolgozott, kedden délben jött, négykor elment, szerdán nyolckor kezdett, és egész normálisan dolgozott kb. ötig, csütörtökön is itt volt nyolckor, de elszaladgált erre-arra, ma pedig fél tízkor érkezett, délben elment, és már nem is jött vissza. Nem is telefonált, hogy merre járt. Este hívott minket, hogy jaj, ő rosszul lett az utcán, és kórházba került, azért nem jött vissza. Ezt én nem is kétlem, akár igaz is lehet, de embernél délután elszakadt a cérna, és hívott másik mesterembert. Az előző festő által tervezett két hetes munkának egy hét alatt nagyjából a negyede, vagy talán annyi sem lett készen. Az előszobát és az étkezős-közlekedőt glettelte le, meg egy ajtót és két ajtótokot sikerült lemázolnia. Ehhez képest két szoba meg a kis dolgozós szoba még gletteletlen, két ajtót és két ablakot még mázolni kell, és egy ecsetvonásnyit sem festett a három rétegből, sehol sem. Úgyhogy rosszullét ide vagy oda, hétfőn másik festő kezd, illetve folytatja a megkezdett munkát. Saját ígérete szerint ő egy hét alatt fog végezni. Kíváncsi leszek.

Van, akinél a festés annyi volt, hogy elhívta a mestert, az mondott egy árat meg egy időpontot, és minden úgy volt, ahogy ígérte?!

Megjött a festő. Az ígért reggel hét helyett kettőkor. Majd rögtön elment anyagot venni. Aztán megjött ismét, lefóliázta a padlót. Aztán elment haza a többi eszközért. Aztán visszajött, hozott egy zeneládát (nem tudom, hogy rádió vagy magnó, de nem is megyek oda megnézni) magával, és azóta minősíthetetlen tuctuc zene szól. És ez lesz két hétig.

Minden mesterembernek van valami idegesítő szokása? Vagy csak én vagyok túlérzékeny a saját házunk nyugalmára?!

Az úgy volt, hogy nagyon hosszasan keresgéltem szálláshelyet. Az időpont adott volt, sőt mi több, kőbe vésett. Eleinte Kehidakustányba szerettem volna menni, de az idő egyre fogyott, és egyre több szálláshely esett ki a lehetőségek közül, mert embernek is megvoltak a maga sajátos szempontjai, meg nekem is. Ebből következően teltek-múltak a hetek, de még mindig nem volt szállásunk lefoglalva. Egy éjjel egészen kétségbeesetten keresgéltem, immár nem ragaszkodva a helyszínhez, csak a Dunántúlhoz, és egyszer csak, egy keresés során rátaláltam a Pajta Portára.  A képek és a szöveg is megtetszett, mutattam embernek, ő meg azt mondta, foglaljam le gyorsan. Még éjjel írtam egy e-mailt, másnap reggel jött is rá a válasz, hogy a kérdéses időpontban szabad a ház, némi átutalással le is foglalható. Gyorsan utaltam, és nagyon örültem, hogy ilyen szép parasztházban fogunk nyaralni. A gyerekeket is beizzítottam: csacsik, cica, parasztház, vezetett túrák csacsiháton (ami egy kisgyerekes szemében igazán jó pont, hiszen jó lenne járni a természetet, csak a gyerekek nem bírnak annyit gyalogolni, ami egy ilyen programnak óhatatlanul velejárója. A nyakban cipelt, halálfáradt és nyűgös gyerek meg nem álmaink netovábbja). Szóval nagy lelkesedéssel láttunk neki a csomagolásnak, már előre örültem, hogy ilyen szép parasztházban fogunk megszállni.

Nem tudom, a felvezetésből kiderült-e, de nem igazán éreztük jól magunkat. És erről csak részben tehet az időjárás (az ott töltött négy napból kettőn zuhogott az eső). Mindjárt ízekre cincálom, mi minden nem felel meg a valóságnak abból, amit a szállásadók magukról mondanak. Az információk a fenti linkről és a saját oldalukról származnak.

Tényleg 150 éves. A jellegében felújított nem tudom, igazából mit jelent. A tető egészen biztosan nem lett felújítva, szörnyen görbe, ember szerint gerendákkal van kitámasztva a tető a padláson. A falakat kívülről kőporral vonták be, ez nem tudom, mennyire természetes azon a környéken, egy biztos: a fal jópár helyen meg van szakadva, és kívülről nagyon lehangoló látványt nyújt a ház, mikor megláttuk, el sem hittük, hogy tényleg ez a ház az, amit kerestünk. A bútorok valóban eredeti parasztbútorok, és nagyon szépen néznek ki, látszik, hogy tényleg dolgozott velük a mesterember. Ámde: az ágyakba rakott matracok szerintem valahonnan kiselejtezett, vagy lomistól vett, régi, kifeküdt ágybetétek, és iszonyatosan kényelmetlenek. Még ez sem lett volna baj. Megérkeztünk, felhívtam a tulajt, mondta, hogy hol a kulcs, meg hogy ők majd négy óra után jönnek, mert addig dolgoznak. Ezen a ponton kicsit kiakadtam, mert a honlappal ellentétben már korábban megírta, hogy csak két óra után foglalhatjuk el a szállást (tessenek megnézni, ott az áll: "A szállást tetszőleges időben el lehet foglalni és hagyni."), ugyanakkor előző nap beszéltem a férjjel, aki mondta, hogy épp akkor húzza az ágyneműt az asszony a házban. Azaz tulajdonképpen hétfőn bármikor mehettünk volna, a ház készen várt, ők meg dolgoztak, de mindegy. Kinyitottuk a házat, bementünk, és hirtelen rettenetesen fázni kezdtünk. Nem volt nálunk hőmérő, de érzésem szerint a házban maximum 15 fok lehetett, iszonyú hideg volt. Gyorsan elővettem a pulóvereket, felöltöztünk, a lányokat betakargattam, de még így is hideg volt. Két nagyon szép kályha van a házban, egyik az konyhában, a másik az általuk dühöngőnek nevezett közlekedő helyiségben. Mivel a honlap képein is mindenhol be van készítve a fa a kályhák elé, és a vendégkönyvben is olvastuk, hogy van fűtés, elkezdtünk reménykedni, hogy csak négyig-ötig kell bírnunk a hideget, és de jó is lesz a kályha melege. Hát, tévedtünk. A házigazda fél öt körül érkezett, majd közölte, hogy nem lehet befűteni, mert egy nap kell, mire kiégetik a kéményt. Vannak takarók, takarózzunk be. Köszi. A két kislánynak nagyon meg lehet ám magyarázni, hogy ne szaladgáljanak, meg játszanak, hanem kucorodjanak be az ágyba fényes délután, mert a bácsi szerint nem lehet befűteni. (Folyomány: Orsolya ma reggel harmincnyolc fokos lázzal ébredt, délre még magasabbra kúszott a láza, és a torkát fájlalja. Nem tudom, mi a baja, de eléggé megfázás-gyanús a dolog.) A bácsi azt is volt kedves közölni, hogy csacsis kirándulásról szó sem lehet, ő nem ér rá ezzel foglalkozni, itten csacsigolás nem lesz. Köszi. Kb. a parasztházon kívül ez volt a másik vonzereje a helynek. Remek.

Ember itt már erősen emlegette, hogy menjünk most azonnal haza, de én rávettem, hogy másnap már szép idő lesz, maradjunk, adjunk még egy esélyt a helynek. Az éjszaka meglehetősen regényesen telt, a gyerekeknek szokatlan volt az idegen hely, sokszor fent voltak, még annál is többször mentem be, hogy betakargassam őket, mert tényleg nagyon hideg volt.

Másnap elmentünk a veszprémi állatkertbe, gyönyörű idő volt, be is vásároltunk, és délután visszaérve a házba nekiálltunk volna bográcsolni. A bográcsot kis telefonos segítséggel megtaláltuk, de aztán beleütköztünk egy nagyobb problémába: nem volt száraz fa. Ami ki volt készítve, hogy a kedves vendég rakjon abból tüzet, az előző napi esőben totálisan elázott, mindenféle fortélyok hatására is csak füstölni volt hajlandó. Ismét telefon a házigazdáknak, akik végül hoztak száraz fát egy zsákkal. Itt már sikerült némi kedvesebb hozzáállást tapasztalni, de a csacsigolásra továbbra sem értek rá. Köszi.

És ha már a csacsik: szerintem egy emberről nagyon sok mindent elmond, hogyan bánik az állataival. A négy helyett már csak három csacsi (nem tudom, mi lett a negyedikkel, nem mertem megkérdezni) egy istállóban és egy elkerített karámban él, szigorúan villanypásztor vigyázza, hogy ki ne jöjjenek, egyszersmind azt is megakadályozza, hogy az egyszeri szülő jó szívvel odaengedje a gyerekét csacsit simogatni, hiszen a csacsi fél a villanytól, nem jön a karámhoz, a gyerek nyújtózkodik, és előbb-utóbb csak sikerül hozzáérnie a villanymadzaghoz. A csacsik alatt kb. 40 centi vastagságban gyűlik a gané. A szénarácsuk el volt törve, ember meg a fia megcsinálták, de a tulaj utána is csak a földre volt hajlandó tenni nekik a szénát, egyszer még úgy is, hogy csak összekötözve bedobta a bálát, tegyen vele a csacsi, amit akar, ember vagdalta el a zsinórokat. Minden ételt a földre dobálnak nekik, semmit sem kapnak szénarácsba vagy az istállóban látszó vályúba. Vizet három műanyag vödörből ihatnak. A tulaj napjában egyszer, de teljesen változó időpontokban érkezik hozzájuk, hol délután kettőkor, hol négykor, hol este fél hétkor tette tiszteletét az állatoknál etetésügyileg.

A cica. Első nap nem láttuk, másnap reggel már megjelent, gyönyörű szép szürke cirmos kandúr, egészen fiatal állat. Nagyon jót simakodtunk vele, vettünk neki kaját, mert a házban csak száraztápot találtunk, amit láthatóan nem igazán szeretett. Még aznap délután megnézte ember is, és közölte, hogy akkor innentől ne igazán simogassuk a kis drágát, mert hullanak a fenekéből a férgek, féreghajtóra lenne sürgősen szüksége. Úgyhogy onnantól a cicázásnak is befellegzett. Ember szerint a csacsik is rettentően férgesek.

Szóval, a parasztházban nagyon hideg volt (ami mikor kint volt harminc fok, eleinte még jó is volt, de amikor esett, vagy beesteledvén lehűlt a levegő, már kifejezetten kellemetlen volt), a honlapokon ígért csacsigolásból annyi lett, hogy szerda este a tulaj azt mondta, majd csütörtökön ugyanakkor (ez este hétkor volt) eljön, és a lányok egy kicsit felülhetnek a csacsi hátára. Mivel csütörtök délelőtt a folyamatos eső miatt hazajöttünk, ez sem valósult meg, de szerintem mindegy is. A "vezetett gyalogtúrák, szamaras túrák" volt az a plusz, ami igazán vonzóvá tette a helyet, de sajna, arra éppen nem értek rá. Én persze megértem, hogy dolgoznak, de akkor írják azt magukról, hogy ilyesmi csak hét végén lehetséges. És azt is megértem, hogy drága a fa, és hogy augusztus elején furán néz ki begyújtani, de egyfelől nagy örömmel fizettünk volna akármennyit egy kis fáért-melegért, másfelől meg azt gondolom, hogy aki vendégeket fogad, annak ennyi rugalmasság bele kellene férjen: ha fázik a kedves vendég, a kedvéért begyújtok, és pont.

Azért láttunk szép dolgokat is, de azt majd egy másik posztban.

Ez egy film. Valamikor májusban ajánlotta egy barátnőm, sőt, meg is kaptam tőle, hogy meg tudjam nézni. Különböző okok miatt egy darabig időm nem volt megnézni, aztán hogy, hogy nem eltűnt a lemez, elvileg ember törölt port, és elrakta valahová, de ez olyan jól sikerült, hogy azóta sem lett meg. Mielőtt elmentünk volt nyaralni, majdnem egy teljes napig csak vasaltam, ennek apropóján sikerült végre megnéznem, immár saját beszerzésből.

A zenéjét már korábban is imádtam, fantasztikus, nagyszerű, szívet melengető, nekem nagyon bejött a pasi hangja és stílusa is, a lány is nagyon jól énekel, bár tény, hogy együtt nem annyira jól hangzanak, a lány túl finom, halk a pasihoz képest. A film viszont teljesen elvarázsolt. És annak ellenére, hogy olvastam, mi lesz a vége, végig azon drukkoltam, hogy mégis happy end legyen. Mert én már csak olyan vagyok, hogy azt várom, hogy a dolgok boldog véget érjenek. És amikor aljas módon nem teszik, akkor sírok. Ahogy ezen a filmen is. Mindennek ellenére, nagyon-nagyon tetszett. Olyan film, amit elég rendszeresen meg fogok nézni, újra meg újra. Olyankor, amikor éppen fáj az élet. Vagy amikor nem.

Kis ízelítő:

A folytatásban: hogyan adjuk ki parasztházunkat nyaralóknak.

Van az a pillanat, mikor azt érzem, hogy semmi értelme annak, amit csinálok. Mikor hiába harcolok valami ellen, az csak bekövetkezik. És az a legrosszabb ebben, hogy előtte mindig úgy néz ki, mintha javulna. És akkor romlik el végleg, amikor már azt hiszem: a nehezén túl vagyunk.

Sokan azt gondolják, a pszichológus csak hallgat. Pedig nem. Átél. Együttérez. És együtt érez. És amikor a klienssel valami baj történik, azt ő is átéli. Nem kifelé. Belül. Halkan. Már azt keresve, hol van rés, hol lehet ha vajmi keveset is, de pozitívumot találni. Kapaszkodót. Elindulásnak. Vagy legalább megmaradásnak.

És van az az eset, amikor már ez sem megy. Ahol órákig, napokig csak a döbbenet marad: miért? És persze, tudom, mert láttam már ilyet: hosszú távon így lesz jobb. Így kell jobb legyen. De most még csak a döbbenet van.